Egy csillagászat érdeklődésű atya fejtegetései az asztrológia és a keresztény hit kapcsolatáról. A szerk.

„Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban.”

„Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.” (Lukács 21,25.28.)

A nagykonjunkció

A csillagászati jelenségek iránt érdeklődők figyelmét bizonyára nem kerülte el a 2020-as esztendő végének égi eseménye, a Jupiter és a Szaturnusz együttállása, vagy más szóval a „nagykonjunkció”. A „konjunkció” szó jelentése „összekapcsolódás”, a csillagászatban pedig két bolygó látszólagos találkozását jelenti, amikor a különböző gyorsasággal haladó fénypontok egymást égi pályájukon utolérik, és néhány nap erejéig egymás közvetlen közelében világítanak. Ezek közül is kiemelkedő jelentőséget szokás tulajdonítani Naprendszerünk két távoli óriása, a Jupiter és a Szaturnusz találkozásának az égen, ami a két bolygó lassú keringési ideje miatt csak ritka időközönként, nagyjából 20 évenként történik meg, és a Nap esetleges közelsége miatt akkor sem biztos, hogy látható számunkra.¹

A 2020-as nagykonjunkciót viszont különlegessé tette időpontja is, december 21-e, ami karácsony ünnepének közvetlen közelébe esett. Mindez sokak számára idézte föl a betlehemi csillag bibliai történetét, ami a napkeleti bölcseket Jézus születésének helyére elvezette. Fölmerülhet a kérdés, hogy vajon tényleg a 2020-ashoz hasonló égi jelenséget láthattak-e a bölcsek, mikor útnak indultak megkeresni az újszülött Messiást; illetve, ha egy efféle égi jelenségnek prófétai jelentősége lehetett a kétezer évvel ezelőtt élt emberek számára, akkor lehet-e valamiféle jelentése ennek a mostani nagykonjunkciónak a mi számunkra?

Asztrológia és keresztény hit

Ha a csillagos ég- és a földi világ eseményeinek kapcsolatát akarjuk vizsgálni, mindenekelőtt az asztrológia érvényességének kérdésébe ütközünk. Nem űzünk-e asztrológiát és csillagjóslást akkor, amikor ezzel foglalkozunk?

Az asztrológia a jelenlegi teológia és egyházi kultúra számára teljesen elutasított, pogány eredetű praktikának számít, mellyel az ember olyan titkokba próbál okkult betekintést nyerni jövőjét és sorsát illetően, amelyeket meg kéne hagynia Isten titkának. Az elutasítás másik oka az asztrológia természettudományos igazolhatatlansága és a modern rációval szembeni abszurditása. Valóban, elegendő a modern magazinok „asztrológiai” rovataira csak egy futó pillantást vetünk, hogy meggyőződhessünk róla: az ott olvasható zagyvaságok nemcsak a keresztény hittel-, hanem a józan ésszel és a jó ízléssel is homlokegyenest szemben állnak.

Ha viszont elfogadjuk, hogy a napkeleti bölcsek voltaképpen asztrológusok voltak² – hiszen az ókori csillagászat elválaszthatatlanul összefonódott abban a korban az asztrológiával –, akkor megkülönböztetést kell tennünk: az, amit ma „asztrológia” néven a nagyközönség, mint népszerű és olcsó valláspótlékot fogyaszt, csak külsőségeiben hasonlít ahhoz a tudáshoz, amivel a napkeleti bölcsek bírtak. Vagyis lehetséges, hogy a mostani, vulgáris és népszerű asztrológia egy korábbi, legitim tudás lezüllesztett és modernizált változata csupán. A bölcseket az ő csillagtudományuk magához Krisztushoz vezette el, nem pedig eltávolította tőle, mint azt a modern, divatos „ezotéria” teszi a modern emberek tömegeivel.

Ezt a feltevést megerősíti a középkori kereszténység hagyománya, ami az asztrológiával szemben nem volt ellenséges, sőt, bizonyos aspektusaiban el is fogadta azt. Ez bárki számára világossá válhat, aki egy középkori katedrálisba látogatva észreveszi az asztrológiai szimbolikát, amit a középkori építők szobrokban és színes ablakokban örökítettek meg.³

Az asztrológiának a korai keresztény kultúrába való integrálódását tanúsítja maga Aquinói Szent Tamás is (1224-1274). ⁴ A nagy középkori teológus tanítása szerint „a csillagoknak nincsen közvetlen hatalmuk az emberi lélek fölött, de hatással vannak a materiális dolgokra, ideértve a testet is. Következésképpen az egek hajlamosíthatják az embereket bizonyos cselekedetekre azáltal, hogy hatnak az érzékekre – ám Szent Tamás hangsúlyozta, hogy az ember mindig szabadon hatálytalaníthatja az ilyen befolyásokat. Hozzátette azonban, hogy csak kevés ember képes ellenállni a szenvedélyeinek.”⁵

Asztrológiai szimbolika a Bibliában is jelen van: elegendő megemlíteni az Apokalipszis négy „élőlényét”, melyek Isten trónja körül vannak, arcaik pedig ökör- (vagy bika), oroszlán-, sas- és ember arcai.⁶ Ezek az angyali lények az állatöv 12 csillagjegye közül képviselnek négy sarkalatos jegyet ( mai elnevezésük szerint: Bika, Oroszlán, Skorpió és Vízöntő), melyek egymással szemben állva egy égi kereszt négy csúcsát határozzák meg. A csillagvilágnak az angyalok világával való összefüggése fejeződik ki a „Seregek Ura” isteni nevében: az „égi seregek” ugyanúgy jelentik az angyalok seregeit, mint a csillagok seregeit is. Vagyis a bibliai világkép szerint Isten angyalai útján tartja fenn és kormányozza a földi világot, a szellemi-angyali világ történéseiről pedig a csillagok világa ad számunkra jelzést.

„Láttuk csillagát napkeleten…”

Térjünk vissza a nagykonjunkcióhoz! A csillagászokat évszázadok óta foglalkoztatja a bibliai események pontos csillagászati összefüggéseinek meghatározása a modern asztronómia módszereivel, különösen pedig annak megállapítása, hogy mi is lehetett valójában a betlehemi csillag? A legelterjedtebb vélemény szerint pontosan egy nagykonjunkció-, a Jupiter és a Szaturnusz korabeli együttállása indította el a bölcseket útjukon.⁷

A modern asztronómia egyik atyja, Johannes Kepler 1614-ben kiszámította, hogy ez a két bolygó egymás után háromszor is együtt állt Kr. e. 7-ben.⁸ Későbbi régészeti kutatások igazolták, hogy az akkori babiloni csillagászok megfigyelték és följegyezték ezt a háromszoros konjunkciót. A jelenséget előre kiszámították és folytonos figyelemmel kísérték, de az nem igazolható, hogy pusztán ennek az eseménynek milyen jelentőséget tulajdonítottak.

Kepler óta egy másik konjunkció is a csillagászok érdeklődésébe került, mint Betlehem csillaga: Kr.e. 4-ben és 3-ban a Jupiter együtt állt a Vénusszal és a Regulus csillaggal, ami az Oroszlán csillagkép legfényesebbje. „Regulus” jelentése „Királyka” vagy „Kicsiny király”, és a babiloni-, valamint a perzsa csillagászatban is a királysággal és az uralkodókkal hozták összefüggésbe.

Még egy együttállás, pontosabban „okkultáció”, vagyis „elfedés” is fölmerült: Kr. e. 6. márciusában és áprilisában a Hold kétszer is elfedte a Jupitert a Kos jegyében. Igazolható, hogy a korabeli csillagászok a Jupiter okkultációját a Kosban egy isteni jelentőségű király születésének jeleként látták.

Kr. e. 2-ben a Jupiter, a bolygók uralkodója, olyan rendkívüli közelségbe került a szerelemmel és termékenységgel társított Vénusszal, hogy egybeolvadó fényük egy ideig egyetlen „csillag” módjára ragyogott. A két bolygónak azóta sem történt ilyen közeli konjunkciója az égen. Joggal feltételezhető, hogy a keleti csillagászok úgy értelmezték ezt a jelenséget, mint egy királyfi születését, akinek később hatalmas lesz a jelentősége. Ez az esemény júniusban történt, fél évvel

később pedig a Jupiter, irányt váltva az égen, egy ideig egy helyben állni látszott, Jeruzsálemből nézve pontosan Betlehem fölött. A Jupiter „megállása” éppen Kr. e. 2. december 25-én történt, ami a dátumot ilyen módon is kapcsolatba hozza Jézus születésének jelenlegi ünnepével.⁹

A betlehemi csillagot az egyházi művészetben gyakran ábrázolják üstökösként, és a csillagászok közt is van, aki egy üstökös megjelenését feltételezi. Egy másik elmélet szerint Kr. e. 4. február 23-án (vagy valamivel később) „nóva”, vagyis egy csillag rendkívüli kifényesedése történt a Sas csillagképben, amit korabeli kínai és koreai feljegyzések tanúsítanak, és ez lehetett a csillag, melyet „napkeleten” láttak.¹⁰

Melyik volt tehát ezek közül a Betlehemi Csillag? Nem tudjuk, csak találgatunk, a modern csillagászat által föltárt égi események közt válogatva. Valószínű azonban, hogy nem pusztán egyetlen jelenség lehetett, ami a bölcsek figyelmét fölkeltette, hanem égi jelenségek sorozata, melyek évek- és hónapok során játszódtak le az éjszakai égbolton. Az viszont bizonyos, hogy a korabeli emberek többsége számára semmi feltűnő nem történt, hiszen Heródes is „pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét”.¹¹ Vagyis, még a király udvarában sem vettek észre semmi különöset az égbolton. Betlehem csillaga, akármi is lett légyen, úgy jelent meg az égen, akárcsak az újszülött Krisztus a földön: csak az szerzett róla tudomást, aki föl tudott tekinteni az égre.

Korszakváltások

Van-e jelentősége számunkra a 2020-as nagykonjunkciónak? Jóslatokba és találgatásokba ezzel kapcsolatban nem kívánunk bocsátkozni. Figyelemre méltó azonban a Kr. e. 7-ben történt- és a mostani, karácsonyi nagykonjunkció égi pozíciója, ez ugyanis összefüggésben lehet a Biblia szimbolikájával.

A Kr. e. 7-es háromszori konjunkció a Halak csillagképében történt, a mostani pedig, melyre emberek millió figyeltek fel világszerte, asztrológiailag a Vízöntő jegyének első fokán. Ez sokak számára ismerősen hangozhat, hiszen az utóbbi évtizedekben bizonyos népszerűségre tett szert a „kozmikus korszakváltás” eszméje, miszerint a Föld átlép a „Halak korszakából” a „Vízöntő korszakába”. Ennek az elképzelésnek van csillagászati alapja, mégpedig a precesszió jelensége.

Precessziónak nevezzük a Föld forgástengelyének csekély mértékű, de folyamatos elmozdulását, ami évezredek alatt a csillagos égbolt lassú elfordulását eredményezi. Ennek egyik megnyilvánulása annak a pontnak az eltolódása az égen, ahol a Nap a tavaszi napéjegyenlőségkor fölkel. Ez a „tavaszpont” nevű égi pozíció minden évben egy kicsivel arrébb található az előző évihez képest, két évezrednyi idő leforgása alatt pedig a tavaszpont az Állatöv egyik csillagképéből átvándorol egy másikba. Az asztrológiai hagyomány azt az időszakot, amíg a tavaszpont egy adott csillagjegyben tartózkodik, a csillagjegy által meghatározott világkorszaknak tekinti. A minket megelőző mintegy kétezer évben a tavaszpont a Halak csillagképében tartózkodott, ezért ez a Halak korszaka volt, és mostanában tér át a Vízöntő csillagképébe, ezért a Vízöntő világkorszaka következik. A Halak kora előtt, kb. Kr. e. 2000-ig a tavaszpont a Kos csillagképében tartózkodott, ezért ez a Kos korszaka volt, és így tovább, lassan végighaladva a zodiákus jegyein.

Mindez nem idegen a Biblia szimbólumvilágától. Az Ószövetség a Kos korszakában telt, és Ábrahám történetében olvashatjuk, hogy fia helyett egy kost áldozott fel Morija hegyén.¹² A fiú feláldozásának szándéka Krisztus áldozatát jelzi előre, aki magát adta oda, a kos és a hegy pedig az Ószövetség áldozati rendjét a Sion hegyén épült templomban. Mindez addig volt érvényben, míg Krisztus be nem teljesítette az Isten Bárányaként, egy új korszakot és az Újszövetséget alapítva meg. A Kos jegyével szemben álló, poláris kiegészítő jegy a Mérleg, ami a Törvény uralmát jelzi az Ószövetségben. Krisztus a Törvény igazságos mérlegét a Kereszt irgalmasságával teljesítette be, mellyel a Törvény „ellenünk szóló rendelkezéseit eltörölte”.¹³

A Halak közeledő korszakát már előre jelzi Ezekiel látomása az új templomról, melyből folyóvíz árad, benne igen sok hallal, és halászok állnak majd partján.¹⁴ Jézus halászokat hívott meg, hogy tanítványai legyenek, és „emberek halászaivá” tette őket. Kenyeret és halat szaporított meg, azzal táplálva az őt hallgató népet, és az első keresztények is a halat választották jelképül maguknak, hitvallásuk („Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó”) kezdőbetűit egy hal képébe sűrítve.¹⁵ A Halak poláris kiegészítője a Szűz, aki az aratás jelképeit, a gabonakévét és a sarlót tartja kezében, mert mikor a Nap az ő jegyében jár, akkor történik az aratás.¹⁶ Krisztus aratómunkásokként küldte a világba tanítványait, kenyeret szaporított, és a kenyér színébe rejtette jelenlétét. A szűz alakja pedig végigkíséri Krisztus egyházának történetét Istenszülő Szűzként, és már a Jelenések könyvében is megjelenik, mint a „Napba öltözött Asszony”.¹⁷

Mindez kétezer évvel ezelőtt kezdődött, esedékes tehát a következő korszakváltás, az átlépés a Vízöntő korába. Találunk-e erről valamit a Bibliában? Mikor Jézus előre küldte tanítványait, hogy készítsék elő az emeleti termet az utolsó vacsorához, arra utasította őket, hogy kövessenek „egy embert, aki vizeskorsót visz”.¹⁸ Ez megfelel a régészeti ténynek, miszerint az utolsó vacsora terme Jeruzsálem esszénus-negyedében volt. Az esszénus vallási közösség tagjai nőtlenségben éltek, így kénytelenek voltak a hagyományosan asszonyi feladatokat, mint a vízhordást, maguk végezni. De előre jelzi az utasítás a Vízöntő alakját is a vizeskorsót tartó ember képében. Krisztus az előző korszak szövetségét a vízöntő ember házában teljesíti be, mikor nála tartja az utolsó vacsorát, és megalapítja az Újszövetséget. Ennek alapján állíthatjuk, hogy a keresztény korszak beteljesedése, „az idők vége”, a Vízöntő korában következik el.

A Vízöntő korszakának eljövetele alapvetőnek számít a „New Age” különböző, magukat „ezoterikusnak” tekintő irányzataiban. Ezek a tanok megegyeznek abban, hogy a Vízöntő korát valami egyértelműen pozitív változás bekövetkezésével azonosítják, amiről úgy beszélnek, mint „az emberiség magasabb tudati szintre lépése”, „világméretű szellemi megnyílás”, „globális paradigmaváltás”, és egyéb, bombasztikus frázisokkal illetik. Ezzel szemben Hamvas Béla, akit valóban az ősi tanok avatott ismerőjének nevezhetünk hazánk kultúrtörténetében, egyáltalán nem volt derűlátó a jövőt illetően. Az ő értelmezésében a „víz”, amit az új korszak a Földre kiönt, a tömeget, a materialitást, a mennyiséget, a tudattalan sötétséget jelenti, ami elsöpri és eltörli a világból az egyéniséget, a szellem jelenlétét, a magasabb minőséget és a világos tudatot. Így írt erről „Vízöntő” című esszéjében:

„ […] …A szörnyeteg felébredt. Az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lépett. […] A tömeg uralma azt jelenti, hogy az egyéni, világos, értelmes, józan, tudatos tevékenység helyébe a tömeg zavaros, vak, homályos, tudattalan tevékenysége lép, és ezzel az egész emberi lét elhomályosul és elsüllyed. Ez volt az, amire a forradalmárok nem gondoltak.

Voltak, akik a tömeg uralmának jelentőségét átlátták. Megértették, hogy itt nem uralmi kérdésről van szó. A világhelyzet változott meg. A folyamat nem társadalmi, hanem annál mélyebb: alapvetően életrendbeli. Azzal, hogy a tömeg jut felülre, szükségképpen együtt jár, hogy a tudattalan tevékenység jut felülre. Az egyéni és világos gondolkodás és tevékenység elkezd a tömeg zavaros, tudattalan tevékenységétől függeni. Ami egyszerű és értelmes, az függ a vaktól és zavarostól. A magasabb függ az alacsonyabbtól. Fordított helyzet támad. Az ember fejjel lefelé kezd élni. S a következmények beláthatatlanok. […]

…Az eddig alul elhelyezkedett tömeg a társadalom magasabb rétegébe tört. Ezúttal a barbár, nem mint régebben, a népvándorlás idején, a fejlett és magas embert távolról és kívülről rohanta meg, hanem alulról és belülről. Az emberben magában van a tudattalan, ami feltört, és a társadalomban magában van a tömeg, amely feltört. Ez az új népvándorlás, a barbárság vertikális betörése. Amivel együtt jár, hogy a helyzet nemcsak kívülről változik meg; a fejlett és magas ember elűzésével és a fejlett és magas életrend elpusztításával az ember pszichológiai helyzete is megfordul. Ami felül volt, az most lekerül, s ami alul volt, az felmerül. A tudattalan jut fel, a tudat pedig le. Nem az értelem van fent, hanem az ösztön, nem a fény, hanem a homály, nem a paradiso, hanem az inferno, nem a magas, hanem az alacsony, nem a rend és a józanság, hanem a rendetlenség és a szenvedély. Nem a tudatos gondolkozás, hanem a reziduum és a mítosz. Ezért a fordított rend a kiválasztásban, az értékelésben, a rangsorban, az ízlésben.

Ehhez hasonló katasztrófa az embert csak akkor érte, amikor a földet özönvíz árasztotta el, és az emberiség az óceánban elmerült. De akkor az elmerülés külső volt, mint ahogy a népvándorlás is külső: ma az ember saját tudattalanjában és a társadalom saját tömegében merül alá. Az óceán a tudattalan, és a tudattalan az óceán. Vízözön annyi, mint elmerülni a tudattalanban. Ma éljük ezt a belső vízözönt.”¹⁹

A Vízöntő korának kezdeteként számos évszámot meg szoktak adni, de biztosabb azt mondani, hogy az átmenet folyamatos, és az idő múlásával észlelhető. Az „idők jeleiként” fel szokták hozni a forradalmakat és az emberiség sorsát formáló forradalmi változásokat, a modern világ radikális különbözőségét mindentől, ami a korábbi évezredek kultúráit jellemezte, a felgyorsult technikai fejlődést, a demokratikus eszme térhódítását és a hagyományos értékrendek összeomlását.

A polgári forradalmaktól a jelenkorig tartó változások mérlege nem egyértelműen pozitív, és úgy tűnik, mostanára az élet hagyományos rendjével együtt a világos jövőkép is elveszett. Mintha az emberiség egy repülőgépbe lenne zsúfolva, ami gyorsulva tart valamerre az éjszakában, de senki sem ül a pilótafülkében, és az is lehet, hogy zuhanunk. A becsapódás, valamilyen katasztrófa formájában, elkerülhetetlennek tűnik, de hogy az mikor és milyen formában jön el, abban sem vagyunk biztosak: lehet, hogy idén következik be valamilyen világméretű csapás, lehet, hogy száz év múlva, lehet, hogy ezer év múlva, de az is lehet, hogy egyáltalán nem úgy jön el a világ vége, ahogyan képzeljük. Úgy tűnik, ez a Vízöntő emberének életérzése. Kétezer éve az emberiség a Megváltót várta. Most a véget várjuk.

És ahogyan kétezer éve a Halakban történő nagykonjunkció jelezte az új kor beköszöntét, úgy a Vízöntőben történt nagykonjunkció tette rá az égi pecsétet, hogy immár beléptünk a Vízöntő korába. Annak idején a Megváltó a vízöntő ember házába lépve teljesítette be saját küldetését. A kereszténység, amit akkor alapított, talán a Vízöntő korszakába lépve teljesíti be történelmi küldetését. Hogy mi lenne az? Talán nem több, mint amit a Mester maroknyi követője tett, akik a keresztig kísérték őt: hűségesnek maradni, mikor körülöttünk mindenki megtébolyul. „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a Földön?” – tette fel kérdését a Mester.²⁰ Rajtunk áll, hogy bennünket hogyan talál az Emberfia visszatérése, aki „nem sejtett órában érkezik”.

„Gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az uralom az ő vállára kerül…”²¹

Említettük, hogy a zodiákus jegyeihez hozzátartozik a velük átellenben lévő jegy is, minőségileg poláris kiegészítő és kiegyensúlyozó szerepet töltve be. A Kos esetében, melynek princípiuma a hevesség, a kiegészítő a Mérleg, melynek princípiuma maga a kiegyensúlyozottság. A Halak számára, ami a határtalan feloldódást képviseli, a kiegészítő a Szűz, ami a szigorú határok közt maradást jelenti. A Vízöntő számára pedig, ami a forradalmi szabadságvágyat jeleníti meg, a poláris ellentét az Oroszlán jegye, ami a törvényes uralmat és birodalmi rendet képviseli. Az egyik minőség uralkodóvá válása elkerülhetetlenül magával hozza az ellentét fölerősödését is. A Vízöntő kora tehát egyúttal az Oroszlán kora is lesz. Mit jelent ez, különösen bibliai szempontból?

Ezekiel könyvének végén található egy hatalmas templomépület részletes leírása, ami Isten új szövetségének szellemi valóságát jeleníti meg.²² A templom küszöbe alól forrás fakad, ami folyóvá szélesedik, de itt nem a vízözön pusztító aspektusát jeleníti meg, hanem az életet adó, élő vizet. A templom faragott kerubokkal van díszítve; a kerubok pedig két arccal bírnak: az egyik emberi arc, a másik pedig oroszlánarc.²³ Ez megfelel a Vízöntő és az Oroszlán kettős egységének.

A templom látomása a Jelenések könyvében a Mennyei Jeruzsálem látomásává alakul. Az oroszlán pozitív tartalmú szimbóluma itt is megjelenik, bár ezúttal nem az épület részeként, hanem a véget megelőző mennyei történések során: a hét pecséttel lezárt könyvet, ami Istennek a végidőkre szóló rendelkezéseit tartalmazza, csak a „Júda törzséből való oroszlán” tudja felnyitni, akiről kijelentést nyer, hogy győzött.²⁴ Az oroszlán itt is azonos saját ellentétével, ami ezúttal a bárány. Vagyis Júda győztes oroszlánja, és az Isten megölt báránya ugyanaz a személy: Krisztus, akit megölve legyőzött a halál, de föltámadva győzött a halálon.

Visszatérve az evangéliumi eseményekhez: Krisztus a vízöntő ember házába lépve elköltötte a húsvéti báránylakomát, majd onnan továbbmenve maga változott áldozati báránnyá; feltámadva pedig diadalmas oroszlánként hagyta el a sír barlangját. Az Oroszlán tehát, akinek uralmát a Vízöntő elhozza, nem más, mint Krisztus.

És itt fölidézhetünk még egy csillagászati eseményt, amit sokan összefüggésbe hoztak a Jelenések könyvével: 2017. szeptember 23-án egy olyan együttállás jelent meg a Szűz csillagképe körül, ami emlékeztet a Jelenések könyvében szereplő „Napba öltözött asszonyra”.

„Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony, akinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, és a fején tizenkét csillagból álló korona. Mivel áldott állapotban volt, vajúdva, a szüléstől gyötrődve kiáltozott. […] Fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel fogja kormányozni az összes nemzetet. De elragadták a fiát, és Isten trónja elé vitték. Az asszony pedig a pusztába menekült, ahol Istentől elkészített helye volt, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig.”²⁵

Az említett napon a Nap a Szűzben volt, a Hold a Szűz „lába alatt”, a Mérlegben. A Vénusz, a Merkúr és a Mars a Szűz „feje fölött”, az Oroszlánban álltak együtt, és ezt a három bolygót az Oroszlán kilenc csillagával együtt úgy értelmezték némelyek, mint az Asszony „tizenkét csillagból álló koronáját”. A Szűz méhe tájékán pedig a Jupiter tartózkodott, ami a jegyből kifelé haladva felidézhette a gyermek születésének képét. Lehet-e ennek az együttállásnak apokaliptikus jelentősége?

A csillagászatnál maradva meg kell állapítanunk, hogy a Nap minden évben áthalad a Szűz csillagképén, a Hold pedig, mivel a Napnál gyorsabban jár az égen, ezért szintén minden évben egyszer a „Napba öltözött Szűz lába alatt” jelenik meg. A Jupiter keringési ideje nagyjából tizenkét év, ezért 11-12 évenként megismétlődik az égen a Jupiter-gyermek „születése” is. Eddig tehát az együttállás nem különösebben ritka esemény. Ha viszont hozzávesszük az Oroszlánban tartózkodó három bolygót, akkor a megismétlődés gyakorisága több évszázados lesz, de még így is négyszer vagy ötször jelenik meg az égen egy évezred során. Ez a csillagzatot ritkává teszi, de még mindig nem rendkívülivé. Ám az együttállást vehetjük egy folyamat részének is, amit valamivel több mint három évvel később a Jupiter és a Szaturnusz nagykonjunkciója követett, 2020. karácsonyán. Így már tekinthetjük mindezeket akár rendkívüli égi jeleknek is.

Attól viszont inkább tartózkodjunk, hogy a Jelenések könyve szimbólumait bizonyos dátumokon bekövetkező csillagászati események naptárára szűkítsük le, ahonnan kiolvashatjuk a világ vége „menetrendjét”.²⁶ A kinyilatkoztatás egésze-, és az egészséges hitérzék is ennél többet igényel tőlünk, az Ige tanulmányozóitól. Mindenesetre, ha az égi jeleket a hit megerősítése végett tanulmányozzuk és egybevetjük azokat a Szentírás szavaival, akkor pontosan azt a tevékenységet végezzük, ami a napkeleti bölcseket Krisztus bölcsőjéhez elvezette. Csak azok találták meg a Messiást, akik intenzíven keresték őt. Érdeklődésünk középpontjában azonban mindig Krisztus kell, hogy álljon, nem pedig Isten titkainak kikémlelése.

„Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak”²⁷

Mit üzen tehát nekünk a 2020. karácsonyi nagykonjunkció? Ha az ég jeleinek jelentőséget tulajdonítunk, akkor joggal mérhetjük ezt az együttállást a Kr. e. 7-ben történt együttálláshoz. Akkor a Halak korszakának kezdete és a kor várakozása: a Messiás születése adatott hírül az égen; most pedig a Vízöntő korszakának kezdetére és a mi korunk várakozására került égi pecsét, ami valószínűleg a civilizációs krízist jelenti.

Ami Krisztus egyházának sorsát illeti, annak megismétlődése várható, ami a Mesterrel földi élete utolsó napjaiban történt, az Utolsó Vacsora termétől a Golgotán át a kinyílott sírboltig: valószínűleg ezekhez hasonló próbatétel vár Krisztus jelenkori tanítványaira. Nem tudjuk, hogy a folyamatban éppen hol tartunk, és mennyi van még hátra. Nem tudjuk, hogyan és mikor fognak beteljesedni Krisztus jövendölései az idők végére vonatkozóan, mint ahogy a tanítványok is bizonytalanok voltak Mesterük rejtélyes szavainak értelmét illetően, míg meg nem bizonyosodtak a feltámadás valóságáról.

A csillagos ég szimbólumainak változásai arra figyelmeztetnek, hogy mindennek megszabott ideje van, és a próféták jövendölései beteljesednek, ahogyan a bolygók együttállásai is megvalósulnak. Ha magunk körül a zűrzavar és sötétség növekedését látjuk, annak is meghatározott ideje és helye van a Teremtő Isten tervében. Az éjszaka sötétsége meg kell, hogy előzze a hajnalhasadást, a Passió a feltámadást, a Vízöntő fékeveszett áradata az Oroszlán nyugalmát és rendjét. Addig is, jól tesszük, ha csendben figyelünk a Szentírás jövendöléseire „mint sötét helyen világító lámpásra, amíg a Nap fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem kél szívetekben.” (2 Péter 1,19.)

Csák András

plébános

Forrás: Megjelent a Tengernek Csillaga folyóirat 2021. március-áprilisi számában

———————————-                         

¹A legutóbbi, 2000-es nagykonjunkció a Nap közelsége miatt nem volt különösebben látható (a mostani pedig sajnos egyáltalán nem volt észlelhető hazánk területéről a folyamatos felhőborítás miatt). Hasonló, észlelhető együttállás 1980-ban volt. A két bolygó ennyire közel legutóbb 1623-ban volt egymáshoz, de az sem volt észlelhető, így a legutóbbi, ennyire közeli, észlelhető együttállás 1226-ban történt.

²Sőt, ha pontosan fordítanánk a Bibliát, akkor olyan szóval kellene illetnünk őket, ami keresztény ember számára szinte anathema: Krisztus keleti látogatói mágusok voltak (görög eredetiben: magoi), vagyis a mágia és asztrológia forrásvidékének számító Mezopotámia, Babilónia és Perzsia vidékéről érkező „tudós emberek”.

³A mai csillagászok hangsúlyozni szokták, hogy az ő tudományuk az asztronómia, nem pedig az asztrológia. A középkori tudományosságban a tudomány, a művészet és a szakralitás még intuitív egységet képezett, és természetes módon illeszkedett bele az asztrológia szimbólumrendszere. A tényekre és racionalitásra korlátozódó modern tudomány ezekkel a szimbólumokkal nem tud mit kezdeni, így az asztrológiát elutasítja, vagy legjobb esetben saját, kezdetleges előfutárát látja benne. Az egyházi felfogás mind a középkorban-, mind a modern korban hozzáidomult a kor tudományosságához, így voltaképpen ugyanazért fogadta el az asztrológiát akkor, amiért elutasítja azt most.

⁴Summa Theologica, I. q. 115., art. 4.: „…Az égitestek nem lehetnek az emberi cselekvésnek közvetlen okai, hanem
csak közvetve. Az égitestek közvetlenül hatnak a testekre, de a lélek erőire nem közvetlenül, hanem esetlegesen. Tudni kell, hogy az égitestek behatásai közvetve és esetlegesen érvényesülhetnek az értelemben és az akaratban. […] Az emberek többsége szolgája a szenvedélyeknek, amelyek az érzéki vágy függvényei és amelyekkel az égitestek együttműködhetnek. A bölcsek, akik az ilyen szenvedélyeknek ellen tudnak állni, ritkák; ezért van az, hogy az asztrológusok sok dologban előre megmondhatják az igazat, főleg pedig általánosságban. De nem minden esetben,

mert semmi sem akadályozza meg az egyes embert abban, hogy szabad akaratával ellenálljon a szenvedélyeknek. Ezért aztán az okos asztrológusok azt mondják, hogy a bölcs uralkodik a csillagokon, de csak annyiban, amennyiben uralkodni tud a szenvedélyein.”

 Summa Theologica, II., q. 9., art. 5.: „…Minden érzékelő erőt esetlegesen irányítanak az égitestek. Az akarat is kaphat indítást a csillagok sugárzásaitól, ahogy pl. valaki a hideg beálltával érzi, hogy tüzet kell raknia. Semmi sem tiltja azt állítani, hogy valaki a csillagok hatása alatt hajlamos a haragra vagy valami hasonló szenvedélyre, ahogy természetszerűleg a legtöbb ember engedelmeskedik a szenvedélyeknek, amelyeknek csak a bölcsek állnak ellen. Ezért van az, hogy a legtöbb dologban helytálló, amit az emberi cselekedetekről az égitestek járásának vizsgálata után előre megmondanak.”

⁵The History of Science and Religion in the Western Tradition. An Encyclopedia, p. 605., idézi: Buji Ferenc: Harmonia Universalis, Az asztrológia belső rendje, 313. o. A könyv „Az asztrológia és a kereszténység” c. fejezetében további középkori teológusokat és szenteket is idéz, mint akiknek gondolataiban jelen volt az asztrológia valamilyen mértékű elfogadása, úgymint: Bingeni Szent Hildegárd (1098-1179); Robert Grosseteste (1175-1253); Jan van Ruusbroec (1293-1381); illetve megemlíti, hogy a híres asztrológusok közül többen is magas egyházi méltóságokat viseltek, úgy mint: Campanus de Novarra (1233-1296); Johannes Müller, alias Regiomontanus (1436-1476); Placidus de Titis (1603-1668).

⁶Ezekiel 1,10: „Arcuk emberi archoz hasonlított, jobb felől pedig mind a négyüknek oroszlánarca volt, bal felől mind a négyüknek bikaarca volt, és ezenkívül mind a négyüknek sasarca volt.

 Jelenések 4,7: Az első élőlény oroszlánhoz volt hasonló, a második bikához volt hasonló, a harmadik élőlénynek emberhez hasonló arca volt, és a negyedik élőlény repülő sashoz hasonlított.”

⁷Emellett érvel többek között Teres Ágoston S.J.: Biblia és asztronómia c. könyvében, valamint Ponori Thewrewk Aurél:
Csillagok a Bibliában című könyvében. Utóbbi szerző egy későbbi zsidó hagyományra is utal, ami a Messiás születését a Jupiter és a Szaturnusz találkozásához köti a Halak csillagképben (Csillagok a Bibliában, A betlehemi csillag, 269. o.):

 „A 12. században élt Maimonides, az egyik legkiválóbb zsidó vallásfilozófus szerint „a Messiás eljövetele akkor várható, amidőn a Jupiter és a Szaturnusz a Halak jegyében találkozik”. És amikor 1463-ban a Jupiter a Halakban (egyszeri) együttállásban volt a Szaturnusszal, a spanyol-zsidó Anarbanel kinyilvánította, hogy közeli a Messiás megjelenése, mert ez az égi jelenség annak megszületésére utal. Kepler ismerte Aanrbanel írásait, és ezért is kezdett a Jupiter és a Szaturnusz egykori helyzeteivel kapcsolatos számításokba.”

⁸Az egymás után háromszori konjunkció a bolygók időleges hátráló (retrográd) mozgása következtében történhet meg. Ennek oka az, hogy a keringésben lévő bolygókat mi magunk is egy keringő pontból szemléljük, amitől a bolygók néha látszólag visszafelé haladnak.

 Egyébként Kepler – tévesen – úgy vélte, hogy a bolygók konjunkciói nóva-csillagok megjelenését okozzák, így szerinte a Jupiter és a Szaturnusz együtt mintegy új csillagot nemzettek az égen.

⁹Krisztus születése nem történhetett később Heródes király halálánál, hiszen a zsarnok király Máté evangéliuma szerint halálra kerestette a Szent Családot. Azonban Heródes halálának éve bizonytalan. A Kr. e. 2-es dátum a születésre akkor megfelelő, amennyiben Heródes halála Kr. e. 1-ben történt. (Hagyományos időszámításunk ugyanis néhány évet téved Krisztus születését illetően, így Krisztusnak Kr. e. pár évvel kellett születnie.) Amennyiben viszont Heródes már Kr. e. 3-ban vagy 4-ben meghalt, ahogyan egyes történészek állítják, akkor a dátum nem megfelelő.

 A december 25-i időpont még ebben az esetben sem jelentheti Krisztus születésének pontos dátumát, hiszen a bölcsek több hónappal a születés után érkeztek csak meg Betlehembe, nem pedig közvetlenül a pásztorok látogatása után, ahogyan karácsonyi népszokásaink összesűrítik Lukács és Máté elbeszéléseit. (Továbbá az evangéliumból nem tudjuk meg, hogy a bölcsek hányan voltak, sem azt, hogy mi volt a nevük, és biztosan nem voltak királyok. Ennek ellenére népi szokásainkat érdemes megbecsülni, de a felnőtt hithez hozzá tartozik a tényleges bibliai történeteket illető tájékozottság is.)

¹⁰Pontosabban szupernóva-robbanás történhetett, melynek maradványa a mintegy 21.000 fényévre lévő PSR B1913+16 -jelű pulzár.

¹¹Máté 2,7.

¹²Teremtés 22,13.

¹³Kolosszei levél 2,14.

¹⁴Ezekiel 47,9-10.

¹⁵Iészousz Khrisztosz Theou Hüiosz Szótér; melynek kezdőbetűi összeolvasva az „IKHTÜSZ”, vagyis „HAL” szót adják ki.

¹⁶Illetve történt, évezredekkel ezelőtt, ugyanis az asztrológia egyenlő szakaszokként meghatározott „csillagjegyei” mára jelentős mértékben eltolódtak a tényleges csillagképekhez viszonyítva.

¹⁷Jelenések 12,1-7.

¹⁸Márk 14,13-15. Lukács 22,9-12.: „Ha bementek a városba, találkoztok egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt abba házba, ahova bemegy, és mondjátok meg a házigazdának: ‘A Mester ezt üzeni neked: hol van az a helyiség, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elkölthetem?’ Ő mutat majd nektek egy nagy, emeleti termet berendezve, ott

készítsétek el.”

¹⁹Hamvas Béla: A Vízöntő, 2.

 Az Emberfia saját eljövetelének napjait a vízözönt megelőző napokhoz hasonlította: „Mert mint Noé napjai, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is. Mert amint a vízözön előtti napokban csak ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és nem is sejtették, amíg el nem jött a vízözön és el nem ragadta mindnyájukat; így lesz az Emberfia eljövetele is.” (Máté 24,37-39.)

²⁰Lukács 18,8.

²¹Izajás 9,5.

²²Ezekiel 40-47.

²³Ezekiel 41,19.

²⁴Jelenések 5,5.

²⁵Jelenések 12,1-6.

²⁶Megjegyezzük, hogy három és fél évnyi időszakot jelentő 1260 nap, ha 2017. szeptember 23-ától számítjuk, akkor
2021. március 6-án jár le, Nagyböjt második hete végén. De azt nem állítjuk, hogy a Jelenések könyve kimondottan erről a dátumról jövendölne, vagy hogy épp ebben az időszakban kéne bármi jelentősnek történnie.

²⁷Márk 13,31.

Létrehozva 2021. március 9.