“Nem hiszem, hogy készen állok a házasságra, a gyerekre, hogy mindezt megtegyem. Ő és én még mindig tanuljuk, hogyan legyünk felnőttek” – mondta egy barátom a minap. Ő és barátnője már évek óta együtt élnek, mindketten a húszas éveik végén járnak, és biztos állásuk van.

Bár triviális és hétköznapi, ez a kijelentés néhány fontos megállapítást nyújt a ma kultúrájába, különösen a jelenlegi termékenységi válsággal kapcsolatban. Míg a demográfusok gazdasági vagy környezeti indítékokat hoztak fel a gyermekvállalás megtagadásához, a kérdés sokkal egyszerűbb lehet: a mai felnőttek egyszerűen nem állnak készen a felnőttkorra. A húszas és harmincas éveikben járó emberek nem akarnak felelősséget vállalni, elköteleződni, vagy keményen dolgozni.

Azon túl, hogy nem vállalnak gyermeket, gyakran elkerülnek más „felnőttes” dolgokat, mint például a saját ház, a sok túlóra, és az állhatatos  barátságok megtartása, nem is beszélve a házasságról. Ezek a dolgok túl kemények, és ők még nem állnak készen arra, hogy ezt egészen felvállalják. Először is be kell utazni a világot, diplomát kell szerezni, és zsinórban nézni sokadszor az Iroda című sorozatot.

Valaki ellenvetést tehet, hogy ez mindig így van az új generációval – ki kell tombolniuk magukat, élvezni azt, amit a világ kínál, majd lecsillapodni ezután. Ez egy viszonylag új jelenség, és nyilvánvalóan hatással van a népesség növekedésére. Valamikor az elmúlt két évtizedben a felnőttek többsége elvesztette akaratát és eszközeit, hogy megbirkózzon azokkal a szokásos megpróbáltatásokkal, melyek általában kísérik a felnőttkort.

Ehhez az eredményhez számos tényező járul hozzá. A legfontosabb a technológia, a formális oktatás és a modern szülőség. Ezen túl ott van az egyház engedékeny hatása, melynek kellett volna szólnia valamit, de nem tette.

Az élvonalban a technológia áll, különösen az internet és az okostelefonok. Az a képesség, hogy online kapcsolatba lehet kerülni más emberekkel, alapvetően megváltoztatta a társadalmi interakciót azáltal, hogy opcionálissá tette. Az egyiknek nincs szüksége másokra körülötte, és cserébe nem is kell befogadnia senkit sem. Társadalmi szükségleteiket a képernyőkön megjelenő tartalom kielégíti, ami tájékoztatja, szórakoztatja és vigasztalja őket. Ez lehetővé teszi számukra, hogy a saját fogalmaik szerint éljenek – ezt követően pedig elidegenedve érezzék magukat bármely valódi közösségtől.

Az oktatás szintén nagy szerepet játszik a felnőttfóbiás felnőtteknél. A 12 osztályos iskolákban és egyetemeken a diákokat egyre kisebb mértékben állítják komoly kihívások elé. Míg a diákok egy kis része súlyos megpróbáltatásokat visel el, hogy a tanulmányi vagy a sport élvonalba kerüljön, a nagy többség évfolyamról évfolyamra halad minden nagyobb erőfeszítés nélkül. Ahelyett, hogy szembesítenék ezzel a diákokat és arra kényszerítenék őket, hogy többet teljesítsenek, túl sok tanárnak mondják azt, hogy még könnyebbé és „vonzóbbá” tegyék a munkát.

De a tanárokkal szembeni tisztesség megkívánja, hogy ez nagyrészt válasz azoknak a szülőknek, akik helikopterként lebegnek gyermekeik felett, vagy minden akadályt eltüntetnek gyermekeik elől, mint a fűnyíró a füvet (innen származik a „helikopter szülő” és a „fűnyíró szülő” kifejezés). Napjainkban a szülői szerep túl gyakran vált a kényeztetés szinonimájává. Az általános elvárás az, hogy a szülők mindentől megvédjék a gyerekeiket, gyakran még az alapvető valóságtól is. Ha a gyermek bármilyen szorongást érez, egy „szerető” szülő majd kezeli ezt.

Ez a megközelítés megnyugvást hozhat az aggódó szülőknek, akik nem szeretik szenvedni látni a gyermeküket, de véget nem érő aggodalommal jár a gyermek számára, akinek most megkésve kell megtanulnia „felnőtté válni”, amikor elhagyja az otthon és az iskola védőburkát. Ahelyett, hogy ünnepelnék függetlenségüket, reflexszerűen menekülnek, és keresnek egy olyan munkáltatót, aki eleget fizet nekik ahhoz, hogy legyen egy albérletük és egy nagysebességű internetkapcsolatuk. Innen nagyrészt elmenekülnek a felnőttkor elvárásai elől, és menekülési lehetőségeket keresnek.

Azt gondolnánk, hogy a keresztény lelkipásztoroknak lenne valami mondanivalójuk ehhez, de túl sokan csak szemlélődtek, feltételezve, hogy ezek a fiatalok majd meglátják a fényt, és visszatérnek a hithez. Amint egyszer igazi munkát vállalnak és családot alapítanak, majd rájönnek, hogy szükségük van a lelki életre – így gondolkodtak. Most azonban egyértelmű, hogy sokan közülük soha nem érnék el ezt a pontot, és következésképpen soha nem térnének vissza abba az egyházba, amelyben nevelkedtek.

Így a születési ráta a szükséges szint alatt van, és még tovább csökken. Lényegében ez inkább egy kulturális, mint gazdasági kérdés. Mindazonáltal a téma legtöbb szakértője rámutat az urbanizációra és arra, hogy egyre kevésbé szükséges, hogy a gyerekek egy farmon dolgozzanak. Ez azonban durva és eléggé pontatlan magyarázat arra, hogy mi is történik valójában.

Igaz, hogy a fejlett világban a lakosság nagyobbik része a városba költözött, de ezt azért tették, mert a város olyan kényelmi szolgáltatásokat nyújt, melyek kevésbé teszik szükségessé az önálló felnőtté válást. Ha az egyén szükségletei kielégülnek és a kihívások minimálisra csökkennek, az egyén soha nem lesz elég erős ahhoz, hogy felvállalja az önálló felnőttkor nehézségeit. Lehetséges és egyre vonzóbb ezt a végtelenségig halogatni.

Ez azt jelenti, hogy a szülőknek nyújtott jóléti juttatások semekkora összege sem fogja bárkinek a gyermekvállalással kapcsolatos elhatározását megváltoztatni. Bár a legtöbb szülő örülne a pluszpénznek, a legtöbben tanúsítanák azt, hogy a pluszpénz nem könnyíti meg a szülői munkát. Még akkor is, ha mindent kifizetnek, a gyerekeknek szükségük van szüleik szeretetére és elkötelezettségére, ami időt, erőfeszítést és gyakran erős vallásos hitet igényel a kitartáshoz. Az erős emberekből lesznek a szülők, és ők még erősebbek lesznek a tapasztalat által.

Ez felvet egy fontos kérdést: a modern élet azért összeegyeztethetetlen a felnőttkorral, mert kifejezetten úgy tervezték, hogy a személyt gyengébbé és még jobban függőbbé tegye? Nem feltétlenül. Szinte minden fejlett országban csökken a születésszám, egy fontos kivétel van: Izrael. Ennek oka, hogy kevés más fejlett ország van kitéve rendszeresen ennyi viszontagságnak. Az izraelieknek gyorsan kell érniük, mivel biztonságban kell lenniük a rakétáktól, a terroristáktól és egy sor ellenséges szomszédos országtól. Ennek eredményeként sokan nem félnek megházasodni és gyermeket vállalni.

Itt az Egyesült Államokban az a helyzet, az ezredfordulósokat és most már az iGenerációt is, akik kerülik a családi életet, vagy megvetik a családpárti konzervatívok, vagy dicséretet kapnak az „antinatalista” [születést ellenző] progresszívektől. Jobb lenne megérteni, mi tartja vissza őket attól, hogy saját otthont teremtsenek, és ezt kellene némi bátorítással nyomon követni.

Az ezredfordulósoknak és az iGenerációsoknak tudniuk kell, hogy nagyon sok mindenről lemaradnak, ha nem hajlandók felvállalni a felnőtté válást annak teljes dicsőségében. Nehéz, igen, de egyben gyönyörű, teljes értékű és sokkal érdekesebb is, mint bármi más, amit ez az élet kínál.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2021. szeptember 4.