Okosnak lenni, mint a kígyók - az okkultizmus ellen

alt

A miértről

Korábban már foglalkoztunk az okkultizmus ’mi’ aspektusaival: annak meghatározásával, hogy mi az, vagy mit jelenthet, valamint az alkalmazások széles körével. Most pedig a ’miért’-tel foglalkozunk, vagyis azzal, hogy miért fontos ez? Nem olyasmi-e, amit mindenáron el kell kerülni?

Ha igen, senki sem mondta Szent Iréneusznak, miközben a gnosztikusokat cáfolta. A Szentírásban is vannak kulcsfontosságú szakaszok, amelyek átadják a lényeget, mint például: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok!”, különösen akkor, amikor bárányként vagytok a farkasok között (Mt 10,16). Manapság a farkasok mindenütt ott vannak. Sokkal kifinomultabbak és jobban elrejtőznek, mint valaha; és ha Benedek pápa imákat kért, hogy ő maga „ne meneküljön el a farkasoktól való félelem miatt”, akkor talán jobb, ha komolyabban vesszük a Máté 10,16-ot.[1] Ha teljesen szemet hunyunk a sötétség előtt, lehet, hogy nem leszünk képesek előre látni a családunkat fenyegető veszélyeket.

Az ezoterikus irodalom megértése azonban a helyzettől függ. Személy szerint (azaz laikus véleményként) a legtöbb ember számára nem szükséges a lelkesedő megértés. Teljes elkerülése valószínűleg számos egyén számára is bölcs döntés. Ettől függetlenül valóban van néhány jó ok arra, hogy miért lehet fontos az ezoterikus témák megértése. Kezdjük két elsőrangú példával.

Az első az előző cikkünkben tett megkülönböztetésekhez kapcsolódik. Pontosabban az okkultizmus hagyományos alkalmazásai - pszichikai médiumok, jövendőmondók és jósok - közötti különbségek, ellentétben a kevésbé ismert típusokkal - a természeti elvekre, pszichológiára épülő, és jellemzően a természetfeletti erők létezését mellőző típusokkal -, mivel az utóbbi sokkal könnyebben integrálható az úgynevezett ’szekuláris’ társadalomba, és általában objektív tudománynak álcázza magát.

A második, hogy a nyugati ezotériába mélyen belemerülő embereket nem valószínű, hogy ki lehet húzni onnan, hacsak valaki nem érti meg a mélységeit... anélkül persze, hogy maga is beleesne. Könnyebb mondani, mint megtenni, de amikor a szakadék napról-napra egyre jobban megnyílik, akár fel is készülhetünk rá.

Modern ikonoklasztika és okkult vonzalom

Ahogy a társadalom egyre inkább szétesik, sokan fognak (ahogy már eddig is) az okkult spiritualitás valamilyen formája felé fordulni, és a jógastúdiók gyakorlatilag az új szabadkőműves páholyok (bár nem egészen annyira díszesek és kifinomultak). Az sem segít, ha az okkultizmus elleni vádak főként a ’sátáni pánik’ helyéről érkeznek, amit a Bibliát dícsérő evangélikusok tipizálnak, bármennyire is igazságos vagy igazságtalan ez a karikatúra.

Az okkultizmus egyik legnagyobb vonzereje - különösen a protestantizmusból és/vagy a nyugati materializmusból kiábrándultak számára - a szimbolizmus, a művészet és a rituálék titokzatos használata. Emellett ősi szövegek mélyreható exegézisét kínálja, és kiterjedt tipológiai rendszereket, melyek (legalábbis számukra) sokkal érdekesebbek, mint a pusztán a Szentíráson alapuló átlagos bibliatanulmányozás.

A II. vatikáni zsinat korszakának protestáns engedmények okozta ’ikonoklasztikája’ kitöltésre váró űrt hagyott maga után. Az okkultizmus minden bizonnyal kitölti ezt a vákuumot. Különösen azok esetében, akik máskülönben értékelnék a katolikus tradíció mélységét.

Az összes ’csábítást’ kínálja, de egy objektív mércével, amely alapján ítélni lehet, valamint történelmi alapokat, és mindez számtalan rétegben működik. Sajnos, ez már elveszett a tipikus Novus Ordo közösségek között (kivéve a hőn áhított ’unikornis’ plébániákat). Ezzel nem az ilyen jó szándékú közösségeket akarom becsmérelni, de őszintén szólva sok ember számára valami többre van szükség.

Sok minden, amit a New Age vagy okkult irányultságú emberek nem szeretnek a kereszténységgel kapcsolatban, általában egy protestáns paradigmához kapcsolódik (pl. a ’csak a Biblia’ vagy a ’csak Jézusban hiszek’ típusok). Ugyanakkor ők is hajlamosak a felvilágosodás történelemszemlélete alapján működni, ami a Katolikus Egyház ellen vádaskodik, csapdájába ejtve minket a ’sötét középkor’ 1000 évében.

Ironikus módon (vagy talán szándékosan) a New Age követők és az okkultisták lázadnak az általános kereszténység ellen, miközben fenntartják a valóban protestáns hagyományok ugyanazon katolikus-ellenességét, melyek ellen fellépnek (azaz a Sátán dialektikus támadása az Egyház ellen).

Ezért kétszeresen is problémás az egyházat erősen befolyásoló protestáns kultúra. Felszítja az okkult lángot azok számára, akik a gitáros miséket vagy a komikus megkönnyebbülés óráját a szószéken nem találják kielégítőnek, miközben még jobban az ezotéria birodalmába sodorja őket. Mindeközben azt hiszik, hogy a tradicionális katolicizmus nem más, mint egy inkvizíciós kínzókamra, melyet kifejezetten arra terveztek, hogy ártatlan pogány nőket vádoljanak meg boszorkánysággal. Ironikus módon az intézmény többnyire sajnálta a boszorkányság téveszméibe keveredetteket, miközben az európai boszorkányüldözések nagy része olyan területeken zajlott, ahol az inkvizíció nem működött[2] (megint a dialektika játéka...).

Mindez sokkal vonzóbbá teszi az okkultizmust, mint amilyen egyébként lenne, ha csak a katolikus hagyományt engednék megfelelően tanítani és megérteni; és ami még fontosabb, felszívódni és láttatni (pl. latin mise, barokk művészet stb.). Különösen a ’sötét középkor’ fátyla nélkül, melyet a felvilágosodás vetett rá. Sajnos, ezt a fátylat gyakran az egyházon belüliek támasztják alá, és azok hirdetik, akik kevés erőfeszítést tesznek a Novus Ordo visszaélések visszaszorítására, miközben nagy erőfeszítéseket tesznek a latin mise sikereinek elfojtására.

Az ördögűzők és az okkultizmus

Ha valaki csak egy kicsit is elmerül a katolikus ördögűzők által szolgáltatott hatalmas mennyiségű anyagban, egy közös tendencia könnyen nyilvánvalóvá válik: hogy az okkultizmussal kapcsolatos ördögűzési esetek szinte mindig nyílt természetfeletti gyakorlatokra korlátozódnak; ami (mint tudjuk) az okkult éremnek csak az egyik oldala. Általában az egyén valamilyen aktív mágiával foglalkozik (pl. pentagrammok vagy szigillák rajzolása egy körbe, szellemek megidézése és hasonlók). Vagy pedig a nyílt természetfeletti mágia egy másik formájával foglalkoznak, ami a szellemvadászathoz vagy a jövendőmondás útján történő jósláshoz hasonlít (pl. Ouija-táblák használata a nagymamával való kapcsolatfelvételhez, látnoki médiumok kérdezése a rulett nyerő számairól stb.) Elég könnyű azonosítani ezeket a gyakorlatokat, mivel a Szentírás nyíltan elítéli ezeket. Olyan szakaszok jutnak eszünkbe, mint a Lev 20,6.

Az ördögűzők (vagy az őket segítő személyek) számos története is szól a boszorkányokkal vagy ’sátánistákkal’ való kapcsolatukról. Ezek azok a típusok, akik nyíltan gyűlölik az Egyházat, és valamiféle sötét erőkhöz való tartozással kérkednek. Megkísérelhetik ellopni a szentostyát egy miséről, hogy később szentségtörést kövessenek el vele (amit a kézbe áldozás bizonyosan lehetővé tesz), vagy átkokat szórhatnak egy papra vagy egy bizonyos személyre. Vannak különböző mozgalmak és szekták is, amelyek hasonló módon működnek, és szöges ellentétben állnak a katolicizmussal (pl. Santa Muerte). Az olyan papok, mint Fr. Ripperger, ezeket a szálakat „sátánistának” nevezik, mivel a résztvevők akaratlagosan hűségesek a sötét erőkhöz (bármi is legyen az elképzelésük ezekről).

Az Úr áldja meg az ilyen formákkal foglalkozó ördögűzőket, de ez még mindig többnyire elhanyagolja a nyugati ezotéria filozófiai és pszichológiai oldalát. A Sárkánynak ez a bizonyos feje sokkal kifinomultabb és nehezebben megkülönböztethető. Fr. Ripperger a „luciferiánus” kifejezést használja (a „sátáni” kifejezéssel szemben), hogy leírja a mögöttes filozófiai alapvetést, hogy „a saját isteneddé” válj. Ez a két megkülönböztetés igen hasznos. Mégis, zavaró lehet, amikor emberek vagy csoportok ’sátáni’ jelképeket használnak (fejjel lefelé fordított pentagramm és hasonlók), de abban a felfogásban működnek, hogy ez pusztán sokkoló hatású, hogy reakciót váltsanak ki. Nem hisznek semmilyen ilyen sötét entitásban azon kívül, hogy ezek talán a psziché részei (pl. Crowley). Így ők valójában ’luciferiánusok’, mert hatalomvágyó gondolkodásmóddal rendelkeznek, vagy csak hisznek homályos ’természeti erőkben’, amelyeket az általuk választott módon használhatnak fel.

Számukra inkább a szimbólumok pszichológiájáról és az általuk megidézett érzelmi erőkről van szó, mintsem a hozzájuk kapcsolódó különálló természetfeletti istenség fogalmáról. Ez egy másfajta mágia, és megtalálható a reklámban, a médiában és a politikában. Nap mint nap tanúi lehetünk ennek anélkül, hogy egyetlen ’BOSZORKÁNYSÁG!’ vád is elhangozna bármely felekezet keresztényei részéről.

A démonok zűrzavara

A lényeg a következő: Ha valaki részt vesz vagy érdeklődik bármi iránt, amit ’okkultizmusnak’ neveznek, és te megpróbálsz küzdeni az említett ’okkultizmus’ ellen (vagy legalábbis kihúzni őket ebből), akkor elég problémás egyszerűen csak egy ’SÁTÁNI!’ vád-takarót dobni minden ezoterikus dologra - Madame Blavatsky, Albert Pike, Carl Jung vagy akár Aleister Crowley – különösen akkor, ha a belezúgott személy történetesen jól ismeri eszméiket. Valójában az ilyen tanok, írások és filozófiák kifejezetten arra szolgálnak, hogy a ’sátáni pánik’ reakciókat ostobának tüntessék fel. Ez önbeteljesítő próféciává válik, mert pontosan így fogsz tűnni annak, akit az ezoterika ezen formáinak mélységei rabul ejtenek. A pokolban sincs esély arra (bocsánat a szóviccért), hogy komolyan vesznek téged, ha bármilyen halálos (kontra bocsánatos) módon félremagyarázod a nézeteiket, vagy azzal vádolod Aleister Crowley-t, hogy szó szerint gyerekeket áldozott fel a Belzebub számára kialakított oltárokon.

Sajnos a katolikus ördögűzők bölcsessége, amely a médiumokkal és az Eucharisztiát ellopó, boszorkányos-ördögűző boszorkányokkal való találkozásaikból származik, még mindig érvényes az okkult érme másik oldalára. Mindenekelőtt az alapvető megoldások ugyanazok: szentségek, megszentelt tárgyak, imaélet, a kegyelmi állapotra való törekvés stb. Ez bármilyen helyzetre érvényes, de ahhoz, hogy valaki oda eljusson, nagyon különböző utak vezethetnek. A második az, hogy ami igaz a démonokra az aktív okkultizmus (azaz a nyíltabb) területén, az igaz az úgynevezett passzív okkultizmus (azaz a rejtettebb) területén is. Erről rövidesen bővebben is írok.

Függetlenül attól, hogy az okkult érem melyik oldalával van dolgunk, nagyon ajánlom, hogy olyan ördögűzőket hallgassunk, mint Fr. Chad Ripperger, aki képes mesterien ötvözni mind a pszichológiai hadviselés, mind a démonológia világát. Ajánlom még Charles Fraune Slaying Dragons című könyvét (spanyolul is elérhető Matando Dragones címmel). Könyvében Fr. Ripperger számos megfigyelését és tanítását foglalja össze a Katolikus Egyház sok más elismert és kiemelkedő ördögűzőjével együtt. Könnyen olvasható, nem túl hosszú, mégis elég részletes és alapos.

Állítom, hogy a démonok személyiségei - ahogyan a különböző ördögűzők leírják - még az okkult irodalom lapjain is láthatók, vagy amit oly drámai módon a ’sátán tanítóhivatalának’ neveztünk el. De ritkán jönnek a felszínre; ha tehetik, inkább rejtve maradnak. Bizonyos témák (pl. a jezsuiták) vagy bizonyos személyek (pl. Alexandriai Szent Cirill) azonban hajlamosak ’kiváltani’ egy nyílt reakciót, ami gyorsan kiárad a lapokra. Azonnal a felszínre tör ellenségeskedésük, hasonlóan ahhoz, ahogyan az ördögűzők megállapítják, hogy van-e démon az emberben vagy sem. Néha csak egy bizonyos kiváltó okot kell keresni, ami csak az adott személyre jellemző, ez sokszor egyértelmű. Íme egy részlet Fraune munkájából, hogy jobban szemléltessük a lényeget,

A démonok arra törekszenek, hogy aláássák hitünket, reményünket és szeretetünket, és kilopjanak bennünket a kegyelem állapotából. Ezek a kísértések jellemzően finomak, de mindig ravaszak és összehangoltak a démon fejében levő céllal... Ez a finomság tükröződik abban, ahogyan Fr. Fortea leírja a kísértést. Azt mondja: ’A démonok úgy kísértenek minket, hogy gondolatokkal itatják át az elménket. Más szóval, a démon olyan intellektuális tárgyakat vezetnek be az értelmünkbe, az emlékezetünkbe és a képzeletünkbe, amelyek saját gondolatainktól nem különböztethetők meg.’ Az egyik kulcs itt az, hogy a kísértés ’nem különböztethető meg’ attól, amit mi egy gondolatról saját gondolatként érzékelünk. Ha nem tudjuk ezt a megkülönböztetést megtenni, sokkal valószínűbb, hogy követjük a kísértést (35. o.).

Ezek a fogalmak, bár széleskörűek, számtalan szinten működnek, és messze túlmutatnak azokon a ’személyiségeken’, akik az okkult írókat befolyásolhatják. Amikor egy 18 éves, a társadalom ’jobbik fajtájából’ származó fiatalember egy drága egyetemre merészkedik, és a marxista egyetem ellopja tőle a ’hitét, reményét és szeretetét’ - ahol megtanítják neki, hogy nincs olyan, hogy szexuális erkölcs, hogy az abortusz jog, és hogy a szülei eredendően rasszisták -, akkor milyen démoni eszmék kerülnek be a szellemi szférába a nemsokára vezetővé válók eme növekvő termésével? Ha az egész életük a parancsolatok ’dogmaként’ való megszegésére irányul (pl. hatodik, ötödik ill. negyedik), akkor ez mennyire nyitja meg őket (jogi értelemben) a démoni befolyásnak (megszállottság, elnyomás vagy akár megkötözöttség), amit a legtöbb ember „nem tud megkülönböztetni”? Hogyan különböztetjük meg azt, amit általában ’vallásilag semlegesnek’ tekintünk a tudomány, az üzlet, a politika, a szórakoztatás és a média területén, ha a démonok egy okkult vallást (azaz a sátán tanítóhivatalát) illesztik bele az ilyen elmékbe? Különösen akkor, amikor ezek az elmék mind azt mondják nekünk, hogy ’ezt mondják a szakértők’. Mert kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük a ’szakértőket’; vagyis e világ isteneit, akik uralkodni fognak, amikor Krisztus trónfosztottá válik a társadalomban.

Pontosan ezekkel a dolgokkal fogunk foglalkozni a Krisztus kontra okkultizmus című könyvben, ahogy haladunk előre. Remélhetőleg a ’miért’ okai egyre nyilvánvalóbbá válnak majd, ahogy haladunk. A következő részben elkezdjük boncolgatni a radikális kommunizmusban található passzív okkultizmust, és meglátjuk, hogy az úgynevezett ’istennélküli’ rendszer sokkal vallásosabb, mint amilyennek a legtöbben gondolják.

A cikk forrása angol nyelven

A cikk első része itt olvasható.

 

[1] Szentszék, „Őszentsége XVI. Benedek homíliája”, 2005. 4/24.

[2] Sok könyv van, amely ilyen állításokat terjeszt. Lásd például Kamen Spanyol inkvizíció című könyvét.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.