Az elválasztásról

alt

„Love unites” – ez állt Mats Hummels német játékos szivárványos pólóján, amit néhány napja egy sajtótájékoztatón erkölcsi hitvallásként vett magára. Számomra most ebben nem is az az érdekes, hogy egy focista vajon miért tartja fontosnak, hogy a homoszexualitás elfogadását népszerűsítse, és még csak nem is a szlogen igazságtartalma érdekel, hogy ebben az esetben vajon tényleg a szeretet egyesítő erejéről van-e szó, sőt, hogy vajon helyes-e szeretetnek nevezni azt, amire Hummels gondol.

Inkább azért hozom fel a dolgot, mert rávilágít kultúránk egyik furcsa előítéletére. Arra, hogy valami különös okból úgy gondoljuk, hogy ami egyesít, az jó, ami elválaszt, az viszont rossz. De ez egyáltalán nem magától értetődő. Ezzel az erővel akár azt is állíthatnánk, hogy ami függőleges, az jó, ami vízszintes, az viszont rossz. Holott például az aszfaltra festett záróvonal vízszintesen jó, a villanypózna pedig függőlegesen, az ember esetében pedig nappal inkább a függőleges helyzet a jobb, éjszaka viszont a vízszintes.

Hogy valami egyesítve jó-e, vagy elválasztva, az teljes mértékben attól függ, hogy miről van szó. Hogy egy könnyen érthető példát mondjak: a gulyáslevest nem szeretem barackos lepénnyel egyesíteni, legalábbis a tányéron még nem, magát a gulyáslevest viszont nem elemeire bontva akarom megenni – külön a húst, a krumplit és a pirospaprikát –, hanem úgy, hogy összeértek benne az ízek. Lehet, hogy valaki jó ötletnek tartja összekeverni egymással egy Beethoven-koncert látogatóit egy Fradi-Újpest mérkőzés szurkolóival, szerintem viszont jobb külön kezelni a két eseményt, és néhány fontos pillanatban a Fradi és az Újpest szurkolóit is. Dönthetünk úgy, hogy kórházakban mindenki – betegek és orvosok – fehér köpenyben sétáljanak, de én azokkal értek egyet, akik szerint jobb, ha csak az orvosok hordanak fehér köpenyt. És bár lehet, hogy két család jó szomszédságban van egymással, mégiscsak tisztább helyzet, ha esténként mindenki a maga feleségével bújik ágyba.

A világ megteremtésekor Isten sajátos metódust követett. Úgy járt el, mint mikor egy fazekas beletúr az agyagmasszába, és formát kanyarít bele, vagy mint egy üvegfúvó, aki levegőárammal kényszeríti buborék alakúra a tüzes üvegolvadékot. Az üvegben kialakított űr nem hiba, amit gyorsan be kellene gyógyítani, hanem a funkcióhoz szükséges elválasztás. Képzeljük magunk elé annak az embernek az abszurd küzdelmét, aki az üvegmanufaktúrák forró csarnokaiban azért tiltakozna, mert az üveg belső oldalai nem érintkeznek, és azt követelné – a szeretet nevében –, hogy az elválasztott felületeket újra olvasszák egybe! Vajon nem könnyebbülne meg mindenki egy kicsit, amikor az illetőt végül kedvesen, de határozottan kivezetnék?

A kezdet kezdetén a Teremtő a szavával a káoszból csinált rendet. Szólt, és a Szó elválasztott. Megint szólt, és a Szó megint elválasztott. Majd ismét, és aztán újra és újra. A teremtés folyamata valójában elválasztások ütemes egymás utániságából állt, mint mikor egy háziasszony a levesbe szaggatja a galuskát, vagy egy portréfestő a fehér vásznon húzza be egymás után a vonalakat. A forma termékeny rendje a tohuvavohu kietlen és formátlan egységéből jött létre a Szó elválasztó ereje által. Így lett ég és föld, víz és száraz, élettelen és élő, állat és ember, valamint férfi és nő. A teremtett világ sokszínű gazdagsága, amiben ma gyönyörködünk, nem az egyesítés, hanem az elválasztás következménye.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.