15. „A TÁRSASÁG”

Akadtak felületes egyének, akik azt gondolták, ha pokolba kerülünk is, nem leszünk egyedül, egymást fogjuk vigasztalni és a társaságban majd csak könnyen telik az idő.

Hát hogyan is állunk a pokolbeli társasággal?

A társaság csak akkor kellemes, ha van benne összhang, ha tagjai tudnak egymáshoz alkalmazkodni és van bennük jóakarat, figyelmesség, tapintat, szívélyesség, szolgálatkészség, megértés és szeretet. Ha ez nincs, a társaság kellemetlen teher.

Miért kívánunk vasúton külön fülkét, szállodában, kórházban külön szobát, noha mindezt sokkal drágábban kell megfizetnünk? Mert a társaság nem mindig kellemes.

Az első világháború utáni zavaros időkben az egyik országban egy falu tekintélyesebb embereit pincébe zárták, amelynek csak egyetlen kis nyílása volt a szabadba. Már félnap után az összepréselt szerencsétlenek hörögni kezdtek a megmérgezett levegőtől. Majd rettenetes életküzdelem indult meg a friss levegőért. Mindenki a szűk nyíláshoz akart jutni. Reggel, mikor a pince ajtaját kinyitották, rettenetes látvány tárult a belépők elé. Egy halom holttest dűlöngött a még életben lévőkre, de ezek is eszüket vesztve, szederjes ajakkal, mereven tartották arcukat a magas szűk nyílás felé.

Milyen vigasztaló is lehet a pokol társasága, amelyet egy híres egyházi szónok a „világtörténelem szemétdombjának” nevezett, ahol a legaljasabb gonosztevők és legkonokabb bűnösök is jelen vannak és a Szentírás szerint sírnak, jajgatnak és fogukat csikorgatják.

Ehhez járul, hogy a Szentírás szerint az elkárhozottak testei „undorító látvány lesznek minden ember számára”. (Iz. 66, 24.)

Aquinói Szent Tamás szerint már a rendkívül kínzó testi fájdalom és a lelki kétségbeesés is alkalmas arra, hogy az elkárhozottak arcát és külsejét eléktelenítse.

Végre ne felejtsük, hogy a pokolban nemcsak a világ gonosz és megátalkodott emberei élnek együtt, hanem az ördögök is.

Hiszen Isten a Szentírás tanítása szerint a pokolt „az ördögnek és angyalainak készítette”[1] (Mt. 25, 41.), amikor még nem is volt ember a világon.

És hogy az ördög milyen „jóakaratúan” viselkedik az emberrel szemben, arra ékes tanúság a Szentírás (v. ö. pl. Márk 5. fej.), az Egyháznak s a szenteknek története és az ú. n. ördögi megszállás számos esete.

16. A POKOL ÖRÖK VOLTA

A pokolnak eddig említett összes szenvedései, kínjai és borzalmai valamiképp csak eltűrhetők, elviselhetők és átevezhetők volnának, ha csak bizonyos, bármily hosszú ideig tartanának is.

Ám a pokol büntetéseinek nincs vége, azok időtlen ideig, örökké tartanak.

Ha való fogalmat alkothatnánk az örökkétartóságról, már e földi életben meg kellene borzadnunk. De az örökkévalóság is valahogyan titok előttünk.

Hiszen voltaképpen az idő is titokzatos valami. Eddig halandó tökéletesen, hiány nélkül még meghatározni sem tudta. Vesződött az idő fogalmával és mivoltával Plátó, Aristoteles, Leibnitz, Wolff, Kant, Szent Ágoston, de egyikük sem ment vele sokra. Szent Ágoston, a lángeszű egyházatya, sok kísérletezés után megvallotta: „Quid ergo est tempus? Sinemo ex me quaerat, scio: si quaerenti explicare velim, nescio.” (Lib. Conf. 14.) Magyarul: „Mi hát az idő? Ha nem kérdeznek felőle: tudom, de ha a kérdezőnek meg akarom magyarázni: nem tudom.”

Hát még kevésbé tudjuk megmondani, mi az örökkévalóság. Legfeljebb három dolgot tudunk megállapítani róla földi eszünkkel. Az egyik, hogy az idő folyamat, az örökkévalóság állandóság. A másik: Az időben meg tudunk különböztetni múltat, jelent és jövendőt, míg az örökkévalóságban ily különbséget tenni nem lehet. A harmadik (de ez is csak valószínű): Az idő csak negatív valami a pozitív örökkévalósághoz képest. Érthetőbben kifejezve, az idő körülbelül úgy viszonylik az örökhöz, mint az álom a valósághoz, mint a tökéletlen a tökéleteshez, a haldoklás az élethez, az arckép az emberhez, mint az ember az Istenhez.

A magyar „örökkétartó” szónál is kifejezőbb a latin „sempiternus” szó, amely két fogalomnak összetevéséből származott: a „semper” és az „aeternus” szavakból. Az egyiket ,,mindig”-gel, a másikat a „folytontartó”-val fejezhetnők ki, tehát dupla, hatványozott időtlenséget, végnélküli tartósságot fejez ki. Ilyen lesz és marad a pokol a kárhozottak számára.

17. ISTEN SZAVA

Hogy a pokol büntetései örökké tartanak, azt voltaképp teljes bizonyossággal soha nem tudnánk, ha a jó Isten erről minket meg nem győzött volna.

És meggyőzött. Kevés igazság van a Szentírásban, amelyet annyiszor és oly hangsúllyal tanítana, mint a pokol örökkétartó voltát. Ahol a Szentírás a pokolról szól, csaknem mindenütt kihangsúlyozza időtlenségét, végtelenségét is.

Könyvünk kerete nem is engedi meg, hogy akár csak az ószövetségi Szentírásnak idevágó minden helyét idézzük. Csupán a következő szemelvényekre szorítkozunk:

„(Isten) az ítélet napján meglátogatja őket, tüzet és férget ad testükbe, hogy égjenek és kínlódjanak örökké.” (Jud. 16, 21.)

Jób a pokolról mondja: „Ahol halálárnyék, zűrzavar és örökös iszonyat lakozik.” (10, 22.)

„Az alvilág az anyaméh szája, a föld, amely nem tud betelni vízzel s a tűz, mely sohasem mondja, hogy: elég!” (Péld. 30, 16.)

„Gyalázatban lesz részük örökre.” (Bölcs. 4, 19.)

A próféták is állandóan hangoztatják „a pokol végnélküliségét”. Izaiás örök tűzről, örök égésről, örök füstről, örök pusztulásról beszél. (33, 14; 34, 9-10; 65, 5.) Jeremiás örök lángról, a bűnösök örök álmáról, örök haláláról szól. (Siralm. 51, 39; 51; 17, 4; 3, 6.) Dániel örök gyalázatról ír. (12, 2.)

De még megdöbbentőbbek e pontban Jézus kijelentései. Ezek oly világosak, egyértelműek és félreérthetetlenek, hogy aki e kijelentések után sem hisz a pokol örök voltában, az kénytelen megtagadni és üres fecsegéssel megvádolni az Evangéliumot és ennek isteni Szerzőjét.

Halljuk az Úr Jézusnak csak néhány idevágó nyilatkozatát:

„Bizony mondom nektek, amit nem cselekedtetek egynek e legkisebbek közül, nekem sem cselekedtétek. És ezek örök büntetésbe mennek.” (Mt. 25, 45-46.)

„(Krisztus) pedig a pelyvát megégeti olthatatlan tűzzel.” (Lk. 3, 17.)

„Jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre, hol az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik.” (Márk 9, 42-43.)

Krisztus Urunk Márk evangéliumának csupán egyetlen (9.) fejezetében nyolcszor hangsúlyozza a pokoli büntetések örök voltát.

Hasonlóképp nyilatkoznak Krisztus Urunk apostolai is, pl.:

„Amikor majd az Úr Jézus megjelenik az égből hatalmának angyalaival tűz lángjában s bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent s nem engedelmeskednek Urunk Jézus Krisztus evangéliumának, ezeket a kárhozatban örök büntetéssel sújtja az Úr színe és hatalmának dicsősége.” (II Tessz. 1, 7-9.)

18. ISTEN VÉGTELEN FÖLSÉGE ÉS BÖLCSESSÉGE

Hogy a pokol örökké tart, azt más okokból is következtethetjük.

Először is következik Isten végtelen felségéből.

Minél nagyobb az Úr, akit megsértünk, annál nagyobb a sértés, tehát a büntetésnek is súlyosabbnak kell lennie.

Mivel pedig Isten végtelen felségű és a súlyos bűn végtelen sértést jelent, a büntetésnek is végtelennek kell lennie. Ámde véges ember a büntetés minőségének végtelen voltát nem tudja elviselni, ezért ez a végtelenség a büntetés tartamában, vagyis örök voltában létesül.

De Isten végtelen fölségéből még más módon is következik a pokol örök volta. Lehetetlen ugyanis feltenni, hogy Isten és akaratának megsértői között levő viszonyban ne Istené legyen a végső, a döntő szó. Márpedig, ha az elkárhozott valamikor mégis a mennybe jutna, a győzelem, ha elkésetten is, az elkárhozott részéről volna meg. Ha hosszú idő múlva is, de elérné ugyanazt a boldogságot, amelyet földi életében nem is keresett, nem is kívánt és amelyért nem fáradott, nem áldozott, nem szenvedett. Ez még Isten igazságosságával is ellenkeznék.

De a pokol örök volta Isten bölcsességéből is következik.

Mint végtelen bölcs törvényhozónak törvénye megszegői számára olyan súlyos büntetést kellett kilátásba helyeznie, amely alkalmas arra, hogy az egyéni s közerkölcsöt biztosítsa.

Ámde a mindennapi tapasztalat mit mutat? Azt, hogy számos embert még az örökkétartó pokoli büntetések sem rettentenek vissza a bűnöktől. Hát akkor elképzelhetjük, hogy mennyire nem törődnének és mennyivel többen nem törődnének Isten parancsaival, ha a pokol csak ideig-óráig tartana.

19. MÉG MÁS OKOK IS

A pokol örök volta már a másvilág természetéből is következik. Mint könyvünknek már több helyén ismételten mondottuk, a világ végén megszűnik az idő. Ott nem lesznek már percek, órák, évek, de évezredek s évmilliárdok sem. Az örökkévalóság, mint Aquinói Szent Tamás mondja „valami, ami mindig teljesen ugyanaz marad”. Az örökkévalóság állandóan ugyanaz az oszthatatlan és változhatatlan jelen.

A világ vége után nem halmozódnak egymásra a korszakok ezek folytonos változásaival, mint e világon. Ott minden változás akár jó, akár rossz irányban lehetetlen lesz.

A pokolból való kiszabadulás azért is lehetetlen, mert egyrészt fennmarad az elkárhozás oka, t. i. a bűn; másrészt hiányzik a bűn eltörlésének és megbocsátásának két feltétele: a bánat és a kegyelem.

Ám mind a bánatnak, mind a kegyelemnek az ideje a halállal megszűnt. A földi élet a megtérésnek és az ehhez szükséges isteni kegyelemnek az ideje. A másvilágon, mégha lehetséges volna is a bánat, ez már mitsem érne, de nem is lehetséges, mert hiányoznék hozzá Isten segítsége, kegyelme, amit Ő csak földi vándorlásunk idejére tart fenn.

Isten csak a megátalkodott bűnöst sújtja a pokollal. Ám mit is érne az a megtérés, amelyet pusztán csak a kínok préselnek ki a lélekből?

Mindenkinek, az egyesnek, a társadalomnak (pl. egyesületeknek, kaszinóknak) és az államnak, joga van távoltartani magától az ellenséges érzületűeket. Ezért vannak kizárások, börtönök, internálások, száműzetések és kivégzések. Csak éppen Istennek ne volna meg a joga, hogy az emberi nem salakjait távoltartsa magától és azoktól, akiket szeret és akik ezt a szeretetét hősies áldozattal kiérdemelték?

Az a tény, hogy Isten a jókat örök jutalomban részesíti, feljogosít arra a következtetésre, hogy viszont a gonoszokat örökre kizárja e jutalomból, vagyis örök büntetéssel sújtja.

A pokol örök volta annyira ésszerű és természetes, hogy még a régi pogány népeknek is az volt a meggyőződése, hogy van egy hely, ahol a gonoszok a halál után örökké bűnhődnek.

Érdemes külön kiemelni, hogy sem a görögök, a művészet és érzelem népe, sem a rómaiak, e jogász állam, sem a babiloniak,[2] az élvezetek nemzete, nem tartotta a másvilági büntetés örök voltát igazságtalannak vagy valószínűtlennek.

Jól mondja a szabadelvű Carlyle: „A jóság és a gonoszság a teremtésnek két sarka. E kettő nem sorrend szerint különbözik egymástól (by preferability), hanem feltétlen és végtelen összeférhetetlenséggel (by incompatibility absolute and infinite). Az egyik felséges és előkelő, mint a fény és a menny, a másik undok, sötét, mint a Gehenna és mint a pokol örvénye.” (Lectures on heroes: the hero as poet.)

20. LASCIATE OGNI SPERANZA

A pokol örökkétartó voltával együtt jár a teljes reménytelenség.

Ha a pokolról e földi életben valamit tudni akarunk, a Szentíráshoz fordulunk, az Egyház tanításához, a hittudósok véleményéhez, de semmiesetre sem a költők elképzeléséhez.

Dante azonban fején találta a szöget, amikor a pokol bejáratának feliratául ezt a mondatot választotta: „Lasciate ogni speranza voi ch’entrate”, magyarul: „Hagyjatok fel minden reménnyel, akik ide beléptek.”

Semmiféle fájdalom, kín, gyötrelem sem kétségbeejtő, ha legalább reményünk lehet, hogy vége lesz. E földi életben valóban a legnagyobb nyomorban és a legsúlyosabb megpróbáltatások között is gyakran a remény tartja az emberben a lelket. Ha más nem, legalább az, hogy a halál megszabadítja szenvedésétől. A pokolban még ez sincs. Még az öngyilkosság sem lehetséges. A legkisebb remény sincs a kínok enyhülésére, mint Dante oly szépen mondja:

           Nulla speranza gli conforta mai

           Non che di posa, ma di minor pend.

                                               (Inf. V. 44-45.)

Az elkárhozottak gyűlölik, átkozzák Istent, szülőiket, az emberiséget, születésük helyét és idejét.

           Bestemmiavano Iddio e i lor parenti,

           L’umana spezie, il luogo, il tempo e il seme

           Di lor semenza e di lor nascimenti.

                                               (Inf. I. 115-116.)

De ezt már nemcsak az ember, a nagy költő mondja, hanem a Szentlélek Úristen:

„Azokban a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják meg, és vágyódni fognak a halál után, de a halál futni fog elölük.” (Jel. k. 9, 6.)

Minden elkárhozottra vonatkoztatható az Úr Jézus kemény szava: „Jaj annak az embernek, jobb lett volna annak, ha nem született volna.” (Mt. 26, 24.)

Igen „Rettenetes az élő Istennek kezébe esni!” (Zsid. 10, 31.)

21. MIT SZÓLNAK A LÁTOMÁSOK A POKOLRÓL?

Nagyon csábító és hozzá érdekes volna egyes szenteknek vagy kiválasztott személyeknek látomásait közölni a pokolról.

Egyes és hozzá jellem szempontjából feltétlenül megbízható, sőt szentté avatott személyek azt állították, hogy Isten különös kegyelméből bepillantást nyertek a pokol szörnyűségeibe.

Mégis elhagyjuk e látomások közlését, mégpedig két fontos okból. Az egyik az, hogy a Szentírással és a hivatalos egyházi hagyománnyal a számunkra szükséges isteni kinyilatkoztatás lezárult és ezért az ú. n. magánkinyilatkoztatásokat vagy természetfeletti látomásokat senki nem köteles elhinni vagy tényként elfogadni.[3]

A másik ok az, hogy a hittudomány, a komoly misztika és a tapasztalat egyaránt rámutat a csalódásoknak veszélyeire, amelyekkel ilyen magánkinyilatkoztatások vagy látomások emberi közlése, vagyis továbbadása járhat.

E fejezetben a misztika jelenkori legnagyobb szaktudósának Poulain Ágost jezsuita atyának művei alapján röviden közlöm, hogy melyek lehetnek a Szentíráson kívül történt látomások csalódásainak forrásai.

A csalódások első forrása: Még a természetfeletti magánkinyilatkoztatást is félreértheti vagy tévesen értelmezheti az illető.[4]

A második forrás: Bizonyos dolgok látomásszerű megjelenése a legtöbbször csak vázlatszerű, elmosódott, gyors lefolyású. Aki tehát pontos, világos, feltétlen adatokat közöl a látomásról, legtöbbször már ezzel is csalódhatik. „Isten – mondja Poulain – nem történelem­ vagy régiségtanár, aki aprólékos adatokat szándékozik közölni velünk és nem a kíváncsiságunkat akarja kielégíteni. Ha látomásban részesít valakit, célja a lélek megszentelése vagy tökéletesítése. Isten úgy tesz, mint a festő, aki hogy szent gondolatot szemléltessen, valamely jelenetet a saját felfogása szerint ábrázol, nem törődve aggályosán a részletek kidomborításával. Innen magyarázhatók meg a szentek látomásaiban is megnyilvánuló ellentmondások. Pl. Pazzi Szent Mária Magdolna, Boldog Varani és Emmerich Katalin Krisztus Urunk keresztjén három szeget látott; míg Szent Brigitta négyet látott.

Ha az Úr például a poklot akarja szemléltetni, a valóságnak csak töredékét mutathatja, ezt is inkább jelképesen, mert hiszen a valóság felülmúlja halandó felfogó képességünket.

A csalódások harmadik forrása lehet, hogy az igazi látomáshoz az emberi ész, a képzelet vagy a kívánság észrevétlenül is hozzáilleszthet valamit.

Innen a misztika egyik főszabálya; „Ha az Egyház valakit szentté avat, csak erényeit igazolja, de nem a látomásait.”

Ezért némely látomást a pokolról csak bizonyos okos megszorítással fogadhatunk el és nem szabad minden részletét szószerint venni. Például, ha valaki a pokolban emberi alakokat látott szenvedni, ez csak jelképes bemutatás lehetett, hiszen a pokolban az utolsó ítéletig csupán lelkek, tehát láthatatlan szellemek szenvednek, nem pedig látható testek. (August Poulain S. J.: Handbuch der mystik. Freiburg. III. kiad. 306-340. old.; P. Meschler: Über Visionen u. Prophezeiungen. Stimmen aus Maria-Lach. 1878. Heft. 5-9.)

Ezek szükséges előrebocsátása után, csupán érdekességből közlünk két látomást a pokolról: a legrégibbet és a legújabbat, amelyekről mint ilyenekről tudomásunk van.

A legrégibbről Nagy (spanyol) Szent Teréz Önéletrajzában értesülünk és így szól:

„Egy napon belső imámba lévén mélyedve, egyszerre csak úgy, ahogy voltam, ott találtam magamat a pokol mélyén. Azt akarta az Úr, hogy lássam a helyet, amelyet az ördögök az én számomra tartogattak készen s amelyre bűneimmel rászolgáltam. Az egész csak egy pillanatig tartott, de ha sok, számos évig kellene is még élnem, sohasem tudnám elfelejteni.[5] A bejárata – úgy láttam – hosszú, keskeny út volt, olyanféle, mint egy alacsony, sötét és szűk sütőkemence. A talaj vizes volt, piszkos és undorító szagú sár borította, amelyben csupa mérgeskígyó nyüzsgött. A végén egy falban levő mélyedés volt, olyasféle, mint egy faliszekrény és abban láttam magamat beszorítva. Az eddigiek még valósággal élvezetesek voltak ahhoz képest, amit ott éreztem. Pedig megjegyzem, hogy én csak halvány képét adom a valóságnak s azt hiszem, teljes lehetetlenség csak megközelítően is úgy elmondani a dolgot, amint van s megértetni éppoly kevéssé lehet.

A lelkemben valami rettenetes tüzet éreztem, el sem tudom képzelni, miképpen lehetne azt úgy leírni, amilyen valóban volt, – s oly valami kimondhatatlan kínt, hogy ahhoz képest semmiség mindaz, amit valaha szenvedtem. Pedig hát nekem ebben az életben ugyancsak kijutott a gyötrelmekből s maguknak az orvosoknak állítása szerint oly kínokat szenvedtem, melyeknél nagyobbak nincsenek e földön. T. i. akkor az idegeim összezsugorodtak és teljesen megbénultam, nem is szólva sok más mindenféle betegségemről, meg egyes, az ördög okozta fájdalmakról. Mondom, mindez semmi ahhoz képest, amit ott éreztem és hozzá tudtam, hogy ez örökké fog tartani s hogy sohasem lesz vége. És még ez is semmi a léleknek halálos vergődéséhez képest! Valami iszonyú szorongás, fuldoklás, irtózatos szomorúság, olyan kétségbeejtő s lesújtó elégedetlenség, hogy azt nem lehet kimondani. Ha ahhoz hasonlítanám, amit az embernek éreznie kellene, ha lelke folytonosan újra s újra kiszakadna a testéből, ezzel keveset mondanék.

Mert a halál pillanatában csak azt látjuk, hogy az Úristen elveszi tőlünk a testi életet, itt ellenben maga a lélek megy széjjel darabokra. Nem, igazán nem tudnám fogalmát adni annak a belső tűznek s azoknak a kétségbeeséssel tetézett rettenetes kínoknak és gyötrelmeknek. Nem láttam, hogy ki a hóhérom, de azt éreztem, hogy égetnek és darabokra vagdalnak s merem állítani, hogy az egészben az a belső tűz és kétségbeesés volt a legborzasztóbb. Ezen a dögvészes helyen, ahol az embernek soha semmi enyhülésre sincs kilátása, még csak le sem lehet ülni vagy feküdni. Abban a fali üregben, amelybe engem bedugtak, nem volt semmi hely s maguk azok a rettenetes falak is, mintha egész súlyukkal nehezednének az emberre, úgy fojtogatják. Világosságnak nyoma sincs, minden koromsötét. De bár semmi fény sincs, hogy hogyan, azt én már nem értem, de ember látja mindazt, amit fáj látnia.” (Önéletrajz, 32. fej.)

A pokol titkának (ezidőszerint) utolsó fellebbentése Portugáliának Fatima nevű falujában történt (Lisszabontól kb. 130 kilométernyire).

A Boldogságos Szűz Mária 1917-ben hat ízben megjelent három fatimai gyermeknek: Santos Luciának (szül. 1907), Martó Ferencnek (szül. 1908) és Martó Jácintának (szül. 1910).

A megjelenés hitelességét nemcsak az egyházi hatóságnak szigorú vizsgálata igazolta, hanem egy feltűnő csoda is. Ezt a csodát, amelyet a Boldogságos Szűz előre bemondott, kb. 70000 ember látta és igazolta, hívők s hitetlenek, egyszerű földművesek és művelt városiak. Sőt a csodás jelenséget nemcsak a közvetlen jelenlevők látták, hanem az 5-6 kilométerre esők is szemlélték. A feltűnő égi csodát különben azóta számos más csoda is követte és követi ma is.

A harmadik megjelenés alkalmával (1917 júl. 13-án) a gyermekek látomást nyertek a pokolról. Erről a legidősebb gyermek, Lucia Dos Santos, később, apáca korában a következő szavakkal számolt be:

„Nagy tűztengert láttunk. Benne fekete, égett lényeket, ördögöket és emberalakú lelkeket láttunk alá merülni, akik úgy tűntek fel, mint az átlátszó, izzó szén. Lángok közben a pokolra hurcolták őket és mint nagy tűzvész alkalmával a szikrák, úgy hullottak alá minden oldalról súlytalanul, de mégsem lebegve. E mellett olyan szörnyű panaszhangokat, fájdalomkiáltásokat és kétségbeejtő lármát hallattak, hogy mi a borzalomtól és ijedelemtől reszkettünk. Az ördögök ismeretlen állatok borzalmas és visszataszító alakjában mutatkoztak, mégis átlátszók voltak, akárcsak az izzó szén.”[6]

E látomásban az ördög és az elkárhozottak láthatók voltak, noha az ördög és (a feltámadás előtt) a pokolba jutott emberi lelkek testnélküliek. E körülményből is joggal következtethetünk arra, hogy a Boldogságos Szűz e látomásban csodás pedagógiával alkalmazkodott és igazodott a gyermekek érzékelési képességéhez.

(folyt.)

[1]Az „ördög” az evangéliumokban a gonosz szellemek fejedelmei angyalai a többi gonosz szellemek.

[2]Kevésbbé ismert volta miatt talán érdekelni fogja az olvasót, hogy Sardanapal ősbabiloni palotájában felfedezett gyűjteményben találtak egy agyagtáblát (Krisztus előtti II. évezredből), amely „Istarnak a pokolba való utazása” című éposz töredékeit tartalmazza. Az istennő az alvilágot szándékozik meglátogatni, „azt az országot, ahonnan nincs visszatérés; az enyészet lakát, melynek bejáratán nincs kijárat; azt a helyet, ahol sohasem lát világosságot a szem”. (Schader; „Die Höllenfahrt der Istar.” Ein altbabilonischer Epos. Giessen. Évsz. nélkül.)

[3]XIV. Benedek pápa: De locis theologicis, 1. 12. c. 3.; Pitra bíboros: De can. 1. 3. c. 53. n. 15.

[4]Aquinói Szent Tamás szerint „Néha a látomás értelme és jelentése ismeretlen is a látó előtt.” (In epist. Paulin. ad II. Cor. 12, 1-3. lect. 1. 2.)

[5]Ez a látomás 1559 végén vagy 1560 elején történt.

[6]E közlést a fatimai eseményekről szóló legalaposabb és leghitelesebb könyvből idéztem: Prof. Dr. L. Gonzaga da Fonseca: „Maria spricht zur Welt.” III. Aufl. Nach. d. 8. ital. Aufl. übersetzt. Freiburg in d. Schw. 1943. 37. old.)

Létrehozva 2020. július 25.