Tower Vilmos SJ: Másvilág, pokol, mennyország (9)

5. A VILÁG MEGÚJHODÁSA

 

Már könyvünk e részének elején említettük és hangsúlyoztuk, hogy a „világvég” szokásos szava nem a világ megsemmisülését jelenti, hanem megújhodását, újjászületését, tökéletesebb állapotba emelését, az örökkévalósághoz való igazítását, megdicsőülését.

A hit és tudomány párhuzamosan tanítja, hogy a világ a mostani alakjában és szerkezetében össze fog omlani. De a hit egyúttal biztatóan és vigasztalóan a világ megújulásának, mondhatnók „színeváltozásának” örömét és nagyságát hirdeti.

Szent Pál apostol a régi világból az új világba való átalakulást a szülőanya vajúdásához hasonlítja. (Róm. 8, 19-23.) Az új világ megszületése is a természet vajúdásával fog járni. „Mikor pedig az asszony megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra örömében, hogy ember született a világra.” (Jn. 16, 21.) A világ újjászületése is örvendetes és dicsőséges lesz. A mostani világot a halál és enyészet jellemzi, a leendőt az elmúlhatatlanság és tökéletesség.

De halljuk csak a Szentírásnak, Isten szavának idevágó kijelentéseit az új világról:

„A Holdnak fénye s a Napnak fénye kétszeres leszen. Olyan, mint hét Napnak a fénye. Azon a napon, amelyen az Úr bekötözi népének sebeit.” (Iz. 30, 26.)

„Íme, én új egeket és új földet teremtek s a régieket nem is emlegetik és nem is jutnak senkinek eszébe, hanem örvendeztek és vigadtok majd mindörökké azoknak, amiket majd teremtek.” (Iz. 65, 17-18.)

„Az új egek és az új föld, melyeket majd alkotok, fennmaradnak előttem.” (Iz. 66, 22.)

„Új eget és új földet láték, mert az első ég és az első föld elmúlt és a tenger nincs többé.” (Jel. k. 21, 1.)

„Nincs szükség sem a Napra, sem a Holdra, hogy világítsanak, mert Istennek fényessége világít és szövétneke a Bárány.” (Jel. k. 21, 23.)

Szent Lukács arról a jövőről szól, amelyben „mindenek helyre állíttatnak”. (Ap. csel. 3, 21.)

Szent Ágoston így nyilatkozik az új világról: „Az ítélet után az ég és föld jobbakká fognak átalakulni.”

Jeruzsálemi Szent Cirill: „E világ meg fog semmisülni és a világ újra megalakul, egészen megújulva. Elmúlik e világ, de csak azért, hogy helyébe szebb képződjék. Az Úr meg fogja indítani az egeket, de nem hogy lerombolja, hanem hogy újra és szebbé teremtse azokat.”

 Aquinói Szent Tamás szerint a megújult Földön nem lesznek többé olyan növények és állatok, amelyek főképp az ember fennmaradására szolgálnak, mert a megdicsőültek teste nem szorul már ételre, italra, pihenésre. De más ékességek nemcsak pótolni, hanem felül is fogják múlni a mostaniakat, oly ékességek, amelyeket most még csak kigondolni sem vagyunk képesek.

Tudjuk, hogy az egész Föld és talán az egész természet az emberért van. „Minden értetek van”– mondja az Apostol. (II Kor. 4, 15.) A világ nem cél, hanem eszköz. A mostani világ a megdicsőült emberek számára már nem lenne alkalmas, tehát új világra lesz szüksége.

Amint Isten Földünkre csak akkor teremtette az embert, amikor ez a Föld már alkalmassá vált emberi lakhatásra, úgy a megdicsőült ember számára is előbb alkalmassá kell tenni a Földet és a természetet.

A világmindenség méltó lesz az igazak megdicsőüléséhez: szebb, tökéletesebb, elbűvölőbb.

Ha mostani életünkben Földünk a siralom völgye, a megdicsőülés után az öröm, élvezet s gyönyör paradicsomává válik. Ha már a bűnösök lakta Földön is annyi szép, gyönyörűséggel teljes és élvezni való van, mennyivel inkább illő, hogy a megdicsőültek számára ez a Föld még jobb, szebb és gyönyörködtetőbb legyen.

Bármilyen lesz is az új világ, az bizonyos, hogy az Isten dicsőségére, az angyalok és üdvözültek nagyobb boldogságára fog szolgálni.

Íme a hitnek, a vallásnak, az Isten szavának „optimizmusa”, örömkilátása, boldogságtávlata, derűs jövő reménye!

Prohászka püspök szavaival fejezzük be e fejezetet: „Egyet jól tudunk: eljön az utolsó nap, az Úr napja, amelyen meg fogja engedni, hogy terveibe s ezek fölséges kivitelébe belepillanthassunk. Eljön az ő igazulásának napja, amikor kiviláglik, hogy neki van igaza és hogy miért kellett mindennek így és nem másképp lennie. Leszünk mi is látók; addig pedig legyünk hívők, örvendező, a nagy világkialakulást s az Isten győzelmeit sejtő hívők.” (Prohászka: Elm. az Ev.)

 

IV. RÉSZ

A TEST FELTÁMADÁSA

 

1. FELTÁMADUNK!

 

Ki ne szeretné, becsülné, értékelné, védené, óvná a saját testét? De az Úristen még többre becsüli!

Védi a IV., V. és VI. parancsolattal. Előtte testünk nemcsak lelkünknek társa, hanem (amennyiben a megszentelő kegyelem állapotában vagyunk) a Szentlélek temploma, Krisztus titokzatos testének tagja. Isten annyira értékeli az emberi testet, hogy második személye maga is emberi testet öltött.

De Isten legjobban azzal értékeli testünket, hogy feltámasztja és a lélekkel újra egyesítve – végnélküli életet biztosít számára.

A világ végén, vagy mint a Szentírás mondja: „az utolsó napon” az összes emberi testek életre kelnek, kezdve az első halott testétől az utolsó napon elhunytakéig.

Az új életre kelt test egyesülni fog a halhatatlan lélekkel, hogy a két teremtmény újból és örök időre egész, teljes emberré váljék.

Lelkünknek háromféle fontos, időszaki állapota s létformája van. Az első: e földi életben, anyagi, romlandó, halandó testünkkel együtt halálunkig.

Második állapota: halálunk révén testünktől elválva vagy a mennybe, vagy a tisztítóhelyre vagy a pokolra jut és a világ végéig önállóan, testünk nélkül él.

Harmadik és végső, örök állapota: lelkünk a világ végén feltámasztott testünkkel újra, végleg és elszakíthatatlanul egyesül.

Testünk feltámadása persze mostani tapasztalatunk körén kívül esik, sőt hittitok. Így elhívése nem is magától értetődő. Ezért, mielőtt átadnók a szót a Szentírásbizonyító tanúságtételének, néhány természeti hasonlattal iparkodunk e hittételt némiképp megközelíteni.

Ősszel (halottak napja körül) az egész természet elhalni látszik. A tél hava halotti lepellel teríti le a növényvilágot, de tavasszal, húsvét táján a természet újból feléled.

A Nap lenyugszik és felkel, a csillagok eltűnnek és feltűnnek, az elpárolgott és láthatatlanná vált víz harmat, eső alakjában visszatér Földünkre.

Szemléltető hasonlatul szolgálhat a jerikói rózsa is, amely a Holttenger partján nő és amelyet Linné „feltámadás-virágnak” nevezett. Ez a virág arról nevezetes, hogyha akár éveken át tartják is hervadt állapotban, vízbe mártva órákon belül újraéled, mintha frissen szakították volna le.

Még tanulságosabb a hernyó csodálatos átváltozása és hármas élete. A csúszó-mászó, nehézkes hernyó élettelennek látszó gubóvá dermed, szinte koporsóba zárt hullához hasonlít. De a koporsóból nemsokára kibújik a teljesen átváltozottlény, a tarka színekben játszó, napsugárban fürdő, a levegőt játszi könnyedséggel szelő légies pillangó.

De talán valamennyi hasonlat közül legtalálóbb és legtanulságosabb az, amelyet az Úr Jézus közölt velünk: „Bizony, bizony mondom nektek, hacsak a földbe esett gabonaszem el nem hal, egymaga marad; ha pedig elhal, sok termést hoz.” (Jn. 12, 24-25.)

Vagyis, ha az elvetett búzamag a földben elrothad, biztosra vesszük, hogy kikel. Éppígy az ember teste is elrothad a halál után, hogy a világ végén új létre támadjon fel. Feltámadunk, mert meghalunk! Ahogyan a német költő oly szépen énekli:

           „Hier ruht die Saat, die Gott gesäet,

           Der Leib, der künftig aufersteht,

           Vergänglich wird er ausgestreut,

           Hier keimt er zur Unsterblichkeit!”

                                   (Schiller.)

Jól mondja Tertullian: „A holtak feltámadását Isten előbb felírta az ő műveibe, mint a szent könyvekbe; előbb hirdette azt a természet erőivel, mint szavaival.”

2. ISTEN SZAVA A SZENTÍRÁSBAN

 

Tertullian szerint tehát Isten már a természet képeskönyvének számos szemléltetésével megtanított minket arra, hogy semmi sem semmisül meg, hanem legtöbbje új életre kel. De Isten kimondottan, minden kétséget kizáró módon is kinyilatkoztatta a nagy és boldogító igazságot, hogy halálunkat követni fogja testünk feltámadása.

A bajok tengerében vergődő Jób így vigasztalódik:

„Tudom, hogy Megváltóm él s a végső napon felkelek a földről és ismét saját testemben látom meg Istenemet. Én magam látom meg őt és önnön szemem nézi őt és nem más. E reményem van eltéve keblemben.” (Jób 19, 25-27.)

Izaiás próféta a halálnak örökre való megsemmisítését hirdeti (28, 8.), majd nyíltan így szól: „Életre kelnek halottaid, föltámadnak megöltjeim.” (26, 19.)

Ezekiel próféta könyvének 37. fejezetében olvassuk: „Lőn rajtam az Úr keze és kivezetett az Úr lelkében és letett a mező közepén, mely telve volt csontokkal. Igen nagy volt a számuk a mező színén és teljesen ki voltak száradva. És mondotta nekem: Emberfia, vajon életre kelnek még ezek a csontok? És mondottam: Uram Istenem, Te tudod! És mondotta nekem: Prófétálj ezekről a csontokról és mondjad nekik: Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr igéjét: íme, én lelket bocsátok belétek, hogy életre keljetek! És izmokat adok reátok, húst növesztek rajtatok, bőrrel vonlak be és lelket adok nektek, hogy éljetek és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. Erre én prófétáltam és miközben prófétáltam, zaj támadt és zúgás lőn és egyik csont a másikhoz közeledett, mindegyik az ő ízületéhez. És én azt láttam, hogy íme rajtuk izom és hús nőtt és bőr feszült ki rajtuk, de lelkük nem volt. És mondotta nekem: Prófétálj a léleknek és mondd: Így szól az Úristen: A négy szél tájékáról jöjj elő, lélek, és fújj ezekre a megöltekre, hogy új létre keljenek. És prófétáltam és beléjük szállt a lélek és életre keltek: és lábukra álltak, mint valami igen nagy sereg.” (Ezek. 37, 1-10.)

Dániel prófétának angyal adja tudtul a feltámadás egyetemességét. (12, 2.) És amint könyvünk I. részében már hallottuk, a hét makkabeus testvér és anyjuk a feltámadás reményéből és meggyőződéséből merítettek erőt, bizalmat és kitartást szörnyű megkínoztatásukban.

De legtöbbször, legvilágosabban, leghatározottabban és a legnagyobb hangsúllyal az Úr Jézus Krisztus tanította és hirdette a test feltámadását. Mégpedig három módon és irányban: szavával, halottak feltámasztásával és saját feltámadásával.

Az Úr Jézus annyiszor szólt a test feltámasztásáról, hogy e nyilatkozatainak csak kis részét iktatjuk ide:

„Eljön az óra, melyben mindnyájan, kik a sírokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát és eljönnek, akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat cselekedtek, az ítélet feltámadására.” (Jn. 5, 28-29.) „Atyám akarata, ki engem küldött, hogy semmit abból, amit nekem adott, el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn. 6, 39.)

„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete vagyon és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn. 6, 55.)

Az Úr Jézus a feltámadást tagadó szadduceusoknak mondotta: „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.” (Mt. 22, 32.) És ezt csodáival be is bizonyította:

A koporsóban fekvő naimi ifjúnak mondja: „Mondom neked, kelj föl!” „És felüle a halott és beszélni kezde és átadá őt anyjának.” (Lk. 7, 14-15.) Jairus elhunyt leányának mondja: „Kelj fel! – És azonnal fölkele a leányka és járkála.” (Mk. 6, 41-42.) A négy nap óta sírban fekvő és feloszlásban levő holttest előtt nagy tömeg jelenlétében kiáltja: „Lázár, jöjj ki! És azonnal kijőve, aki halott vala, lábán és kezén pólyával megkötözve, arca pedig kendővel bekötve.” (Jn. 11, 43-44.)[1]

De az Úr Jézus a halál felett aratott győzelmének legfényesebb bizonyítékát saját feltámadásával adta.[2]Ő tehát joggal mondhatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Ján. 11, 25.)

A test feltámadása az apostoli igehirdetésnek egyik sarkalatos pontja volt. „Mert – írja Szent Pál apostol – ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek.” (I Kor. 15, 16-17.)

Ezért már az apostoli hitvallásban, a ,,Hiszekegy”-ben imádkozták keresztény őseink: „Hiszek a test feltámadásában.”

Egyébként – természetesen Isten nevében és erejével – halandó emberek is támasztottak fel halottakat, így pl. Illés próféta a szareptai özvegyet, Elizeus próféta a sunami asszony fiát, az apostolok többeket (Ap. csel. 9, 40. és 20, 9.) és egyes szentek, mint pl. Gergely, Benedek, Assisi Ferenc, Antal, Néri Fülöp, Xavéri Ferenc, Domonkos.

Már a legrégibb egyházi írók közlik a test feltámadásának méltánylást jelentő okait is. Így hivatkoznak az emberi test méltóságára, amely az Úr Jézus titokzatos testének tagja, a Szentlélek temploma, a szentségeknek éppoly alanya, mint lelkünk, a szentáldozás révén Krisztus gyakori szállása, eleven áldoztatókelyhe. Szinte lehetetlen, hogy Isten ezt a kegyelmi, csodás műremeket a végső enyészetnek engedje át.

Erényeinkben és bűneinkben, áldozatainkban és mulasztásainkban testünk is részt vett. Illő tehát, hogy a jutalomban és bűnhődésben is éppúgy részt nyerjen, mint lelkünk.

Testünk épp olyan szerves alkotó része emberi mivoltunknak, mint lelkünk, ha mindjárt kevésbé értékes is. Mindkettő Istennek gondolata, terve, teremtménye. Isten szándéka tehát csorbát szenvedne, ha csupán lelkünkön érvényesülne.

Végre – hangoztatták már a régi egyházi írók s hitszónokok – az ember összekötő kapocs és híd a tisztán szellemi lények (Isten, angyalok) és a csupán testi teremtmények között. Ez az arány, egyensúly, összhang, összeillés és összekötő láncszem is veszendőbe menne, ha halálunk után csak lelkünk részesülne halhatatlanságban.

 

[1]Krisztus csodáinak hitelességére vonatkozóan ajánlom „Kicsoda Krisztus?” c. művem II. köt. 53-80. oldalainak szíves figyelembe vételét. (A könyv a Szent István Társulat kiadásában jelent meg.)

[2]Jézus dicsőséges feltámadásának részletes és kimerítő adatait és bizonyítékait feltalálhatja az olvasó „Kicsoda Krisztus?” c. művem II. kötet 165-206. oldalain.

Létrehozva 2020. július 1.