Az alábbi írás első részében Emily Sparks szemtanúként tesz vallomást, engedélyezve annak felhasználását nevével együtt. Sok évvel később visszatekintve már bánja jószándékú részvételét az elkövetett visszaélésekben, ezért szeretné mindezt megosztani az olvasókkal, hogy érzékeltesse “milyen rossz a helyzet” egy tipikus katolikus plébánián az Egyesült Államokban. Minden okunk megvan azt hinni, hogy leírása ma sok más plébániára is érvényes.

A kép forrása

Míg sokan tisztában vannak az eucharisztikus visszaélésekkel, amelyek egy tipikus plébániai liturgia során történnek, nincsenek tisztában azokkal a gyakori, színfalak mögötti visszaélésekkel, amelyek a jelenlegi liturgikus gyakorlat következményei. Amikor még tinédzser voltam, a plébániámon sekrestyésként dolgoztam, és segédkeztem (az utasításoknak megfelelően) a vasárnapi misék előkészítésében. Az alábbi beszámoló az ez idő alatt szerzett tapasztalataimat foglalja össze.

Az egykori plébániám tipikus plébánia; sőt, talán valamivel jobb is az átlagosnál. A tabernákulum a szentély közepén áll, és a hét több napján gyóntatás van. A papok jó szándékúak voltak, nem avantgárdok vagy szándékosan forradalmiak.

Minden vasárnap négy mise volt, az első fél nyolckor, az utolsó délben kezdődött. Az én feladatom az volt, hogy a fél nyolcas mise vége előtt megérkezzek, és gondoskodjak arról, hogy az edények megtisztítva, ha szükséges, újratöltve legyenek előkészítve a következő misére. Ezt minden mise után elvégeztem, amíg a déli mise véget nem ért. Azt hiszem, ezt a munkát eredetileg laikus önkéntesek végezték, de a plébánia felvett engem, mert ha mindig ugyanaz a személy végzi ezt a munkát, az jobb és megbízhatóbb eredménnyel járt.

Minden vasárnapi misén a plébánián négy cibórium volt a szentáldozáshoz, és kettő vagy négy kehely: kettő a 7:30-as és a déli misére, illetve négy a 9:00-es és 10:30-as ünnepi misékre. A miséző pap mindig áldoztatott. Bár a plébánián volt két-három diakónus, ők csak akkor segítettek az áldoztatásban, amikor vasárnap prédikáltak, ami havonta egyszer volt, rotációs alapon. Így vasárnaponként minden szentmisén öt-hét rendkívüli áldoztató is áldoztatott. Ebből a számból havonta egyszer lejön egy a diakónus általi áldoztatás miatt.

Amikor az edényeket visszahozták, a papi kehely és a paténa szinte mindig purifikálva volt (bár néha nem), de a híveknek szánt cibóriumok és kelyhek szinte sohasem. Minden vasárnap legalább egy cibóriumot, de gyakran többet is, úgy küldtek vissza, hogy az alján bőségesen volt törmelék az Oltáriszentségből. Tudtam, hogy a szentmisén kívül nincs engedélyem a szentség fogyasztására, ezért az edényeket a sekrestye sacrariumában öblítettem le, mielőtt a rendes mosogatóban elmostam volna. Mise után visszavittem az edényeket a sekrestyébe. Nem tudtam megmondani, hogy melyik volt megtisztítva és melyik nem, amíg el nem kezdtem megtisztítani őket, mivel a cibóriumoknak fedele volt, ezért mindet együtt vittem vissza. Ez gyakran azt eredményezte, hogy az Oltáriszentség részecskéi őrizetlenül maradtak a sekrestyében, amíg összeszedtem mindent, ami a miséhez szükséges, mielőtt elkezdtem volna megtisztítani őket.

Az ónkelyheket, amelyeket a hívek szentáldozásához használtak, szokás szerint részben a rendkívüli kisegítő, végül teljesen én tisztítottam meg a sekrestyében. A rendkívüli kisegítők elfogyasztották a megmaradt Szent Vért, adtak hozzá egy korty vizet és megitták, a kelyheket pedig hátul hagyták, hogy én a sekrestye sacrariumában alaposabban elvégezzem a munkát. Egy nagy plébánián nagyon nehéz megbecsülni a szükséges bormennyiséget, és néha több volt a szükségesnél. Emlékszem, egyszer egy rendkívüli áldoztatónő a sekrestyében mások segítségét kérte, mert antibiotikumot szedett, és nem tudta magához venni a maradékot. Egy másik alkalommal emlékszem, hogy amikor besétáltam a sekrestyébe, egy rendkívüli kisegítőt találtam, aki egyenesen a sekrestye mosogatójába öntötte a Drága Vért. Ezen kívül néhány alkalommal a sekrestyébe lépve azt tapasztaltam, hogy a rendkívüli áldoztatók nem a sacrariumban öblítik el a kelyhet, hanem a rendes mosogatóban.

Néhányszor előfordult, hogy egy, a Szent Vérrel több mint félig teli kelyhet visszahoztak, és egyszerűen ott hagyták elfogyasztatlanul. Nem tudtam, hogy mit tegyek ebben a helyzetben, mert nem kaptam engedélyt arra, hogy a szentmisén kívül fogyasszam a Szentséget, ezért nem tettem meg. Ehelyett megpróbáltam felhígítani a Szent Vért, hogy ne legyen többé bor, mielőtt a sekrestye mosogatójába öntöttem volna. Visszatekintve rájöttem, hogy valószínűleg mindenképpen meg kellett volna próbálnom magamhoz venni, de akkor a kapott utasítások szerint cselekedtem. Remélem, eléggé felhígítottam ahhoz, hogy ne legyen többé jelen a bor színe, de nem voltam biztos abban, hogy ehhez mennyi vízre lesz szükség, tehát csak igyekeztem mindent megtenni, amit lehet.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. november 14.