Tegyük újra katolikussá Halloweent

alt

Újra elérkezett az évnek az az időszaka, amit a néhai Ray Bradbury közismerten „októberi országnak” nevezett el. Az év végének közeledte a mérsékeltebb éghajlatú régiókban a betakarítás végét, a lombhullást és a felkészülést jelenti az egymást követő ünnepekre, amik lezárják vagy megnyitják az évet minden országban. Ahogyan a tél rendszeresen minden évben elénk tárja  a Karácsony illetve az ünnep konfliktusát, úgy a Halloween elleni háborút is minden ősszel meg kell vívnunk.

Az utóbbi küzdelem egyik oldalán a harcosok egy valószínűtlen szövetsége áll: wiccák, okkultisták, protestáns fundamentalisták és azok, akik katolikus tradicionalisták lennének, akik az október végét lezáró rejtélyes ünnepben a sötét, pogány vagy akár sátáni dolgoknak a mélyen keresztényellenes ünneplését látják. Míg véleményük nagyban eltér arról, hogy ez jó vagy rossz, a módszereik nem. Velük szemben állnak azok, akik az évenkénti rituálékban, mint például a töklámpásban, a jelmezekben, a csoki-vagy-csalás, a víz felszínén úszó alma foggal megragadásában és a többi csínytevésben ártatlan szórakozást és lehetőséget látnak arra, hogy az emberek többsége által kedvelt félelmetes dolgokat összekössék a szórakozással és némi édességfogyasztással. Ez az oldal az ellenfeleiben csupán egy csapat ünneprontót lát, akik arra törekszenek, hogy tönkretegyenek mindenféle szórakozást - ami a mai világban folyamatosan csökkenő árucikk. Bár leginkább ezzel a csoporttal szimpatizálok, azt kell mondanom, hogy az ő szempontjaik túlságosan keveset tesznek hozzá az ünnep megtartásához, míg ellenfeleik annál többet.

Az egyik probléma az, hogy a Halloween egy pogány ünnep, és a gonosz tömeg hajlamos túl nagy hangsúlyt fektetni az újpogányok által terjesztett téves történetre. Margaret Murray fejtette ki először az 1920-as években (Fraser Arany virágcserép című műve nyomán), hogy a középkori és kora újkori Európa boszorkányai valójában nem a Sátán követői voltak, ahogy azt a keresztények állítják, hanem egy ősi, kereszténység előtti hit gyakorlói, akiket később az Egyház üldözött és a föld alá szorított. Amikor két évtizeddel később megpróbálták újraéleszteni ennek a feltételezett vallásnak a rituáléit, ezzel párhuzamosan kísérletet tettek a Halloween és a többi keresztény ünnep „újrapogányosítására” is. Mivel az érintettek közül sokan tehetséges írók voltak - és mivel a média és a tudományos élet lassan, de egyre inkább keresztényellenessé vált -, az említett törekvések szépen bekerültek a köztudatba.

Rendkívül fontos megjegyezni, hogy a Halloween korántsem egyedüliként esett ennek a kampánynak az áldozatává. A régi karácsony magyal és fagyöngye valójában druida eredetű volt; a karácsonyfák a Thor-imádat maradványai voltak; maga a Mikulás és számtalan ajándékozó társa sámánok voltak; a Fiú, akinek születését ünnepeljük, valójában a Sol Invictus [legyőzhetetlen nap]. A Húsvét „valójában” a természet tél utáni feltámadására és a nyuszik által jelképezett termékenységre emlékeztet, míg a Szent Iván éji tűzugrás  valójában különböző pogány istenségek tiszteletére szolgált. Ez így ment körbe-körbe az egyházi évben. A Halloween különösen is jó célpont volt, mivel hagyományosan is kapcsolódik a halottakhoz, tündérekhez és a boszorkányokhoz. Ezeknek az apró történelmi tényeknek az összevisszaságából ugyanakkor egy óriási hazugság bontakozott ki.

Természetesen a szent ünnepnapjainkat övező népszokások közül sok a kereszténység előtti időkből ered; ennek azonban fontos oka van. Az emberiségnek nagyon korlátozott számú lehetősége van arra, hogy tiszteljen dolgokat. Az a tény, hogy számos kereszténység előtti és nem-keresztény kultusz használja a holt nyelveket, a tömjént, a gyertyákat, a tüzet és a vizet, és elég gyakran a kenyeret és a bort is, a protestáns felkelés után számtalan katolikusellenes írót arra vezetett, hogy különféle liturgiáinkat „pogánynak” bélyegezze. Az ősegyház úgy tekintett ezeknek a dolgoknak a használatára, illetve a különböző pogány szent helyek keresztény istentiszteletre való kisajátítására, mint a természeti javaknak a démonok imádatától való elvételére és jogos természetfeletti céljuk felé való fordítására. Ezt a szellemiséget csodálatosan összefoglalja a XIX. században a Szűzanyához, a Pompeji rózsafüzér királynőjéhez intézett bűnbánati ima:

Ó, fenséges, dicsőséges Királynő, Mennyországban uralkodó szűz, akinek fenséges nevére a Mennyország örvend és a Pokol retteg, a legszentebb rózsafüzér dicsőséges Királynője, mi, a te boldog gyermekeid, akiket jóságod ebben az évszázadban kiválasztott, hogy templomot építsünk neked Pompejiben, ezen az ünnepélyes napon térdre borulunk előtted, hogy megemlékezzünk legújabb győzelmeidről azon a helyen, ahol korábban bálványokat és démonokat imádtak...

Dom Guéranger egy fontos megállapítást tesz, amikor ebben a szellemben magyarázza a Vízkereszt esti szokásokat:

Az elmúlt háromszáz évben a puritán lelkiség elítélte ezeket az egyszerű szokásokat, amelyek ötvözték a vallás komolyságát és bizonyos ünnepek otthoni örömeit. A keresztény családi ünnepek hagyományait visszaéléssel vádolták; mintegy olyanfajta szórakozás, amiben a vallásnak nincs része és befolyása, kevésbé adna alkalmat a mértéktelenségre és a bűnre. Mások úgy tettek (bár ennek kevés vagy semmi alapja nem volt), mintha a Vízkereszt torta (Háromkirályok torta) és a királyválasztás szokása csupán az ősi pogány Saturnalia utánzata lenne. Ha elfogadjuk, hogy ez igaz (de nem az), erre úgy válaszolhatnánk, hogy a régi pogány szokások közül sok kereszténnyé alakult, és senkinek sem jutna eszébe megtagadni az ily módon megtisztult szokások elfogadását. Mindez a téves buzgalom azt a szomorú hatást váltotta ki, hogy az Egyház elszakadt a családi élettől és szokásoktól, hogy minden vallási megnyilvánulás száműzve lett a hagyományainkból, és bekövetkezett az, amit oly nagyképűen (és kifejező módon) a társadalom szekularizációjának neveznek. [Kiemelés tőle].

Miután a Szent Iván éji tűzgyújtással kapcsolatban is hasonlóan nyilatkozott, a tanult bencés szerzetes a következő mondattal zárja fejtegetéseit:

Áldottak azok a népek, akik megőriznek valamit ezekből a szokásokból, amelyekből őseink régi egyszerűsége olyan nagy örömöt merített, ami bizton igazabb és tisztább, mint amit utódaik keresnek az olyan ünnepségekben, amelyeknek a léleknek semmi köze!

Egy modernkori író, Ronald Hutton néprajzkutató A vidám Anglia felemelkedése és bukása: A rituális év, 1400-1700 között című művében bőséges dokumentáció segítségével rámutatott, hogy a wiccák által a pogányság maradványainak vélt angol népszokások valójában a „régi vallás” elemei voltak. Ez a régi vallás azonban nem valamiféle képzeletbeli, kereszténység előtti kultusz volt, hanem a tiszta és egyszerű katolicizmus. Hogy mennyire szekularizálódtunk – ahogy Dom Guéranger értelmezte -, azt jól jelzi, hogy még sok hívő katolikus is elhitte a wicca vallásra utaló érveket.

Mit is jelent ez számunkra Halloween kapcsán? Vitathatatlan tény, hogy számos kereszténység előtti és mai nem keresztény népnek vannak „hátborzongató”, a halottaknak szentelt ünnepei, a japán Obontól és a kínai „éhes szellemek” ünnepétől kezdve az arab „halottak csütörtökéig”. Az is igaz, hogy - a mai újpogányok nyomdokaiban - minden kultúrában létezett boszorkányhit olyan értelemben, hogy az emberek feltételezett természetfeletti erőkért cserébe kiszolgáltatták magukat szellemi értelemben gonosz természetű hatalmaknak. Tehát a boszorkányság korántsem az Egyház kitalációja, még a boszorkányság katolikus tiltása sem az egyházatyáktól, hanem a zsidó Ószövetségben gyökerezik; Kína és Afrika pogány részein még ma is rendszeresen halálra ítélik azokat, akiket feldühödt szomszédaik boszorkánysággal gyanúsítanak (bár ezek a vádak éppoly hamisak lehetnek, mint a szomszédok által követett vallások). Ugyanez igaz a tündérekbe, manókba, menehunokba [mitológiai törpe] vagy bármilyen más furcsa fajokba vagy lényekbe vetett egyetemes hitre is, amelyekről a helyiek úgy vélik, hogy az adott vidéken együtt élnek velük. Tévedés vagy sem, az ilyen elképzelések egyidősek az emberiséggel, és mindenütt megtalálhatók, ahol emberek élnek.

Így volt ez az ősi keltáknál is, akiket Samhain leszármazottainak tekintenek, amely épp olyan kétértelmű megállapítás a Halloween eredetével kapcsolatban, mint a Saturnalia kapcsolata karácsonnyal. Október végén tartották, és valóban úgy tekintettek rá, mint egy olyan időszakra, amikor „a világok közötti fátyol nagyon vékony”, ahogyan azt a napjainkban vég nélkül ismétlik az év ezen időszakában. A kelta „túlvilág” volt az a hely, ahol a holtak és a tündérek együtt laktak, amelynek ártó hatalmából a boszorkányok erőt merítettek. Amikor a katolicizmus eljutott a kelta vidékekre - mint minden más helyen is -, két olyan fontos ajándékot hozott, amit egyetlen druida sem tudott nyújtani: dogmáinak és szentségeinek köszönhetően örök üdvösséget, és hathatós védelmet a sötétség, a természetfeletti gonosz erők ellen - amelyek azonban definició szerint eleve nem tudták és nem is akarták abbahagyni a fény erői elleni harcot. Mindenszentek ünnepe onnan ered, amikor 731. november 1-jén III. Gergely pápa felszentelt egy Oratóriumot a Szent Péter bazilikában minden szentek tiszteletére. 800-ban már szerte Írországban ünnepelték, és történetesen Samhain éppen arra napra esett. A különböző katolikus rítusokban különböző napokon a liturgiában imádkoztak minden halottért - ahogyan ma a bizánci egyházak Lelkek szombatjain is. De két évszázaddal Minden szentek napjának megjelenése után Cluny-i Boldog Odilo kezdte el ünnepelni Mindenszentek napját november 2-án, és ezt a dátumot hamarosan egész Nyugaton is átvették. A két ünnep körül számos szokás alakult ki, amelyek kultúránként eltérőek voltak. A liturgikus kifejezés azonban mindegyiket összekötötte: minden bizonnyal nincs kifejezőbb a hagyományos latin liturgiában a Mindenszentek éjszakáján történő átmenetnél, amikor az ünnepélyes második vesperást azonnal a komor halotti vesperás követi. Így alakult ki sok helyen az a szokás, hogy aznap este felkeresik a temetőket és gyertyákat gyújtanak - hátborzongató, de igazán szép jelenet.

Hogy is állunk ma mindezzel a Halloween kapcsán? Egyfelől, én megtartanám a legtöbb szokást, de az Ouija táblákat vagy a halottidézést semmiképpen sem! Élvezzük a jelmezeket, az édességet és a töklámpásokat - sőt, a kísérteties éjszaka minden mókáját, a "Monster Mash"-t (a hatvanas évek Amerikájának nagyon népszerű dala), meg a többit. De ne feledjük, hogy a "Csokit vagy csalunk" játék a szellemidézés régi szokásából ered, amit egykor a Brit-szigeteken és máshol is gyakoroltak, és Portugáliában még mindig népszerű. Az emberek házról házra járva felajánlották, hogy a ház halottaiért imádkoznak, cserébe pedig finomságokat kaptak. A halloweeni varázslatot egyszerű trükkel visszavezethetjük a gyökereihez, ha megtanítjuk gyermekeinknek, hogy imádkozzanak azoknak a halottaiért, akiktől édességet kaptak, mielőtt elkezdenék azt enni - és ha a saját halottainkért is elhelyezünk imacédulákat az édességes zacskókba, amiket pedig mi osztunk. Én magam így teszek, és elég gyakran a visszatérő cukorkások a következő évben biztosítanak afelől, hogy ők is így tettek.

Ezen felül, adjuk meg Halloweennek a neki megjáró helyet otthonainkban, egyszerűen úgy tekintve rá, mint a „Halloween időszaki triduum” (benne minden szentek és halottak napja), illetve a tisztítótűzben szenvedő lelkek hónapjára. A következő két napon menjünk el szentmisére, és ha közelünkben van olyan plébánia, vagy olyan plébániára járunk, ahol a korábban említett vesperásokat imádkozzák, vegyünk rajta részt. A következő napok valamelyikén vagy mindkettőn látogassunk el a temetőbe - a saját családi sírhelyekhez, ha azok a közelben vannak; a minden szentek nyolcadában (november 1-8.) is meglátogathatjuk a temetőket, imádkozhatunk a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és elnyerhetjük számukra a teljes búcsút.

Mindenszentek hónapja csodálatos alkalom arra, hogy megtanítsuk gyermekeinknek és mi is ismerjük meg jobban, hogy mit tanít az Egyház a szentek közösségéről és a tisztítótűzről, másrészt azokról a szentelményekről - szenteltvíz, Szent Benedek-érme stb.-, amelyek megvédenek minket a sötétség erőitől. Olvassuk olyan ördögűzők munkáit, mint Amorth és Ripperger atyák, illetve olyan katolikus írók természetfeletti témákról szóló műveit, mint Dom Alois Wiesinger és Sir Shane Leslie.

Mindenszentek hónapja, az év elmúlása kétségkívül varázslatos és bizonyos fokig ijesztő időszak, ami nemcsak a megfoghatatlan világra, hanem saját halandóságunkra is emlékeztet. De ha egyre korábban is ránk tör a sötétség, távolról már látjuk karácsony fényességét, amikor a sötétségben valóban felragyog a világosság, amit a sötétség nem képes befogadni.

A cikk forrása angol nyelven

E. Cs. fordítása

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.