A giccs 

alt

Gyakran rámondjuk egy képre, versre, regényre, könyvre, vagy oly kor színészi teljesítményre, szónoklatra, rendezésre: giccses. Pontosan érezzük, mi a giccses, de nehézen tudnánk meghatározni, mi a giccs.  A XIX. század végi német szó sárgereblyét jelent. Angolul a „trash” = szemét szóval fordítják. A Magyar Értelmező Szótár szerint: "Olcsó hatás(ok)ra törekvő, felszínes, érzelgős, gyakran hazug mű." Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány honlapja szerint (Jóna Dávid) a giccs „a társadalmilag szentesített, mértéktartó, megnyugtató ízléstelenség örömeiben való általános, titkos osztozás”; ezután a giccs  szociológiai leírását adja.

„A giccs édes és megnyerő, állandó és jelenvaló, túlzott szellemi erőfeszítés nélkül befogadható. Birtokláson alapuló kultúránk mindennapos esztétikai kifejezője, a megvásárolható boldogság tömeg(ál)művészete. Állandóan jelen van, de sohasem divatos, a személyes érintettségeknél felmentést élvez. Bazári áru, bóvli, souvenir. A giccs lelkiállapot - a szív komfortja, egy stílus, létezési mód,  a kisemberre méretezett életforma, a valóságra való rálicitálás.” 

Hajlamosak lennénk (az angol "trash" -ra is gondolva) a giccset egyszerűen a művészi értéktelenséggel azonosítani. Ám sok olyan művészileg értéktelen alkotás van, melyre mégsem mondjuk, hogy giccs.  Lehet valami egyszerűen rossz alkotás, vagy mondhatunk rá ilyen jelzőket: megoldatlan, dilettáns, unalmas, aljasító, stb. Ugyanakkor ezek nem feltétlenül "giccsesek". Akkor mi a giccs? 

Én, talán meglepő módon, a remekmű felől közelíteném meg a giccs fogalmát. A „költő” német megfelelőjét, a „Dichter” -t „sűrítő”­ nek szokták értelmezni (nem ugyan szótörténetileg, de esztétikai esszékben). A remekmű a művészi gondolat olyan sűrítettségét közli, amely - az adott műfajhoz, mérethez, célhoz képest, az egyensúlyi állapotot fel nem borítva - valami teljességet sugároz. Teljességet kifelé: önmagában egy világ, egy mikrokozmosz; teljességet befelé: kitöltöttség, még nem fojtogató, de maximális intenzitás. 

De mi az a „művészi gondolat"? Semmiképpen sem egyszerűen egy eszme, mely művészi ruhába öltözik. A kifejezésnek azért sem lehet hibátlan meghatározását adni, mert valósága az egyes művészeti ágak, kifejezésmódok szerint különbözik. Csak érzékeltetésül mondom: egy versnél a képvilág logikussága, a szóhasználat, a nyelvi kifejezőerő, az asszociációs rendszer, a kimondott és kimondatlan közti utalások; zenén él: a hangrendszer használata, a megvalósuló tonális és harmóniai tartalom, az érthetőség és meglepőség egyensúlya, az időbeli folyamat logikussága és arányossága stb. A „művészi gondolat” meghatározásában ennél tovább lépni már csak konkrét elemzésekkel lehet. 

A művészi gondolat tehát egy magasabb szellemi valóság, olyan, mint egy matematikai levezetés vagy egy lényeglátó filozófiai gondolatmenet szilárd konstrukciója. Egy mindenképpen elmondható róla: a rendezettség és relatív belső gazdagság egyensúlya. Bármennyi ötlet lenne benne, belső rendezettség nélkül káosz, és nem kozmosz. S lenne bár teljes rend benne, ha információszegény (ismét viszonylagosan értendő), akkor „nincs mit hallgatni” benne. A remekmű életteljessége a kettő közti feszültségből keletkezik. A művészi gondolat kitörő ereje és a szilárd konstrukció lezáró, megtartó ereje, hozzá a kettő közötti szerves kapcsolat (a konstrukció gondolatot szül, a gondolat konstrukciót eredményez): valahol itt keresendő a remekmű titka. Olyan ez, mint a kazán: ha nem fűtik fel kellő hőfokra, nem termel energiát. De ha gumiból lenne a kazán fala, ha együtt tágul na a növekvő nyomással, ismét elveszne erőtermelő képessége. 

Ám ez a művészi gondolat önmagában nem tudná hatása alá vonni a befogadó embert. A művészi gondolathoz olyan elemek kapcsolódnak, melyek megfoghatóbbak, a mindennapi tapasztalathoz közelebb állóak, mondhatni a művön kívüli életre is hivatkoznak. Hívhatjuk ezt a műalkotás szenzuális, érzéki összetevőjének. Ez az összetevő - némi egyszerűsítéssel - kétféle módon jön létre. Vagy abból a „programból” származik, mellyel a művész munkához lát. Vagy a művészi gondolat által keltett asszociációkból, hatásokból, érzelmekből ered.

A virág életében az illat másodlagos, következményszerű; a virág a maga életét akarja élni, s ez kifelé egyebek között az illatában is megjelenik. A virágot néző embert számára azonban esetleg az illat az elsődleges, amiatt figyel fel a virágra. A művészi gondolat: maga a virág; a mű szenzuális, érzéki tartalma: a virág illata. A művészi gondolat a befogadók többségére „titkosan” (de mélyebben) hat; a szenzuális tartalomra - mivel  a művön kívüli élethez közelebb áll - közvetlenebbül reagál a néző,  hallgató. 

Ez a szenzuális hatás is különbözik művészeti ágak között. Ilyen például a költészetben a „mondanivaló”, a puszta gondolat, az érzelem ábrázolás, az önmagában szép, emlékezetes frázis, stb. Ilyen a regényben a történet, az ábrázolt emberek sorsa, mellyel az olvasó együtt érez.  Ilyen a zenében az esetleges „program”, a szöveg, az opera cselekménye és jellemei; de ilyen az „indulatmenet” is (feszülés, lankadás, csúcspont), melyen a zene végighalad. Ilyen a festészetben a téma, a nézőnek az ábrázolt tárgyhoz, eseményhez való viszonya, a hangulat, a színek „vidámsága vagy szomorúsága”, a „mit éreznék, ha ott lennék a helyszínen” feelingje. 

Ismétlem, a szenzuális tartalom segít kialakítani a kapcsolatot néző vagy hallgató és a mű között. Az alkotónak a szenzuális tartalomban sem szabad hazudnia. De a mű nagysága mégsem ebben van, hanem a művészi gondolatban. Ezt könnyű bizonyítanunk. Egy nagyszerű gondolatot el lehet mondani gyenge versben. Egy zene igen érzékletesen kifejezheti a szöveget vagy a programot (pl. a szerelem szépségét, a csatalovak vágtatását, stb.), s lehet ennek ellenére jelentéktelen vagy éppen bosszantóan rossz zene. A művészet kifejez; de nem a kifejezés teszi a művészetet, hanem az illető művészeti ágra jellemző művészi gondolat. 

Amit elmondottunk, összefügg egy másik fogalommal is: a „stilizáltsággal”, aminek ellentéte a naturalizmus. De annak megtárgyalására most nincs helyünk. 

A feltett kérdés (mi a giccs?) megválaszolásához még egy dolgot kell röviden érintenünk. Ez a már többször említett „viszonylag”. Lehet egy kéthangos gyermekdal is „remekmű” a maga nemében. A méret, az apparátus, a mű funkciója, sőt a stílus is meghatározza azt a keretet, melyben, s melyhez képest megkívánjuk a remekműtől a művészi gondolatok gazdagságát. Ugyanaz az információ-bőség, mely egy adott műben sűrített tartalomnak érződik, egy másiknál nem elég a „kazán felfűtéséhez”, a mű „tartalmilag híg”, ahogy mondani szoktunk. Ezután egyszerű képletet állíthatunk fel három lehető esetre. 

A viszonylag gazdag művészi gondolat viszonylag mértéktartó szenzuális hatással együtt: remekmű. 

A mérsékelt művészi gondolat szerény szenzuális hatással együtt: hasznos, szolíd kisművészet. 

Csekély művészi gondolat felfokozott szenzuális hatással együtt: giccs. 

Ez a meghatározás alkalmazható nemcsak műalkotásokra, hanem akár magatartásra, irányzatra, prédikációra stb. is. Halljuk néha, hogy a giccs nem baj, mert rácsábíthat a művészet élvezetére.

A giccs tényleg nem a legnagyobb baj, de zsákutca. S mint a torkosság „főbűne”: bajhoz vezethet.

Az ízlés giccsét jobb kikerülni, vagy legalábbis kígyógyulni belőle - az igaz művészettel való gyakori találkozás által. 

In: Gondolkodó Füzetek, 20. szám, 2004. június

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.