Miért akarják a woke harcosok megfojtani a klasszikus zenét?

alt

Kihívásokkal teli időket él át a klasszikus zenei világ. A Critical Race Theory [kritikai fajelmélet] és útitársai úgy veszik célba a zenét, hogy robbantással és sokkal gyorsabban vágják ki alóla a talajt, mint ahogy saját alapját meg tudná támasztani.

A rendszerszintű rasszizmus matematikája

A klasszikus zenével szembeni vádak olyanok, mint más területeken. Nincs elég fekete vagy spanyolajkú a klasszikus zene közönségében, zenekarai, karmesterei, adminisztrátorai, zeneszerzői vagy mecénásai között.

A kritikai fajelmélet agitátorai csak két lehetséges magyarázatot engednek meg. A klasszikus zene intézményrendszere vagy nyíltan, vagy „rendszerszinten” rasszista. Más lehetőség nem létezik.

Nyílt rasszizmusnak nincs nyoma. Sőt, több mint harminc éve az elit zeneiskolák aktívan toboroznak fekete és spanyolajkú zenészeket. Átfésülték a könyvtárakat a „marginalizált” csoportok tagjai által komponált műveket keresve. Más műfajokban, például jazz és rock and roll dallamokhoz készítettek zenekari feldolgozásokat. Az eredmények kiábrándítóak.

A kritikai elmélet rasszistái szerint a probléma mélyebb lehet. A rasszista kultúra valamilyen baljós áramlata akadályozhatja, hogy a feketék sikeresek legyenek a klasszikus zene világában.

Az anyagi bizonytalanság félelmet szül

A legtöbb zenekar sorsa már a jelenlegi kulturális támadások előtt is egy hajszálon függött. Valójában a klasszikus zene közönsége egyre csökken.

Ötven évvel ezelőtt a legtöbb középiskolában volt zenekar. A legtöbb gyerek soha nem lett hivatásos zenész, de az így szerzett tapasztalatok képessé tették őket arra, hogy értékeljék a klasszikus zenét és koncertekre járjanak.

Azóta az iskolai zenekarok száma folyamatosan csökken.

A rock and roll három generációja által kondicionált szülők gitárt és dobot vesznek gyerekeiknek - nem hegedűt és kürtöt.

Ahogy a zenetanárok nyugdíjba mentek, sok iskolarendszer átcsoportosította ezeket a fizetéseket a természettudományos és matematikai programokra.

Ez a tényező részben megmagyarázza azt a jelenséget, melyet Terry Teachout kritikus 2005 áprilisában észlelt.

„A klasszikus zene Amerikában egyre szorultabb helyzetben van. Bár sok elismert előadói csoport továbbra is tekintélyes tömegeket vonz, a legtöbbjüknek egyre nehezebb, és a még mindig népszerű együttesek, mint a New York-i Filharmonikusok is azt látják, hogy évről-évre őszülnek előfizetőik. A mainstream média már régen elvesztette érdeklődését a klasszikus művészek iránt. A klasszikus rádióállomások gyorsan a múltté válnak, a nagy klasszikus lemezkiadók pedig végzetes hanyatlásnak indultak.”

„A klasszikus zene fehérsége”

A közönség csökkenése arra kényszeríti a zenekarokat, hogy adománygyűjtő erőfeszítéseiket a munkájuk finanszírozásában érdekelt vállalatok és alapítványok egyre csökkenő körére irányítsák. Ennek eredményeként a zenekarok azt tapasztalják, hogy a klasszikus zenét támogatók világát megfélemlítik a „woke” baloldaliak.

Így a klasszikus zene terjesztői különösen ki vannak szolgáltatva az olyan vádaknak, mint amit a New Yorker szerzője, Alex Ross megfogalmazott.

„A klasszikus zene fehérsége mindenekelőtt amerikai probléma.

A kánon faji és etnikai összetétele a XX. század előtti európai demográfiát ismerve aligha meglepő. De amikor ez a hagyomány átkerült a multikulturális Egyesült Államokba, beleolvadt abba a faji hierarchiába, amely az országot alapításától kezdve uralta. A fehér többség hajlamos volt az európai zenét felsőbbrendűségének jelvényeként elfogadni... Kevés erőfeszítést tettek amerikai zeneszerzők kiművelésére; fontosabbnak tűnt a beethoveni nagyság fantáziájának előállítása.”

Az érzelmek magasra csapnak

Sok érv cáfolja Ross úr elemzését, hiszen a kisebbségek nagyon is érintettek a zenében. Az afroamerikai zeneszerzők és zenészek a sokkal népszerűbb (és jövedelmezőbb) zenei formákban használták fel képességeiket. Az olyan egyetemek, mint a New York-i Julliard School, régóta működő programokra hivatkozhatnak a kisebbségi közösségekből származó zenészek toborzására, olyan lehetőségeket teremtve, melyek gyakran kihasználatlanul maradnak. Az ázsiai zenészek egyre nagyobb számban és egyre kiemelkedőbben szerepelnek az amerikai klasszikus zenei színpadon.

Bármennyire is tényszerűek ezek az érvek, nem fordíthatók jól a „woke” lexikonban. Az ilyen pontok túlságosan logikusak, és nem lépnek be a baloldaliak kedvenc érzelmi birodalmába.

A vállalatok és alapítványok elborzadnak a kritikus fajelméletből kipattant „antirasszista” mentalitástól.

A kockázatkerülő vállalati kultúrák rémülten sikoltoznak annak gondolatától, hogy a kulturális vita célkeresztjébe kerüljenek. Sok nagy alapítvány, mint például a nagyon liberális Ford Alapítvány és a Carnegie Corporation, leállítja a hirtelen radioaktívvá vált szervezetek támogatását.

Lenyelni a mérget

A zenekarok tehát kapitulálnak. Heather Mac Donald a behódolásuk mélységeit dokumentálja A klasszikus zene öngyilkossági paktuma című cikkében.

„Az Amerikai Zenekarok Ligája nyilatkozatot adott ki, melyben bevallotta, hogy évtizedeken át ’eltűrte és fenntartotta a feketékkel szembeni rendszerszintű diszkriminációt, amely diszkrimináció a zenekarok gyakorlatában és az egész országunkban tükröződött.’ A Hartfordi Szimfonikus Zenekar bocsánatot kért ’a múltban tanúsított tétlenségéért, hogy hatékonyan szembeszálljon a rasszista rendszerekkel és struktúrákkal, melyek hosszú időn keresztül elnyomták és marginalizálták a fekete zenészeket, zeneszerzőket és közösségeket’. A Seattle-i Opera bejelentette, hogy ’továbbra is prioritásként kezeli’ a rasszizmus elleni fellépést, és ’jóváteszi’ az okozott kárt.”

A Seattle Opera egy lépéssel tovább ment. 2020-ban kiadtak egy videót, amelynek címe magával ragadó: Crescendo a faji igazságosságért az operában. Öt fekete és spanyolajkú paneltag szerepel benne, a szervezet „program- és partnerségi igazgatója” moderálásával. Ez a tapogatózó program egyáltalán nem lenyűgöző [eddig 280 nézője volt. A szerk.]. A „társadalmi igazságosság harcosának” álláspontja senkit sem győz meg.

Szemben a marxistákkal

A zenekaroknak, operatársulatoknak és iskoláknak egy értékes társadalmi hagyomány megőrzőiként kell kitűnniük. A klasszikus zene lélekemelő tulajdonságaira nagy szükség van egy materialista világban. Azzal, hogy a csatornába ugranak a kritikusaikkal, csak besározzák magukat.

A kulturális marxistákat nem érdekli a klasszikus zene vagy az „elnyomott” zenészek feltételezett légiója. Egy olyan egalitárius társadalom felé akarnak haladni, ahol nincs helye semmilyen kiválóságnak. Nem a zenészeket akarják felemelni, hanem a zenét akarják leállítani.

A kulturális marxizmus és a kritikai fajelmélet egységének azért van értelme, mert mindkettő az osztályharc megteremtésére és a társadalmi harmónia lerombolására törekszik, melynek egy valóban katolikus társadalomban léteznie kellene.

A szocialista „utópia” valójában nem más, mint a kétségbeesés szürke pokla.

A cikk forrása angol nyelven

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.