Szavak és szimbólumok elkárhozása

alt

Nemcsak az emberek, de az emberek kommunikációra használt jelei is el tudnak kárhozni. Ez akkor történik, amikor a jel elveszíti önmagával való kapcsolatát, léte eredeti értelmét, és egészen mást kezd szimbolizálni, mint amit eredendően jelentett. Így lett a „népi demokrácia” szóösszetétel a demokrácia ellentéte; így lett a Pravda (Igazság) a hazugság szimbóluma; így lett a Népszabadság egy egész nemzedék számára a nép által vívott szabadságharc eltiprásának a jelképe (a Népszabadságról még Esterházy Péter is azt írta a kilencvenes évek közepén: „már csak a nevét utálom”); így lett a „felszabadítás” az elnyomás szava; így lett a „baráti” a tankokkal kikényszerített szövetség jelzője, a „rothadó” kapitalizmus a prosperáló Nyugaté, a „reform” pedig a brutális gazdasági megszorításoké.

Szavak és szimbólumok ki is merülhetnek, fokozatosan elveszíthetik tartalmukat, mint szüleink vagy nagyszüleink generációjának napi irritációja, az „elvtárs” megszólítás. (A „keresztény” jelző talán csak az általa jelzett valóság természetfeletti erejének köszönheti, hogy soha nem vált végleg használhatatlanná.) Szavak elkárhozása drámai gyorsasággal és végérvényesen is bekövetkezhet; ez történt a vészkorszakban a „végső megoldás” szóösszetétellel, amivel ma senki nem utalhat egy népcsoport égető problémáinak kezelésére anélkül, hogy ne rántaná magával a legborzalmasabb képzeteket. A „megoldás” szó ebben a kontextusban majd nyolc évtizede a pokolra jutott, és – ha lehet szavak esetében ilyet mondani – megérdemelte a sorsát.

A szavak és szimbólumok úgy is elkárhozhatnak, hogy egy új jelentés hordozására választanak egy régi, ellentétes jelentésű szót vagy szimbólumot. Jellemzően olyat, amelynek eredeti, pozitív tartalma vonzóvá teszi az új jelentést. Ennek ma egyre gyakrabban vagyunk tétova tanúi, mert éppoly hatásos trükk, mint amikor bűnözők rendőrruhában csöngetnek be lakásokba, vagy muszlim radikálisok mentőautóval hajtanak egy nyugati nagyváros piacán sétáló tömegbe.

A megtévesztés óvatlanná tesz, így az új jelentés könnyebben célt ér, mint ha új jelekkel operálna.

Hadd mondjak néhány példát a szavak és szimbólumok efféle pokoljárására.

Kezdem rögtön egy szimbólummal, a letérdeléssel, amely a futball Európa-bajnokság egyik megosztó mozzanatává vált. A térdelés hagyományos jelentése a megalázkodás, a hódolat. Amikor kikényszerített, a leigázás, a megalázás jelképe. Ha önkéntes, akkor viszont a tisztelet és a hódolat felemelő gesztusa. A lovagot térden ütik lovaggá. Fülöp herceg letérdelt felesége, II. Erzsébet királynő előtt, hogy kifejezze a korona előtti meghajlását. A bűnbánó ember gyakran letérdel. A megtérő letérdel. A csodáló letérdel. A szolgálatkészségét bátran kifejező ember letérdel. A térdelés szimbóluma a belső megalázkodást fejezi ki a külső meghajlással.

Ez a gyönyörű gesztus azonban új jelentést kapott, amikor egy Colin Kaepernick nevű amerikai-focista egy nap úgy döntött, hogy nem fogja állva hallgatni nemzete himnuszát, ahogy az arrafelé szokás, hanem a himnusz alatt egyszerűen letérdel. A vigyázzban állás Amerikában a zászló iránti tisztelet jele, a letérdelés abban a kontextusban tehát éppen az ellenkezője: a megvetés és a tiszteletlenség gesztusa. Kaepernick a térdepléshez olyan zoknit vett fel, amely a rendőröket disznóként ábrázolta, és kijelentette: „Nem fogom magam büszkén vigyázzba vágni olyan ország zászlaja előtt, amely elnyomja a feketéket és színesbőrűeket.” 

Ez a megvető térdre ereszkedés az amerikai városokat erőszakba és lángokba borító, marxista hátterű BLM mozgalom szimbólumává vált, a felemelt zárt ököllel együtt, amely régi jelképe a marxista és neomarxista mozgalmaknak.

A mondanivalóm megértéséhez nem szükséges tisztázni az egyébként nagyon is releváns kérdést, hogy a focipályán térdelés mennyiben a rendszerszintű rasszizmus elleni antirasszista, vagy mennyiben fehérellenes – valójában rasszista – gesztus, mennyiben az elnyomás alól felszabadító, vagy mennyiben ideológiai elnyomást szolgáló mozdulat, és hogy valóban a faji alapú elnyomást kritizálja-e, vagy inkább a kritikai fajelméletet propagálja. Még azt sem fontos eldönteni, hogy az első letérdelés spontán ötlet volt-e vagy átgondolt, hiszen a tudatosság ma már nyilvánvaló. Csak egy dologra akartam most a figyelmet ráirányítani: a térdelés szimbólumának elkárhozására. Arra, hogyan lett az alázat és hódolat jeléből egyik napról a másikra a lázadás, megvetés és szándékos tiszteletlenség jelképe. Vagyis éppen ellenkezője annak, mint amiről eredetileg szólt.

Hasonló a helyzet az egyik legértékesebb, leggyönyörűbb fogalommal, megszámlálhatatlan mennyiségű műalkotás, film, vers, regény, mítosz vagy mese központi témájával: a szeretettel. A Harry Potter mesesorozat például azzal kezdődik, hogy egy édesanya az életét adja a fiáért, és azzal fejeződik be, hogy egy professzor életét adja a diákjaiért, egy diák pedig a társaiért. Mert nincsen nagyobb szeretet annál, ha valaki életét adja a barátaiért. A szeretet áldozatos. A szeretet lemond. A szeretet nem szeg esküt. A szeretet hosszútűrő. A szeretet állhatatos. A szeretet tiszta. A szeretet nem a maga hasznát keresi, és nem a saját vágyait részesíti előnyben. A szeretet nem hivalkodik. A szeretet nem büszke. A szeretet nem örül a hamisságnak. A szeretet nem veszíti el a reményt és a hitet. Mert a szeretet ilyen.

De amikor ma valaki azt mondja, hogy „a szeretet az szeretet”, ennek szinte homlokegyenest az ellenkezőjére gondol.

A szeretet ebben a tautológiában elementáris vágyakról szól, amelyeknek nem lehet határt szabni, mert a szeretet az szeretet. A szeretet felmondja a hűséget, mert a szeretet az szeretet. A szeretet esküt is szeg, mert a szeretet az szeretet. A szeretet nem ismer isteni parancsokat, mert a szeretet az szeretet. A szeretet a romantika és a fülledt erotika határtalansága, mert a szeretet az szeretet. A szeretet türelmetlen, mert a szeretet az szeretet. És folytathatnánk. Ez a „szeretet” nem ismer el mást, csak a minden korlátot elsöprő vágyat, illetve a vágyak jogát, hogy minden korlátot elsöpörjenek, mert ilyen ez a szeretet. De a szeretet valójában nem ilyen. A szeretet akkor ilyen, amikor a szó elkárhozik.

Ehhez nagyon hasonló a másik önmagába kunkorodó szlogen: „a család az család”.

Amikor a Németországban élő Gulácsi Péter megvallotta, hogy „a család az család”, az új elvárásoknak megfelelően használta a család szót. A család hagyományosan azt jelenti: apa, anya, gyerekek. Nem bonyolult definíció, még akkor sem, ha az élet nagyon kusza helyzeteket teremt. Amikor az emberi testről tanulunk, megtanuljuk szép sorban a testrészeket: két karunk és két lábunk van, tíz lábujjunk és tíz kézujjunk, de csak egy szívünk és egy májunk, viszont két tüdőnk és két agyféltekénk, és nagyjából kétszázhúsz csontunk. Értelmes ember nem kezd azon vitatkozni, hogy vannak olyan emberek, akik csak egy vesével vagy egy tüdővel élnek, és az ő testük is emberi test, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy az ilyen esetek valójában tragikusak. Szánalmat érzünk, de nem írjuk át az emberi test anatómiáját.

A család szó akkor kárhozott el, amikor a tragikus veszteségeket – mint amilyen a válás vagy a halál – normális élethelyzetként kezdték értelmezni, majd egyre több olyan élethelyzetet jelöltek ugyanezzel a szóval, amit korábbi korokban senkinek eszébe nem jutott volna a család szóval jelölni. Régebben a „csonka-család” pontosan olyan kifejező volt, mint amikor a csonka szót egy testre használjuk, hiszen amikor valakinek hiányzik a lába vagy a fél keze, akkor ő ténylegesen csonka. Persze ha a csonka szót bántónak érezzük, használhatunk más szót is, ami kifejezi a hiányt, de a lényeg az, hogy a végén mégiscsak olyan szót kell használnunk, amely valamilyen módon utal a veszteségre, különben egyszerűen tagadjuk a nyilvánvalót. Ugyanígy, sokféle szóval jelölhetjük azt, ha egy család széthullik vagy elveszíti egyik vagy másik alapvető elemét, de ha végül nem marad szavunk a veszteségre, lehet, hogy csak nem jutottunk túl a gyász első fázisán, a tagadáson.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.