Kell-e nekünk borkápolna?

 

A közelmúltban adta át új „borkápolnáját” Tibi atya. Azok kedvéért, akik nem járatosak az álnéven futó influenszerek és üzleti vállalkozások világában, sietve tegyük hozzá: Tibi atya nem katolikus pap, hanem egy kitalált személy (hatalmas követőtáborral a közösségi médiában), a borkápolnának pedig semmi köze az imádságos elmélyüléshez, már csak azért sem, mert egy kocsma.

Hogy kell-e nekünk „borkápolna”, ettől kezdve könnyen megválaszolható kérdés: az addikciók sűrűjében elmerült és az alkohollal történelmi távlatokban is komolyan küzdő magyarságnak nincs.

Van kocsmánk elég, különféle színvonalon, még mindig füstös késdobálóktól öltönyös bárokig. Az eltérő külcsíny mögött a lényeg mindegyikben ugyanaz.

S bár a bornak komoly szakrális jelentősége is van (a katolikus szentmisében is kenyeret és bort mutat be a pap áldozatként, s ezekből lesz a konszekráció által Krisztus teste és vére), a szakrálisnak beállított tér nem válik automatikusan azzá. Idézhetnénk persze megengedően Hamvast, aki szerint „végül ketten maradnak: Isten és a bor”, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezt szó szerint gondolta, még akkor sem, ha egy-egy elcsigázott pillanatban az emberi elme hajlamos a bort Istenhez hasonlóan omnipotens és omnikompetens mentsvárként értelmezni.

Amiről tehát a történet szól, csupán márkaépítés.

A brand külsősége. Abból persze az átgondolt, ötletes és egyedi fajta és még mindig inkább így épüljön egy márka Magyarországon, mint szivárványos unikornisokkal, meg drag queen-ekkel. De nem baj, ha tudjuk: e mögött nincs komolyabb tartalom. Sőt, ha kevésbé vagyunk megengedőek, az egész hely blaszfemikus „szentképeivel”, kocsmapult „oltárával” és „gyóntatószékével” együtt.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. október 16.