Magánügy-e az istenhit?

alt

Gyurcsány Ferenc ismételten elmagyarázza nekünk, hogy az istenhit magánügy. Teszi ezt annak kapcsán, hogy Orbán Viktor arra kérte a pápát, hogy ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot. Az elvi alapja Gyurcsány érvelésének az, hogy egy demokratikus jogállam közjogi értelemben szekuláris, nincs neki vallásos meggyőződése, karaktere, s ezért Orbán mint az állam képviselője nem szólalhat meg személyes hite nevében. Személyes hite legyen az ő magánügye.

Ez az ismert érvelés azért tűnik magától értetődőnek, mert megszilárdult az a vélekedés, amely a hitet úgyszólván csak a valláshoz rendelte. Mintha bizony csak és kizárólag a vallásos világkép alapja lenne a hit. Holott nyilvánvaló, hogy nincs olyan világkép, amelynek végső igazságát egyszer s mindenkorra, és mindenki számára bizonyítani lehetne. Ha ez lehetséges volna, akkor a Földön nagy békesség honolna, mert mindenki egyformán látná a valóságot. Magyarán, nincs világkép hit nélkül.

A demokratikus jogállam eszméje is egy világképen nyugszik, amelynek végső alapja nem lehet semmi más, csak valamiféle hit.

Mi más? Hit a történelemről, hit az ember és a világ végső mibenlétéről.

A hitnek ez a korlátozó hozzárendelése a valláshoz azt az illúziót kelti, mintha bizony létezhetne valamiféle objektív alapokon nyugvó világkép, amely nem a hiten nyugszik, s amely ezért betöltheti a normatív világkép szerepét. Az tétel, hogy az istenhit magánügy, egész egyszerűen azt jelenti, hogy ez a hit nem tarthat igényt világnézeti normaképző szerepre, mert a norma egy másik hit, amely önmagát soha nem hitként mutatja be, miközben az. Egyáltalán, az állam és az egyház szétválasztásából miként következik az, hogy a keresztény hit nem lehet egy demokratikus jogállam világképének eszmei alapja? Állam és egyház szétválasztása azt jelenti, hogy az egyház nem része az államnak.

Az „istenhit magánügy” közhelyes mondata semmi más, mint egy önkényesen felállított hierarchia hitek között.

S valamely rejtélyes oknál fogva az „istenhit magánügy” tételben az a soha nem bizonyított állítás fogalmazódik meg evidenciaként, hogy az a világkép, amely a valóság magyarázatát nem hozza összefüggésbe Istennel, objektívebb és magasabbrendűbb, mint az, amelyiknek az alapja az istenhit. Ez utóbbit a szubjektum világába kell rendelni, ezért magánügy, míg az előbbi valamiféle „független” és „objektív” hit, amely kiléphet a szubjektum burkából s társadalmi szintű tájékozódási ponttá válhat. Az istenhiten nyugvó világkép magyarázatra szorul. A nem istenhit alapú világkép nem. Az úgymond magától értetődő. Holott nincs olyan világkép, amelynek a végső alapja nem a hit. A demokratikus jogállam eszméjét is megelőzi a hit.

Egy szó, mint száz, semmiféle végső ismeretelméleti alapja nincs annak a tételnek, hogy egy demokratikus jogállam világképének eszmei alapja nem lehet a keresztény hit. Egész egyszerűen a II. világháború utáni útkeresésben az a hit vált uralkodóvá, hogy az egyébként mindenki által óhajtott demokratikus jogállam végső eszmei alapja ne a kereszténység legyen. Holott igenis, lehetett volna.

Ezzel kezdetét vette a keresztény Európa eszmei folytonosságának a megszakítása, amely napjainkban végső stádiumához érkezett.

Forrás

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.