Tudom, hogy ez hosszú lesz… de bízzatok bennem, és kérlek, olvassátok el… különösen a plébániámhoz tartozók.

Holnap veszek részt Fr. Heilman Grace Force podcastjában egy beszélgetésen, és egy olyan témáról beszélgetünk, amely valóban előtérbe került a saját lelkiségemben és abban, ahogyan a lelkipásztori létet látom. Ez lesz a húsvéti prédikációm lényege is.

Kérdés: Mit hozott Jézus a létezésbe saját szenvedésével, halálával és feltámadásával?

Kérdés: Az, amit Ő alapított, és ami az Egyház most, (különösen a Nyugaton) még mindig olyan-e, mint akkor?

Kérdés: Ha nem így van, hogyan kapjuk azt vissza?

Vajon Ő egy vallást alapított? Attól függ, hogy mit értesz vallás alatt. Hátrahagyott egy határozott tanítást, amit Evangéliumnak hívnak, és ami az Ószövetség már létező tanításaira épült. Hátrahagyott egy intézményt, az Egyházat, hogy e tanítások őrzője legyen mindaddig, amíg újra el nem jön. Az Evangélium és az intézmény azonban sajátos volt. A keresztény vallás arra mutat rá, hogy amit Ő alapított, az biztos legyen. De a hit több, mint puszta írások és intézmények. Az írások és intézmények egy végcélt szolgálnak.

Napjainkban ez az intézmény nyugtalanító és romboló arcot öltött. Az intézmény egy üzlethez vált hasonlatossá. Nevezzük ezt tranzakciós katolicizmusnak, kiskereskedelmi katolicizmusnak, merkantil katolicizmusnak, vagy ahogy Müller bíboros nevezte, szekuláris katolicizmusnak. Ugyanarról van szó: az egyház sok területen határozottan a kiskereskedelmi lét felé fordult. Ugyanazokat a megfogalmazásokat használja. Ugyanazokat a stratégiákat használja. A sikert látszólag pénzben mérik. Az emberek úgy játszanak a tanításokkal, mintha azok meghívó jellegűek lennének, hogy frissíteni vagy kivezetni lehessen azokat, ha nincs rá vevő (hozzátok beszélek, német püspökök, és másokhoz). A lényeg nem az igazság minősége, hanem az árucikkek mozgatásának képessége. Az egyházak az emberek ízlésének megfelelően kezdik el kiszolgálni az embereket, ahogy az éttermek is. Az emberek úgy választanak egyházközséget (mit kínálnak, milyen módon imádkoznak, milyen szintű elkötelezettséget várnak el), mintha éttermek menüit nézegetnék. Úgy válogatnak a kínálatban, mintha vásárolnának. Az emberek minden bizonnyal reagálnak arra, hogy hogyan mutatjuk be magunkat.

Ez több kritikus, sőt végzetes hibához vezet. Hogy egy példát mondjak: én egy 56 éves férfi vagyok. Amikor vásárolok, nem megyek a női vagy a gyerek osztályra, mert ott nincs semmi olyan, amit meg akarnék venni. Azokra a részlegekre megyek, ahol van olyan, amit akarok. Nem tartok kapcsolatot a személyzettel, a vezetőséggel és a vásárlótársakkal, hacsak nem voltak korábbi barátaim. Bemegyek, és a lehető legkevesebb kárt okozva a pénztárcámnak kijövök. Nagy gyakorisággal tudom váltogatni, hogy melyik üzletbe menjek. Az okaim lehetnek triviálisak vagy indokoltak. Nem érzek igazi odatartozást, és nem érzem annak szükségét, hogy odamenjek, hacsak nincs szükségem valamire. Az üzlet nem játszik központi szerepet az életemben.

Sok évtizeden át ez volt a legtöbb egyháznak a hangulata. Megfigyeltem, hogy sok egyházközség-megújulási könyv pontosan diagnosztizálja a problémát, de a válasz általában az, hogy jobb terméket kell kiállítani. Jöhet az üzlet felújítása… fényesebbé, mutatósabbá, kényelmesebbé, és alacsonyabb árakkal. Amikor az üzletek általában ezt teszik, ez azt jelenti, hogy az eladások visszaesnek, és megpróbálnak nyitva maradni.

Hiszem… nem, tudom… hogy Jézus Krisztus nem azért áldozta fel az életét a kereszten, nem azért adta nekünk a Testét és Vérét, és nem azért hirdette az Evangéliumot, hogy egy multinacionális vállalatot hozzon létre, amelynek fiókjai vannak szerte a világon. Az, hogy ebbe az irányba mentünk el, ez egyházközségeink és egyházmegyéink súlyos kárára vált. Ez annak meggyalázása, amiért Krisztus az életét adta. Minél előbb a történelem szemétdombjára dobjuk ezt a modellt, annál jobb.

Szóval, mit alapított Ő? Nézzük meg a Szentírást. Arra tanít bennünket, hogy a Szentháromság első személyét „Atyának” nevezzük. Ő „Fiúként” nyilatkoztatja ki saját magát. A kereszten nekünk adja édesanyját, Máriát, hogy legyen a mi anyánk. Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség házassághoz hasonlítja a köztünk és Isten közötti kapcsolatot. Örökbefogadott fiaknak és leányoknak neveznek bennünket. Testvéreknek neveznek bennünket. Milyen nyelvezetet használnak? Úgy hangzik ez számodra, mint egy kiskereskedelmi üzlet? Nem!

Mondd utánam:

Jézus azért jött, hogy egy olyan egyházat alapítson, amely családi kötelék lesz köztünk és Isten, valamint egymás között.

Egy családi kötelék. Nem egy üzlet. Nem egy étterem. Egy családi kötelék.

Jézus nem hűséges vásárlókat keresett, hanem bennünket, hogy örök családi kapcsolatba kerüljünk Istennel és egymással. De mi nem ott vagyunk. Ennek legbiztosabb jele a gondviseléshez való hozzáállásunk.

A legtöbben összerezzenünk a gondoskodás szó hallatán. Úgy hangzik, mintha egy üzletben azt mondanák, hogy megemelik az árakat az áruk és szolgáltatások esetében. Úgy hangzik, mintha az egyház üzlete több pénzt akarna. Sok olyan egyházi személy van, aki pontosan így kezeli a gondviselést. Legyünk őszinték, ha mi egy üzlet vagyunk, akkor a gondviselés valójában csak ennyi lehet… egy hivatkozás a nagyobb pénzbeli haszonért. A mindenit, ez csak nem cinizmust szül?

Most pedig helyezzük a „gondviselés” szót családi környezetbe. Egy jól működő családban támogatják egymást, gondoskodnak egymás javáról, gondoskodnak a rászoruló családtagokról, a gyermekeket a legjobbra akarják nevelni és alakítani, és értékelik az együtt töltött időt. A működő család megvédi tagjait, és házasság és születés útján újabb tagokkal gyarapodik a család. Egy nagyszerű család a családot keresőket is bevonzza a kötelékük melegébe. Egy erős, működő család olyan erő, amellyel számolni kell. Ezért akarja minden totalitárius kormány elpusztítani a családot.

Az elmúlt 25 évben az volt a hozzáállásom, hogy nem véletlenül hívnak „atyának”. Ez a szerepem a helyi egyházközségben. Így próbálok viszonyulni a plébániámhoz. Ez azt jelenti, hogy mindig rájuk gondolok és imádkozom értük, hogy azt akarom, ami jó nekik, és hogy ebből a szeretetből olyan dolgokat is kimondok, amit az emberek nem akarnak hallani. Tudom, hogy az én helyem ezeken a plébániákon pontosan ott van, ahol egy jó apáé: abban a résben, amely a családom és aközött van, ami zsákmányolná őket. Nem mindig fog tetszeni nekik, de meg kell tenned, amit meg kell tenned ahhoz, hogy jó apa legyél.

Bár egy lelkésznek lehet pozitív hatása, de ez nem elég. A gyülekezetnek is be kell kapcsolódnia. Testvéreim és nővéreim az egyházközségekben, meg kell tisztítanunk az egyházközségeinket a merkantilista/kiskereskedelmi/tranzakciós/szekuláris katolicizmus minden gondolatától vagy maradványától. Meg kell reformálni azt, ahogyan mi látjuk a plébániánkat, hogy olyanná váljon, amilyenné Krisztus tette az Ő Egyházát. Mi egy család vagyunk. Nem valami jellegzetes, puha, túlságosan szentimentális jelkép. Nem valami pótlékos újradefiniálás, amit egy olyan társadalom ad nekünk, amely gyűlöli a családot, nem valami cinikus marketingterv. Nem… vissza kell térnünk ahhoz, amit Krisztus alapított. Támogatnunk kell egymást az egymás iránti szeretetből, mert Krisztusban egy olyan család vagyunk, amely átnyúlik téren és időn, és azon túl is.

Azok az egyházmegyémben, akik cinikusak a McKnight püspök által kidolgozott gondviselés programmal kapcsolatban, ha a plébániából, mint üzletből indulnak ki, akkor igen, ezt egy rakás hülyeségnek fogják látni. Ha azonban a plébánia, mint család szemszögéből nézzük, akkor teljesen érthető a dolog. Mit gondolsz, miért helyez akkora elsődleges hangsúlyt a szentmisére járásra? Mit gondolsz, miért erőlteti annyira a kiengesztelődés szentségét? Mert azt akarja, hogy minél többen vegyék ezeket a termékeket? Ó, te jó ég, dehogy! Azt akarja, hogy a család kezdje látni az értékét és szükségességét annak, hogy családként gyűljünk össze, hogy megéljük ezt az identitást, és meglássuk Isten atyaságát, ami összeköt bennünket, különösen az Eucharisztiában! Miért beszél a püspök az önkéntességről? Mert egy működő és növekvő család látja az egymás támogatásának értékét, és azt, hogy a legjobbat hozzuk ki egymásból! Végül az áldozatos adakozásról beszél ugyanúgy, ahogy a Szentírás. Nem arról van szó, hogy árat emelünk, vagy arra kényszerítjük az embereket, hogy megvásárolják a termékünket, hanem arról, hogy amit Isten adott nekünk, arra használjuk, hogy támogassuk családunk küldetését, és gondoskodjunk a családunkról és a még be nem hozott családtagokról. Amikor úgy tekintünk egymásra, mint az Isten által elgondolt családra, az óriási különbséget jelent.

Használjátok ezt a húsvétot, mint valami új kezdetét. Tegyétek az Egyház, mint bolt diszfunkcionális és végzetes arculatát a kereszt lábához, hogy az összes többi bűnnel együtt oda legyen szögezve, és így támadjatok föl belőle örökre megalapított családként, amelyért Isten elküldte Fiát.

A cikk forrása angol nyelve

Létrehozva 2022. május 1.