Ki vesztette el a kultúrát?

A legtöbb rendszeres látogató ezen az oldalon valószínűleg egyetért abban, hogy a kultúránk felbomlott. Mikor bomlott fel? Talán 1973-ban vesztettük el a kultúrát, amikor a Legfelsőbb Bíróság úgy vélte, hogy a „jog az abortuszhoz” lesz a törvény a földön. Talán az 1960-as évek szexuális forradalma jelentette a vég kezdetét. De a kulturális hanyatlásunk már 75 évvel ezelőtt elkezdődhetett, a hirosimai égbolton, amikor az amerikaiak ledobták a történelem első atombombáját a városra.

Az ötödik parancsolat így szól: „Ne ölj!” Isten törvénye mindenkire vonatkozik, beleértve a katonákat és az elnököket is. Egy ellenséges harcos megölése egy igazságos háború csatájában nem gyilkosság. [Az egyház tanítása szerint megengedett a törvényes önvédelem bizonyos feltételek mellett. A szerk.] Még a háború ködében tévedésből elkövetett gyilkosságok sem gyilkosságok. De ha egy katona szándékosan megöl egy foglyot, vagy egy nem harcolót, vagy ártatlan civileket, akkor gyilkosságot követ el. Ezek a fogalmilag egyszerű különbségek döntő fontosságúak.

A „totális háború” doktrína, mely támogatja minden lehetséges eszköz használatát egy gyors győzelemhez, nem tesz különbséget a gyilkosság és az igazolható mészárlás között.

Azok, akik támogatják a teljes háborút, a Kajafás-elvet használják, „a cél igazolja az eszközöket” erkölcsét.

Kajafás, a főpap, aki összeesküvést szőtt, hogy keresztre feszítse Jézust, egy nagyobb jóval indokolta a gyilkosságot: „Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.(Jn 11,50; Jn 18,14)

Az atomrobbantások mellett szóló érvek ismerősek. A bombázásokra szükség volt az ügyvédek szerint, hogy véget vessünk egy ördögi háborúnak, és megállítsuk a mészárlást. A japán invázió áldozatainak számai katasztrofálisan magasak voltak mindkét oldalon. Az egész japán lakosságot a harcolók közé sorolhatták. (Oszama bin Laden ugyanezt a logikát használta, hogy igazolja a tornyok elleni támadást. Akárcsak a Hamász terroristái, amikor bombázzák a Tel Aviv-i diszkókat.) Tehát a bomba ledobása volt a legkevésbé káros az összes elérhető gonosz választás közül. A központi érv kétségbeesetten kényszerítő: jobb, hogy egy város (vagy kettő) pusztul el, mint az egész nemzet.

De az érvek nem győztek meg sok prominens katonai vezetőt, mint William Leahy admirálist, William “Bull” Halsey admirálist és Dwight Eisenhower tábornokot. Azt állították, hogy mivel a japánok a vereség határán voltak, a bomba nem csak terrorcselekmény volt, de egyben szükségtelen a győzelemhez.

Leahy admirális a Fehér Ház vezérkari főnöke és a vezérkari főnökök elnöke volt a háború alatt, 1950-es emlékirataiban azt írta, hogy „ennek a barbár fegyvernek a használata Hiroshimában és Nagaszakiban nem volt anyagi segítség a Japán elleni háborúnkban. A japánokat már legyőzték, és készen álltak megadni magukat.” Leahy így folytatta, „az, hogy az elsők voltunk, akik ezt használták, azzal egy olyan etikai szabványt fogadtunk el, ami a barbárokra volt jellemző a sötét középkorban. Nem arra tanítottak, hogy ilyen módon háborúzzak, és a háborút nem lehet nők és gyermekek elpusztításával megnyerni.”

Dwight Eisenhower elnök így emlékezett vissza 1963-ban: „Azt mondtam neki [Henry Stimson hadügyminiszternek], hogy két okból is ez ellen voltam. Először is, a japánok készek voltak megadni magukat, és nem volt szükség arra, hogy eltaláljuk őket azzal a szörnyűséggel. Másodszor, utáltam látni azt, hogy országunk az első, aki ilyen fegyvert használ.”

A kiváló angol filozófus, Elizabeth Anscombe elutasította a támadásokat, mint az igazságos háború elveinek súlyos megsértését. Azt írta:

„Ha az olyan nagy felháborodást okozott, amikor a németek a korlátlan tengeralattjáró hadviselést gyakorolták az első világháború alatt, hogyan lett jogszerűvé az Egyesült Államok számára, hogy gyakorolja a korlátlan bombázás jogát a második világháborúban?” Hozzátette: „ha a férfiak úgy döntenek, hogy megöli az ártatlanokat, eszközként céljaik érdekében, az mindig gyilkosság, és a gyilkosság az egyik legrosszabb emberi cselekvés. … Mert Hiroshima és Nagaszaki esetében nem egy határesettel állunk szemben. Ezeknek a városoknak a bombázásakor minden bizonnyal úgy döntöttek, hogy megölik az ártatlanokat, ezt használva a cél elérésének eszközeként.

Fulton Sheen [érsek. A szerk.], egy előadás során, amikor diákoknak beszélt a szexről, azt mondta, hogy az ország erkölcsi fordulópontja „1945. augusztus. 6. reggel 8:15” volt, amikor a világ megváltozott:

A hirosimai bomba ledobása eltörölte a határokat. Már nem volt mezsgye a katonaság és a civilek között, a segítő és a segített között, a sebesültek és a nővérek és orvosok között, valamint az élők és a holtak között. Mert még az élők is, akik megmenekültek a bombától, már félig halottak voltak. Ezért lebontottuk a határokat és a korlátokat, és attól kezdve a világ azt mondja, hogy nem akarom, hogy bárki korlátozzon engem. … Nem akarsz semmilyen korlátozást, nem akarsz határokat. Azt kell tennem, amit meg akarok tenni.

Évekkel ezelőtt, a híres katolikus teológus Joseph Pieper magánjellegű megjegyzésként (egy barátomnak) azt mondta, hogy az amerikaiaknak el kell fogadniuk a második világháború atombombázásainak erkölcstelenségét, mielőtt valódi előrelépést tudunk elérni az abortusz stigmatizálása érdekében.

Az abortuszt és a bombázásokat igazoló erkölcsi érvek rendkívül hasonlóak: a tettek „kisebb rosszként” vagy „egy nagyobb rossz megelőzéséhez” szükségesek.

Tételezzük fel, hogy a bomba katonailag valóban szükséges volt a háború megnyeréséhez? Még nem találkoztam egyetlen olyan emberrel sem, aki támogatja Hirosima és Nagaszaki atombombázását, aki ugyanezen okból támogatná egy gyermek közeli és személyes meggyilkolását – még egy háború megnyeréséért sem. Ugyanennek a gyermeknek és civil személyeknek – férfiak, nők, gyermekek- a megölése „helyes választás”, amikor őket célozzák bombákkal 20.000 láb magasságban? Minél nagyobb a távolság, annál könnyebb megakadályozni, hogy egy bűntény a lelkiismeret fullánkja legyen. Ha nem látom, nem gondolok rá. De Isten útjai nem a mi módszereink. Az ötödik parancsolat vádat emel: ne ölj.

Megrontjuk a kultúránkat, és kárt okozunk halhatatlan lelkünknek, amikor megpróbáljuk igazolni az ártatlanság keresztre feszítését a Kajafás-elv alkalmazásával.

Minden nemzedék minden kultúrájának helyreállítása a Jézus által megvilágosított és meggyógyított lelkiismerettel kezdődik, melyet szilárd elhatározásunk kísér, hogy többé ne vétkezzünk.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2020. november 26.