Jézus lehetett ilyen

Zeffirelli után nem gondoltam, hogy a filmvilágban Jézus történetéről lehet még újat mondani. Az olasz rendező Názáreti Jézusa egyrészt magasra teszi a lécet minden későbbi alkotás számára, másrészt el is foglalja a teret, hiszen mit lehetne még hozzátenni egy négy és félórás produkció gigantikus tablójához? Ráadásul – ahogy a Ben-Hur újrarendezése, valamint Mel Gibson szenvedéstörténetét leszámítva szinte az összes azóta készült Jézus-film példája mutatja – egy alaposan elmesélt történetre akkor sem biztos, hogy másodszor is kíváncsiak az emberek, ha jobb technikával, modernebb igények szerint viszik vászonra. Félő, hogy inkább fordított a hatás. (A szándékosan evangélizációs céllal készült Campus Crusade Jézus-filmet most nem számítom ide, mert az simán csak elbeszéli Lukács evangéliumát, és akik szeretjük, éppen ezért szeretjük, nem másért.)

Úgyhogy minden alkalommal összerándul a gyomrom, amikor azt hallom, hogy valakinek kedve támadt elkészíteni egy új Jézus-filmet. Ezek a produkciók jó eséllyel csak tovább aszalnak egy témát, amiből már eddig is minden nedvet kiszívtak, és ami marad, az az ismerős félsivatagos környezet, az olajfák, a hosszú ruhák, a perzselő napsütés, az agyagkorsók, egy értelmezhetetlen Keresztelő János, néhány díszes főpap, jellegzetes páncélzatú római katonák, és egy hosszú hajú, szakállas, kedves főszereplő, akit a történet egy meghatározott pontján keresztre feszítenek. Elfogyott a vizuális kíváncsiságom, inkább olvasom magukat az evangéliumokat, mert azok viszont a hit számára kimeríthetetlenek.

Nos, ezen a láthatatlan betonfalon sikerült áttörnie egy új filmsorozatnak, aminek az a címe, hogy The Chosen (A kiválasztott). Ennek sem adtam meg magam könnyen, már annak se, hogy egyáltalán belenézzek. Csak azért szántam rá magam, mert egy filmkérdésben igényes barátom lelkesedett a szériáért. És bár már az első rész nagyot ütött bennem, lassan, epizódonként engedtem le a páncéljaimat. Ezt a cikket viszont most azért írom, mert az első évad végére értem, sőt, láttam a második évad első részét is, és férfiasan bevallom, nem volt eddig olyan epizód, ami ne hatott volna meg. Ezt most úgy kell érteni, hogy könnyekig. Ez velem filmeknél ritkán történik.

Pedig közben is voltak fenntartásaim, és néha hajszálnyi választott el attól, hogy ezeken fel is bukjak. A díszletek például csak egyetlen, alig észrevehető lépéssel távolodtak el az első századi Izráeltől, és pont ennyivel léptek közelebb a mi kultúránkhoz, annyira viszont eléggé, hogy egy hozzám hasonló teológusnak feltűnjön a trükk. Ezzel az inkulturációs gesztussal lesz Kapernaum központjában olyan csapszék, ami inkább egy amerikai bárhoz hasonlít, és így lesz az első epizódban a magdalai Mária alkoholizmus felé araszoló, a huszonegyedik századi szinglik reményvesztettségét sugárzó, szétcsúszott nő, akit férfiak szólíthatnak le a pultnál. Így lesz Simon Péter és Eden házassága már-már egalitárius kapcsolat, ahol a feleség elküldheti otthonról a férjet, és talán az előbb már említett Mária is ezért kap hangsúlyosabb szerepet az első tanítványok vándorló szűk körében, talán hogy az ne lássék exkluzív férfiklubnak, amire a mi kultúránk különösen érzékeny. Ezek ellenére, illetve még az sem kizárt, hogy részben ezek miatt nyert meg magának ez a sorozat.

Mert Mária Magdolna megtérését soha nem láttam még vásznon ilyen megrázó feldolgozásban. Jézus belépője elsöprő erejű, mégis végtelenül emberközeli, a Mária felé áradó kegyelem pedig olyan természetesen természetfeletti, mint az epifánia pillanata egy Flannery O’Connor novellában. Nikodémus összetörésekor szinte én is átöleltem és megcsókoltam volna Izráel öreg tanítójának kopasz fejét. Simon Péter megtérését Zeffirelli is drámai elevenséggel ábrázolja, de extravertált, vagány, kockázatot vállaló, heves jelleme ebben a sorozatban átélhetőbb, emberibb, teltebb, valódibb, miközben egyáltalán nem gesztikulálja úgy túl magát, mint az AD sorozat Pétere a Netflixen, akivel egyáltalán nem lehet azonosulni. A dramaturgia és a színészi játék itt kitartóan színvonalas és következetes, mindkettőből hiányoznak az evangéliumi filmekre jellemző bakugrások és túlmagyarázások. A kánai menyegző történetmesélése egyszerűen zseniális. A samáriai asszony öröme sírni valóan megrendítő és hiteles. Az egész samáriai evangélizáció fergetegesen van elgondolva. A kényszeres vonásokkal felruházott, matekban briliáns Máté izgalmas újdonság, és akkor sem hiba őt magasan funkcionáló autistaként ábrázolni, ha pont nem ilyen volt Jézus tanítványa, aki vámszedőként adta el a tehetségét a rómaiaknak.

A sorozat ereje sokszor a részletekben van. Tele van például olyan apró gesztusokkal, amelyek nem csupán kiszínezik az evangéliumi történeteket néhány elképzelt, extrabiblikus jelenettel, hanem úgy fűszerezik meg a jellemeket, hogy azok esszenciája váljon láthatóvá. Jézus gyönyörűen használja a humor finom formáit, amikor a tanítványait terelgeti, de a rendező soha nem viszi ezt túlzásba, csak annyit adagol belőle, amennyi só az ételbe is kell. Nikodémus belső küzdelmeit csendes drámává változtatja előttünk az, ahogy egyik tanítványa, S’muel inkvizítori buzgósággal valósítja meg az elveket, amelyekben a mestere már elbizonytalanodott, vagy amikor Nikodémus felesége, aki mindenkinél jobban ismeri őt, sejti, hogy férje már nem ugyanaz az ember, aki neki a megbecsülés útját kikövezte. Péter anyósának meggyógyítása is sokkal logikusabban illeszkedik a történetvezetéshez azáltal, hogy betekintést nyerhetünk Simonék otthonába, ahol egyszer a szőlőt tapossák, máskor a nagy amplitúdókkal élő halász az adósságok törlesztését próbálja ügyeskedéssel megoldani. A samáriai jelenet elképzelt mozzanatai – a Pentateuchosz felolvasásától a rabló meglátogatásáig – szinte a mi ajtónk küszöbéig hozzák el a történet lényegét.

A teljes cikk elolvasható itt.

A sorozat (magyar felirattal) megnézhető itt.

Létrehozva 2023. augusztus 27.