Tower Vilmos SJ: Másvilág, pokol, mennyország (17)

28. A POKOL ISTEN KEGYELME, AJÁNDÉKA ÉS JÓTÉTEMÉNYE

Milyen kevesen gondolnak arra, hogy voltaképp mélységes hálával és meg nem szűnő köszönettel tartozunk Istenünknek – a pokolért! Hogy szólt róla, tudomásunkra hozta és valóságát fellebbentette előttünk!

Hiszen Isten megtehette volna, hogy földi életünkben elrejti előlünk és csak halálunk után sújt vele. Emberileg szólva így bosszúállóbb jellegű, hatásosabb, borzasztóbb és dermesztőbb lenne. Viszont azonban ez esetben elgondolhatatlanul több lélek is jutott volna a kárhozatba.

Míg így? Hány ezer és millió embert tart vissza a bűntől, ha nem is a szeretet, hát legalább a félelem és a számítás, hogy ne kerüljön a pokolba. Sőt talán még a szentek magasröptű életszentségében is volt része neki és szerepelt, mint mellékindítóok, ráadásos vagy erősítő hatás a pokol.

„A vértanúk is gondoltak a pokolra. Gondoltak az örök dicsőségre, Krisztus szerelmére, a lelkiismeret tisztaságának fölségére, Isten kegyelmére; de gondoltak a pokolra is. Ne higgyük, hogy csak a nagy bűnösöknek való. Puha, pázsitos, mohos az erdő, de sziklák a bordái.” (Prohászka O. püspök.)

Még valami, amiért a pokol címén hálával tartozunk jóságos mennyei Atyánknak:

A bűn olyan, mint a ragályos betegnek lehelete: másoknak is árt. A bűn olyan, mint a rádió szava: szétárad a világ minden tája felé. A pokol tudata pedig ezzel szemben bajelőző, védekező, elhárító és fertőtlenítő nagyhatalom, orvosi műszavakkal: prophylacticum és egyben desinfectio.

A pokol tudata a már megfertőzött erkölcsi légkört tisztítja, fertőtleníti, gáztalanítja, portalanítja és ezzel ismét az emberek millióit védi s óvja az erkölcsi fertőzés további veszélyétől. Az ilyen veszély elé tilalomfát állít, akadályt vet, gátat emel!

Aranyszájú Szent János mondja: „Szállj le, ember, a pokolba, míg élsz, hogy ne kelljen leszállnod, ha majd innen elköltöztél. Mert senki, aki a lángözönt szem előtt tartja, bele nem esik abba.” (Horn. 2. in. ad Ephes.)

Ha tudnók, hogy hány bűnt, gonoszságot és szörnyűséget akadályozott meg a pokol és hány megtérést, javulást és jobbulást eredményezett, akkor döbbennénk rá, hogy a pokol Istennek milyen hasznos, szükséges és áldásos kegyelme s ajándéka.

Az örök pokol a legjobb hittérítő, vagy mint IX. Pius pápa mondotta: „A pokol a mennyország legügyesebb ügyvédje.”

Bölcsen mondotta hát már Dante, hogy a poklot az Atya hatalma, a Fiú bölcsessége és a Szentlélek szeretete alkotta:

           Giustizia mosse il mio alto fattore

           E fecemi la divina potestate,

           La somma sapienza e il primo amore.

                                               (Inf. III. 4-6.)

29. RÖVID KIS ELMÉLKEDÉS

Dosztojevszkijnél olvasom, hogy egy szentéletű férfi hirtelen térdrerogy egy betörő láttára. A szentéletű férfit térdre kényszerítette a borzalmas örök sors, amely a betörőre vár.

Ó, ha tudnók, minő sors rejtőzik mindenegyes emberben. Nekünk is térdre kellene hullanunk vagy a mélységes tisztelettől és csodálkozástól, hogy minő végtelen boldogság, dicsőség és felmagasztalás vár rá; vagy térdre kellene roskadnunk a borzalomnak borzalmaitól, amelybe embertársunk rohan. Nem tudjuk egyik embertársunkról sem, hogy előtte melyik indítóokból eshetnénk térdre, de az bizonyos, hogy mindegyikre vagy a menny boldogító, vagy a pokol őrjítően borzalmas sorsa vár.

Csak a mi sorsunkat tudhatjuk nagy valószínűséggel. Mert senki nem jut a pokolba saját súlyos hibája nélkül. Hiszen nem lehet halálos bűnt elkövetni teljes tudat és teljes, szabad beleegyezés nélkül!

Az olvasottak alapján tudjuk, hogy a pokol milyen borzalmas, kétségbeejtő és örök bűnhődést jelent. Lehetetlen tehát, hogy okos fővel és józan érdekkel ne törekedjünk mindenáron és ha kell, minden áldozattal elkerülni a súlyos (halálos) bűnt, amely egyedüli oka az elkárhozásnak.

És ha elkövettük a súlyos bűnt, hát ugyancsak minden más célt és érdeket eltipró elszántsággal kell törekednünk, hogy ettől a szörnyű lelki bajtól, betegségtől és veszedelemtől megszabaduljunk. Erre pedig két mód van. Az egyik a bűnbocsánat szentsége, a másik az ú. n. tökéletes bánat; utóbbi persze csak a gyónási szándékkal egybekötve, mihelyt erre alkalom kínálkozik.

A múlt század vége felé dr. Zalka János győri püspök szülőfalujának, Veszkénynek lélekharangot ajándékozott, de feliratának megszövegezését a falura bízta. E célra összehívták hát a számottevőbb híveket, hogy ki-ki javasoljon alkalmas feliratot.

Akadt is elég indítvány, javaslat, eszme. Végre, egy anyókának elmés, jelentős és rendkívül tanulságos gondolatát fogadták el és vésették a harangba. Azóta ez a szöveg már széles körben ismeretessé vált. A kedves olvasók számára is tanulságul szolgálhat. Így szól:

           „Jaj! ha a halál

           Halálos bűnben talál!”

– hiszen ez az egyesegyedüli lehetőség és szörnyűség a pokolba jutásra!

 

VII. RÉSZ

 A TISZTÍTÓHELY

 

1. MI A TISZTÍTÓHELY?

A tisztítóhely (latin szóval: purgatórium) az ideigtartó bűnhődésnek másvilági állapota.

Azoknak a lelkei, akik súlyos (halálos) bűnnel terhelve halnak meg, azonnal a pokolba jutnak. Viszont azoknak lelkei, akik teljes ártatlanságban éltek vagy teljes bűnbocsánatot nyertek, a halál után rögtön üdvözülnek.

Ámde rengeteg az olyan embereknek a száma, akik a megszentelő kegyelem állapotában, vagyis a súlyos bűnöktől tisztán hunynak el, de apró, kisebb, bocsánatos bűneiktől még nem tisztultak meg. Vagy a megbocsátott bűnökért még nem tettek teljesen eleget az isteni igazságosságnak. Ezek számára rendelte Isten igazságossága, irgalma és kegyessége a tisztítóhelyet. A lelkek megtisztulnak minden tökéletlenségtől vagy bűnhődési októl, hogy a mennyországba juthassanak.

Már a józan ész is megköveteli, hogy legyen egy állapot vagy hely, ahová haláluk után azok kerüljenek, akik egyrészt nem annyira vétkesek, hogy poklot érdemeljenek, de még nem annyira jók, tiszták és tökéletesek, hogy alkalmasak és méltók volnának a mennyországra. Hogy ilyen átmeneti helynek vagy állapotnak létezése mennyire észszerű és az igazságosságnak megfelelő, mutatja a régi s új pogány népeknek általános hite is. Íme néhány adat.

Plató, a leghíresebb görög bölcselő szerint a teljesen gonoszok örökre a tartarusba jutnak, néhánynak kivételével, akik megjavulnak. De azok, akik „javítható vagy jóvátehető bűnt” (iazima amartémata) követnek el, csak nagy fájdalmak révén juthatnak az örök örömbe.

E fájdalmakat vagy e földön, vagy az alvilágban kell elszenvedniük. (Plató idevágó helyeit Petavius összegyűjtötte: Tom. III. Lib. III. cap. 6. de Angelis.)

A régi rómaiak pogány vallásában is volt tisztítóhely. Szerintük a megholtak három helyre juthattak. Az egyik volt az elizium, a boldogságnak mennyországa. Ide jutottak a jók lelkei. A másik volt a tartarus, az örök kínzó börtön és sötétség helye, ahova a rosszak és bűnösök jutottak. A harmadik helyet hádesznek hívták, amely a kettő között állott és akik nem voltak olyan jók, mikor meghaltak, hogy az eliziumba bejuthassanak, itt bűnhődték le földi rosszaságukat. Vergilius a híres római költő, Aeneis nevű hőskölteményének hatodik könyvében leírja ezt a tisztítóhelyet. A római felfogás szerint, mondja Vergilius, a hádeszben a lelkek, akik bűnösen haltak meg, de nem voltak nagyon rosszak, sokat szenvednek. Vannak közöttük, akiket viharos szél marcangol, másokat tajtékzó hullámok mosnak, ismét másokat tüzes lángok égetnek tisztára. (Aeneidos VI.)

Hasonlóképp nyilatkozik Cicero (Lib. de universo) és Seneca is (De consolatione ad Marciam).[1]

A pithagoristák és az indus bölcselők a lélekvándorlást hitték. E szerint a nem rossz, de még tökéletlen szellemnek előbb meg kell tisztulnia és csak azután jut el a tökéletesebb állapotba.

Zoroaster szerint előbb az állatkör 12 jegyét kell a léleknek keresztülvándorolnia, és csak úgy jut el a boldogságba.

Az egyiptomiak is három helyet különböztettek meg a másvilágon. Az egyik hely az eldobottaknak helye, vagyis a pokol, a másik hely a tökéleteseknek a helye, vagyis a mennyország, a harmadik hely pedig az, ahol a kisebb bűnösök tisztulnak meg. Ezek szerintük vagy tűzben szenvednek, vagy pedig a földön vándorolnak és állatokban, majd rabszolgákban, szenvedő emberekben újra és újra világra születnek. Az egyiptomiak szerint tehát a tisztítóhely a lélek vándorlásának alakjában volt meg.

Az ősperzsák az állatokat 12 csoportra osztották és a léleknek mind a 12 csoporton keresztül kellett vándorolnia, újra és újra születnie, amíg megtisztult.

A hindosztáni braminok, Kínában Fo imádói, a lamisták, ugyancsak hisznek a bűnhődő lélek vándorlásában, mint az egyiptomiak.

A törökök, általában a mohamedánok, egyöntetűen vallják a tisztítóhelyet, ünnepeik előestjén ki szoktak menni halottaik sírjához és ezekért imádkoznak, lelkük üdvére pedig alamizsnát adnak.

Sok mai és kezdetleges pogány nép vallásában is feltaláljuk a tisztítóhely eszméjét. A rövidség kedvéért elég legyen egyetlen példa:

Fentebb (a IV. részben) már megemlítettük a pletemiarok, őskultúr fokon élő nép vallását. Istenük Ja Puden, egy öregasszony, aki a világot majdan el fogja pusztítani és helyette újat alkot, ahol a jók boldogok lesznek. Ellenben a gonoszok forró vízbe jutnak, ahol egyesek addig maradnak, míg meg nem tisztulnak.

2. MÉG NEVES PROTESTÁNSOK IS

Az ú. n. reformációig, tehát tizenöt századon át úgyszólván senki sem tagadta a keresztények között a tisztítóhely létezését. Csupán lényegtelen pontok körül folytak viták. Csak Kálvin és Melanchton kezdték támadni a tisztítóhelyben való hitet.

Luther, a protestantizmusnak atyja, eleinte nemcsak elfogadta a tisztítóhelyet, hanem eretnekeknek bélyegezte tagadóit. Asztali beszédeiben is több helyen kifejezetten vallja a tisztítóhelyet. Csak 1530-ban változtatta meg álláspontját. A megholtakért való imádságot megengedte ugyan, de csak a hátramaradottak megnyugtatása végett.

Mindezek ellenére számos nagynevű és tekintélyes protestáns nyíltan vallotta hitét és meggyőződését, hogy van tisztítóhely, sőt, hogy ilyennek kell lennie. Csak kapásból említünk néhányat.

Cailyle szerint a menny és a pokol a teremtés két sarki eleme, amelyek között logikus helyet foglal el a tisztítóhely. Szószerint ezt írja: „A legnagyobb öröm, ha valaki üdvözült, az egész hegy megrázkódik az örömtől, a dicséret zsoltára zeng, ha egy lélek tökéletesítette bánatát, elveszítette bűnét és nyomorúsága mögötte van. Én mindezt igaz, előkelő eszme megtestesülésének nevezem. A három másvilági hely kölcsönösen támogatja egymást, és elképzelhetetlen egyik a másik nélkül (the three compartments mutually support one another, are indispensable to one another)”

Ugyanezen a nézeten volt Grotius és Leibnitz.

Az újabb protestánsok közül Hanse, híres protestáns író megjegyzi egyik munkájában, hogy az emberek közül nagyon sokan vannak, akik úgy halnak meg, hogy nem elég jók a mennyország számára, de nem elég rosszak a pokolnak sem.

Horst, szintén neves protestáns író kérdezi: „Mi lesz azokkal, akik a halálos ágyon megtértek? Nem kell ezek számára egy középállapot, egy tisztulási folyamat?”

Tschackel Pál, a neves protestáns tudós így ír: Nem teljes hitetlenség azt állítani, hogy a mennyországba bejuthatunk bűnökkel együtt, akár befödi azokat Isten, akár nem? Épp ezért bűneink megbocsátása után is föl kell tennünk, hogy a hívő keresztény számára ott a másvilágon egy bűntől megtisztító állapot is van.

Franklin Benjámin természettudós és államférfi önkészítette sírfelirata így szól:

           Itt nyugszik a férgek tápja,

           Franklin Benjámin hullája,

           Mint egy könyvnek borítékja,

           Melyből a könyv kiszakítva.

           De a könyv, amint reméli,

           Nem fog örökre elveszni.

           Sőt átnézve, kijavítva,

           Újabban, szebben kiadva:

           Ismét meg fog jelenni!

Egyébként azok a keresztény felekezetek, melyek elvben tagadják a tisztítóhely létezését, a gyakorlatban legtöbbször mégis hitvallást tesznek mellette, mert ők is imádkoznak halottaikért. E sorok íróját is hányszor megkérték protestánsok, hogy imádkozzék elhunyt övéikért. Ám a szentek a mennyben nem szorulnak ránk, a pokol szerencsétlenjein pedig már nem segíthetünk.

Milyen igaza van tehát Huysmansnak, amikor így ír: „A halál után való tisztító élet olyan természetes, olyan valószerű, hogy minden vallás magában foglalja. Ezek mindegyike számára a lélek olyan repülőgép, amely nem szállhat fel, nem érheti el végső célját a térben, csak ha elhajítja minden fenéksúlyát. A keleti kultuszokban a lélek újra testet ölt, hogy megtisztuljon; új testekben nyűvődik, mint a penge sikárkő porában, amely megfényesíti. Nálunk katolikusoknál nem megy át földi vándorlásokon, hanem a purgatóriumban könnyül meg, veszti el a rozsdát és fényesedik ki, hol Isten átalakítja, fölemeli, kihámozza a bűnburokból, amíg csak fel nem szállhat hozzája és el nem veszhet benne.”

 

[1]A latinul tudók kedvéért idézzük Senecát, aki egy gyászoló anyát szinte katolikusnak hangzó szavakkal vigasztal: „Non est quod ad sepulchrum filii tui curras. Pessima eius et ipsi molestissima iacent ossa cineresque; non magis illius partes quam vestes aliaque tegumenta corporum. Integer ille animus nihilque terris relinquens fugit et totus excessit. Paulumque supra nos commoratur dum expurgatur; inhaerentia vitia situmque omnis mortalis aevi exculit.Deinde ad excelsa sublatus inter felices currit animas. Excipitque illum coetus sacer: Scipiones Catonesque.”

(folyt.)

Létrehozva 2020. augusztus 9.