8. „EGYETLEN HALÁLOS BŰN”

Sokan kérdezték már: Ha valaki egyetlen halálos bűnnel terhelten hal meg, vajon szintén a pokolba kerül-e?

A válasz: igen, egyetlen, meg nem bánt és jóvá nem tett halálos bűn is a pokolba juttatja a megholtat.

Sokan ezen meg is ütköznek, gondolván, hogy egyetlen bűn csak nem érdemel örök büntetést, de ok nélkül ütköznek meg. Miért?

Először is: ahány ember a pokolba jut, az mind egyetlen, vagyis az első meg nem bocsátott halálos bűn miatt kárhozik el. Mert ha több halálos bűnt követett el, ezzel pokoli bűnhődése csak nagyobbodik és súlyosbodik.

Másodszor korántse gondoljuk, hogy egyetlen halálos bűn nem végtelen megbántása Istennek. Már e földi életben és világi vonatkozásban is mily óriási kárt vagy szerencsétlenséget okoz egyetlen tett vagy mulasztás. Pl. ha a váltóőr csak egyetlenegyszer hamis vágányra tereli a vonatot. Ha az orvos csak egyszer is későn érkezik a súlyos beteghez. Ha a gyógyszerész csak egyszer is mérget tesz az orvosságba az előírt gyógyszer helyett. Ha valaki csak egyszer árulja el hazáját s í. t.

Végre igaz, hogy egyetlen halálos bűn is a pokolba juttathatja a lelket. De ezt az elméleti megállapítást keresztezheti Isten megelőző kegyelme. T. i. a súlyos bűnt elkövetőknél is különböztetnünk kell: Az alapjában jóakaratú hívővel is megtörténhetik, hogy elesik, elbukik, sőt mélyre süllyed, de lelke mélyén mégis izzik Isten iránti szeretete. A bűn nála inkább felszínes, átmeneti jellegű. Múltja bizonyítja, hogy a bűn után hamarosan rendbe hozza lelkét. Nos, az ilyen embernek Isten bizonyára megadja a kegyelmet, hogy halála előtt előbb-utóbb megtérjen és a poklot elkerülje. A valóságban tehát feltehetjük, hogy kevés jóakaratú ember jut a pokolba egyetlen halálos bűnnel, mert Isten kegyelme megóvja attól, hogy penitenciátlansággal, megátalkodottsággal haljon meg.

Egyébiránt senkiről nem tudhatjuk, hogy halála után üdvözült-e vagy elkárhozott. Némelyek Júdásról biztosra veszik, hogy elkárhozott, mert Jézus mondotta róla: „Jaj annak az embernek… jobb lett volna, ha nem született volna az az ember.” (Mt. 26, 24.) És más alkalommal: „Akiket nekem adtál, megőriztem és senki sem veszett el közülük más, mint a kárhozat fia (t. i. Júdás).” (Jn. 17, 12.) De akadtak hittudósok, akik még Júdásról sem merték teljes bizonyossággal állítani, hogy elkárhozott.

Csak a jó Isten ítélhet és ítél ez ügyben, mert egyedül ő ismeri és mérlegeli minden ember életében az utolsó perc vagy másodperc erkölcsi értékeit bánatát, szeretetét vagy szándékát. Ránk pedig az Úr Jézus szava vonatkozik: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” (Mt. 7, 1.)

9. A KERESZTELETLEN GYERMEKEK SORSA

Az Úr Jézus határozott kijelentése szerint: „Ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet az Isten országába.” (Jn. 3, 5.) Vagyis, aki meg nem keresztelkedett, nem üdvözülhet.

Felnőtteknél a vízkeresztséget pótolhatja az ú. n. vágykeresztség.[1]Ennek révén üdvözülhetnek zsidók és pogányok is. A vízkeresztséget pótolhatja még az ú n. vérkeresztség, vagyis a Jézusért szenvedett vértanúhalál. (Mt. 10, 39.) Ilyen keresztséggel üdvözültek pl. a Heródes által megölti betlehemi kisdedek, az ú. n. aprószentek.

A vágy- és vérkeresztség természetesen csak másvilági vonatkozásban pótolja a vízkeresztséget és csak abban az esetben, ha ezt az illető saját hibáján kívül nem tudja felvenni.

Ám kisdedeknél a vágykeresztség esete nem foroghat fenn, a vérkeresztségre is alig akad alkalom, főképp manapság. Kérdés tehát, hogy a keresztség nélkül elhunyt csecsemőknek és a kisgyermekeknek minő a másvilági állapota.

Hogy az ilyen gyermekek a teljes mennyei dicsőséget el nem nyerhetik, az hittétel és Krisztus Urunk fenti szavaiból is világos.

Az örök boldogság elnyerése ugyanis a természetfeletti jutalom körébe tartozik. A természetfeletti rendbe való jutás azonban az ember földi életének tartamára van fenntartva.

Aki akár önhibájából, akár azon kívül e földi életben nem jutott a természetfeletti rendbe (nem kapta meg a megszentelő kegyelmet), azt a másvilágon már nem szerezheti meg. Ennélfogva a megszentelő kegyelemmel együtt járó természetfeletti boldogságra sem tarthat igényt.

Az Egyház e pontban a II. lyoni (XV. egyet. 1274.) és flórenci (XVII. egyet. 1438-45.) zsinatokon nyilatkozott. A keresztvíz nagyszombati szentelésének ősi szertartásában az Egyház így imádkozik a keresztkútnál: „Itt tisztuljon meg (Úristen) a Te képedre alkotott és az eredeti méltóságába visszahelyezett természet minden régi szennyétől, hogy minden ember, aki az újjászületésnek e szentségében részesül, az igazi ártatlanság új gyermekségére szülessék újjá.”

Néhány hittudós (követve Szent Ágostont) azt tartja, hogy a kereszteletlen csecsemők is a pokolba jutnak, de kevésbé szenvednek, mint azok, akik személyes bűnökért lakolnak.

Szent Ágoston szilárd meggyőződése azonban, hogy a kereszteletlen gyermekek büntetése a legcsekélyebb, ami a bűnért a kárhozatban csak járhat. Ezt a büntetést nem tartja olyannak, hogy a Szentírás szavai reájuk illenének: „Jobb lett volna, ha nem született volna.” (Mt. 26, 24.)

Szent Ágostonnal ellentétben Naz. Szent Gergely kifejezetten tanítja, hogy a kereszteletlen kisdedek, bár jutalmat nem kapnak a másvilágon, de nem is szenvednek. (Or. 40, 23.) Kitűnő kortársa és benső barátja Nyssai Szent Gergely hasonlóan vélekedik. Szerinte a keresztség nélkül elhalt kisdedek a másvilágon a természeti rend állapotában fognak maradni. Aranysz. Szent János több helyen hasonlóan nyilatkozik. (Horn. in. Mt. 28, 3; In ep. Róm. 10, 3. stb.)

A hittudósok legnagyobb része azt tartja, hogy a keresztség nélkül elhalt kisdedek nem szenvednek fájdalmat okozó érzéki büntetést (poena sensus seu positiva), hanem csupán híján vannak az üdvözültek tökéletes boldogságának. Ez ma a legáltalánosabb vélemény („sentetai communissima”).

Másszóval, mint Aquinói Szent Tamás mondja: „Az áteredő (eredeti) bűnnek nem jár ki az érzéki szenvedés” (Qu. 5. de malo a. 2.), sőt a Szent szerint a szóban levő kisdedek valamilyen természetes boldogságban részesülnek. (2. Sent. 35, 2, 2. c. és ad 5.) III. Ince pápa tárgyunkhoz így nyilatkozott: „Az áteredő bűn büntetése csak Isten látásának hiánya.” (Contra waldenses 1. 3. decr. tit. 42. c. 3.)

De ha a kereszteletlen csecsemők nem szenvednek érzéki fájdalmat, kérdés, hogy az üdvözülés hiánya és a mennyből való kizárás miatt nem szenvednek-e lelkileg. Pl. szomorúság, szüleiknek tett szemrehányás, az üdvözültek boldogságának megkívánása és hasonlók révén. A legtöbb hittudós, követve főképp Aquinói Szent Tamást, tagadólag válaszol. Ignoti nulla Cupido. Vagyis, amit nem ismerünk, arra nem vágyunk. A rádió felfedezése előtt senki sem vágyott pl. a másik földrész zenéjének hallgatására.

Sok hittudós véleménye szerint a kereszteletlen csecsemők a másvilágon körülbelül ugyanabban a helyzetben vannak, mint ősszüleink voltak a bűnbeesés előtt („in statu naturae purae”).

Állapotukhoz hasonlatul szolgálhat még az ószövetségi igazaké, akik Krisztus haláláig szintén nem juthattak a mennybe, de az ú. n. „pokol tornácában” (limbus patrum, paradicsom, Ábrahám kebele) a szenvedés híjával voltak.

A hittudomány ezért az áteredő bűn állapotában elhalt kisdedek másvilági helyzetének jellemzésére a „limbus puerorum” (gyermekek tornáca) elnevezést adta.

Végeredményben tehát a megkereszteletlen csecsemőkre mégis jobb és boldogabb állapot örökre élni, mintha nem születtek volna meg. („Melius est illis esse, quam non esse.”)

10. MILYEN A POKOL?

Mielőtt gyenge erőnkből közölni bátorkodunk egyet-mást a pokolról, kettőt ki kell jelentenünk.

Először azt, hogy a pokolról aránylag eleget tudunk. T. i. azt és annyit, amit és amennyit a Szentírás és főképp az Úr Jézus közölt róla.

Másodszor: Annak ellenére, hogy a Szentírás és az Úr Jézus aránylag sokat közöltek a pokolról, mégis keveset tudunk róla, mert e nyilatkozatok oly területről szólnak, amelyek a mostani világ ismereteivel és fogalmaival teljesen meg nem közelíthetők.

Gondoljuk csak el, hogy a pokol szenvedései a feltámadásig az elkárhozottaknak csupán csak lelkeit érintik, amiről nekünk, testben élő, mozgó embereknek ugyancsak nehéz teljes fogalmat alkotni. Hiszen ránk leginkább az érzéki, vagyis a testi fájdalmak a kínzók.

De az elkárhozottaknak feltámadt testei is másfajta természetűek lesznek, mint a mi mostani testünké.

Ezért bölcsen mondja Aranyszájú Szent János: „Amit Szent Pál a mennyről ír, elmondható a pokolról is: Szem nem látta, fül nem hallotta, sem ember szívébe fel nem hatolt, mit Isten azoknak készített, akik őt gyűlölik.”

Másszóval: A Szentírás nyújtotta ismeretek és segédfogalmak ellenére egyáltalán nem tudjuk teljesen elképzelni, hogy milyen a pokol.

Ezért a magunk részéről a pokolról szóló közleményünkben nagyon óvatosak akarunk maradni, nehogy hamis vagy téves képet fessünk róla. Kerülni óhajtunk minden egyéni elképzelést, nagyítást, túlzást vagy torzítást. Legfeljebb a hasonlatokban közlünk személyit, de azokban is mindig a Szentírás, a hittételek (dogmák) és a józan lélektan keretein belül.

11. „TÁVOZZATOK TŐLEM!”

Máté evangéliuma szerint az Úr az utolsó ítélet alkalmával így fog szólni az elkárhozottakhoz: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre.” (Mt. 25, 41.)

A hittudósok szerint a pokolban a legnagyobb, legborzalmasabb és legkínzóbb büntetés az Istentől való végleges elszakadás: „Távozzatok tőlem!” Tőlem, minden jónak, szépnek, igaznak, áldásnak, kegyelemnek és boldogságnak főforrásától.

Itt a földön talán csak a szentek sejtették kellőképp, hogy mit jelenthet Istentől teljesen elszakadni. Hiszen e földön Istent nem látjuk, a kapcsolat Vele csak közvetett a hit és a teremtmények révén.

De a másvilágon a kárhozottak a közbeeső teremtmények nélkül, közvetlenül látják, tapasztalják és szenvedve érzik, hogy egyes-egyedül Istenben található fel az élet végső célja, a békesség, öröm, vigasztalás, szeretet és boldogulás.

Hasonlatul szolgálhat a földi szerelem nagy hatalma. A szerelmes milyen nagy erővel, lelke egész hevével, szenvedélye minden lendületével vonzódik szerelme tárgyához. Mennyire sóvárog, eped jelenléte után, mennyire áhítozza, szomjúhozza közelségét.

Viszont milyen gyötrelmet, fájdalmat, szenvedést, nyugtalanságot, álmatlanságot, vergődést okoz a szeretett lény távolmaradása, hát még a szerelmes visszautasítása, kikosarazása. A boldogtalan szerelmesek képesek lopni, rabolni, gyilkolni, ha szerelmük elé akadály gördül vagy fordítva, a legnagyobb áldozatra és a legvakmerőbb hőstettekre. Az őrültek háza lakóinak jórésze és az öngyilkosok nagy többsége a boldogtalan szerelem áldozata.

Pedig ez esetekben a szeretett lény csak gyenge, gyarló, esendő ember, az igazi szépségnek, bájnak, nagyságnak, jóságnak s erőnek csak icipici, törékeny és tűnő, bizonytalan csekélységével és a való boldogításnak csak kis parányával.

Ám a halál után a lélek felismeri Istenben a tökéletes, végtelen és korlátlan szépségét, kedvességet, jóságot, szeretetreméltóságot. El lehet hát képzelni, milyen hatványozott, felfokozott, az őrülésig elmélyedt vonzalmat fog érezni Hozzá.

És akkor a bűnös lélek kénytelen hallani a szörnyű ítéletet: „Távozzál tőlem!” „Nem ismerlek titeket.” (Mt. 25, 12.) „Félre tőlem mindnyájan, gonosztevők.” (Lk. 13, 27.)

És akkor „jaj lesz nekik”. (Oz. 9, 12.) A csalódásnak, kínnak, céltalanságnak, boldogtalanságnak mekkora zuhataga, förgetege, áradata fogja érni az elkárhozottakat, akik a felismert és megszeretett örök és végtelen szépségnek és jóságnak némi bűvkörébe jutottak, de innen távozniuk kell.

Igen, a pokolban a főbüntetés abban áll, hogy Isten a kárhozottakat végleg eltaszítja, eltávolítja magától.

12. A TŰZ

A hittudósok az elkárhozottaknak Isten látásától való kizárását kárvallásos büntetésnek nevezik, vagyis oly büntetésnek, amely inkább az elvesztésnek, a veszteségnek, a kárvallásnak a jellegével bír (poenadamni).

Ezzel szemben a pokol többi szenvedése inkább ráadásos jellegű, érzéki fájdalmat okozó (pozitív büntetés, poenasensus). Ilyen elsősorban a pokoli tűz okozta szenvedés.

Valahányszor a Szentírás a pokol büntetéséről szól, csaknem mindig az ottani tüzet is említi, akár kimondottan, akár hasonértelmű szóval. Már az ószövetségi Szentírás is folyton megemlíti a pokol tüzét.[2]Méginkább az újszövetségi Szentírás. De legfeltűnőbb, hogy maga az Úr Jézus tizenháromszor szól a pokol tüzéről.[3]

Mármost az a kérdés, hogy milyen tűz az, amely a pokolban kínozza az elkárhozottakat.

Akadtak hittudósok, igaz csekély számban, akik a Szentírás említette pokoli tűzön jelképes büntetést értettek, tehát a büntetés súlyosságát, a lelkiismeret furdalását, az önvád égető kínját, a kétségbeesés mardosó voltát. Példának vették a beteg lázát, a szenvedély tüzét, a szégyen pírját.

Ámde a hittudósok túlnyomó többsége a pokoli tűzön valóságos tüzet ért. E mellett szól a pokoli tűz szónak feltűnő gyakori említése. Ha a Szentírás, főképp Jézus, képletesen szól, azt vagy meg is magyarázza vagy más szóval jelzi, pl. „Hasonló a mennyek országa”. De a pokoli tűz említésénél sehol sem fordul elő ilyen magyarázat, kimagyarázás vagy oly körülmény említése, amelyből képletes értelemre lehetne következtetni.

Azonban, ha a hittudósok túlnyomó többségének véleménye és tekintélye alapján el is fogadjuk azt, hogy a pokoli tűz nem képletes, hanem valóságos tűz, mégis el kell ismernünk, hogy e tűz sokban különbözik a mostani, a földi tűztől.

Főképp a következőkben tér el a pokoli tűz a földitől:

a) A földi tűz csak a testet képes megkínozni, de nem a lelket. A pokoli tűz a test feltámadása előtt a lelket is megkínozza, amint az ördögöt is égeti, holott ez testnélküli szellem.

b) A földi tűz a testet halálra égeti, elhamvasztja, elenyészti, míg a pokoli tűz ellenére az elkárhozott meg nem halhat.

c) A földi tűz világít, ellenben a pokolban a tűz ellenére sötétség honol, amint azt alább hallani fogjuk.

d) A földi tűz eloltható, a pokoli elolthatatlan.

A mondottak alapján átláthatjuk, hogy a pokoli tüzet sokkal kevésbé ismerjük, hogysem róla többet tudnánk közölni. Szent Tamás valami újfajta tűznek nevezi, mi úgy mondhatjuk: „természetfeletti tűz”. Hiszen valljuk meg, még a földi tűz lényegét sem ismerjük. Még ez is titok. Hát még a másvilági, a természetfölötti tűz!

13. A POKOL SÖTÉTSÉGE ÉS FÉRGE

Az Úr Jézus kijelentése szerint a pokol egyik szörnyűsége az állandó, soha meg nem szűnő sötétség. (Pl. Mt. 8, 11-12; 22, 13; 25, 30. stb.)

A költő szerint a sötétség rokona a halálnak. Magunk is tapasztaltuk, hogy pl. a bombatámadások alkalmával mily nyomasztó a teljes sötétség. A beomlott házak alól kihúzott emberek vallomása szerint a legszörnyűbb a teljes sötétség volt. Börtönökben a legkonokabb ember is megtörik, ha 3-4 napra sötét zárkára ítélik.

Milyen is lehet a pokol, ahol Jób szavaival élve „halálárnyék, zűrzavar és örökös iszonyat lakozik”. (10, 22.)

A pokol sötétségével bizonyos megkötöttség és szabadságban erős gátlás jár együtt, hasonlóan, mint a vakságnál. Ezt a megkötöttséget, leláncolást és lebilincselést is többször említi a Szentírás.

D’Annunzio a „Notturno” c. regényében közli, hogy repülőgépe lezuhant a harctéren. Ő maga kórházba került, ahol teljes sötét szobába helyezték és orvosai feltétlen mozdulatlanságot rendeltek számára, hogy szeme meggyógyuljon. De a beteg nem bírta ki. Inkább kész volt még szeme világát is elveszteni, mint teljes mozdulatlanságban maradni. Pedig nála csak néhány napról volt szó. És a pokolban?

A Szentírás a pokol büntetései közül a „férget” is említi. (Iz. 66, 24; Judit 16, 21.)

De míg a hittudósok túlnyomó többsége a pokoli tüzet valóságosnak tartja, addig a „féreg” szót valamennyi jelképesen, képletesen értelmezi. Maga Krisztus Urunk is csak egyetlen alkalommal használta a „féreg” szót (Márk 9, 43. és 47.), „amely meg nem hal”. De itt is csak idézni látszik Izaiás próféta szavait. (66, 24.)

A féreg a rossz lelkiismeretet jelenti, ennek mardosó, rágódó, kínzó fullánkját.

Míg a tűz (a feltámadás után) inkább a testet kínozza, addig a „féreg” inkább a lelket.

14. „SÍRÁS ÉS FOGAK CSIKORGATÁSA”

„Ott lészen sírás és fogak csikorgatása.” (Krisztus Urunk szavai: Mt. 24, 51.)

Újabb pokoli fájdalmat, szenvedést, zokogást, őrjítő kínt fejeznek ki e szavak, amelyet a Szentírás több helyen megismétel.

Mit jelent a „sírás és fogak csikorgatása”? Halljuk Prohászka püspök szavait, amelyekben az elkárhozottak céltalanságáról szól.

„Célok után fut természet, ember. Célt akar, azt tartja. Ha a célt hordja magában, van ereje, van élete. Ha a cél kiesik belőle, szenved, nélkülöz. A céltalanság kín. A másvilágba lép a lélek, telve vággyal a cél után, felébred benne a végcél viharos vágyként s abban a percben a végleges célvesztés öntudatára ébred. Letört alatta minden. Ezt a lelkületet jelenti a sötétség, a kötelek kezén, a sírás és a fogak csikorgatása.”

Igen, ha a szem elveszti célját, ez a vakság. Ha a fül elveszti célját: ez a süketség. Ha testünk elveszti célját: ez a halál. És ha mindenünk mindenestül végleg és visszavonhatatlanul elveszti a célját: ez a pokol!

Mindehhez járul talán még az irigység az üdvözültek iránt. Főképp ha az elkárhozott a menny boldogjai között tudja volt szolgáját, cselédjét, vagy olyasvalakit, akire földi életében haragudott, akit lenézett, megvetett, semmibe vett, bántott vagy üldözött.

És ezt a keserű érzést csak súlyosbíthatja az a tudat, hogy mily könnyen üdvözülhetett volna ő is és szabadulhatott volna meg a kárhozattól:

           „Nekünk a sorsunk

           Sehol se nyugodnunk.

           Tűnnek és buknak

           Vaktában az egyik

           Percből a másikba,

           Amint vízcseppet a szikla

           Sziklára dobálja,

           Időtlen időkig a

           Bizonytalanságba”

(folyt.)

[1]A vágy- s vérkeresztség mibenlétéről részletesen alább, a mennyországról szóló (VIII.) részben lesz szó. (32. fejezet.)

[2]Így pl- V Móz. 4, 24; Iz. 50, 9; 65, 5; 66, 24; Jud. 16, 21; Zsolt. 10, 7; 20, 10; 139, 11; Dán. 7, 11; Jer. 30, 33. s í. t.

[3]Pl. Mt. 3, 8. s köv.; 3, 12; 5, 22; 13, 30; 13, 39-42; 13, 49-50; 22, 13; Márk 9, 42-43; Lk. 13, 28. s í. t.

Létrehozva 2020. július 20.