21. HÁRMAS ÉLETÜNK

Még a múlandó természetben is sok helyütt megtaláljuk az élet három szakaszát, fokozatát, fejlődési fokát. Vegyük csak például a lepkét. Első élete a földön csúszó-mászó hernyóé, a második a gubóban levő, amely szinte hasonlít a sírjához, látszólag mozdulatlanul, élettelenül nyugszik benne. A gubóból azután kikel, feltámad a színes, csillogó, magasba emelkedő, napsugárban fürdő, a virágok mézét élvező gyönyörű pillangó.

A mi életünk is hármas.

Első életünket anyánk méhében, az anyai test sötét börtönében töltöttük. Eme inkább élősdi életből egy szabadabb, önállóbb, emberhez méltóbb életre születtünk. Az is, ez is csak címzetes élet. Az apostol ezt a második életünket is rejtettnek mondja. (Kol. 3, 3.) Ez a második élet sem befejező állapotunk, hanem csak csírája a következő, harmadik, az örök életnek, amelyre a halál által születünk.

Halálunkat tehát teljes joggal második születésnek nevezzük, mert benne lelkünk leveti magáról azt, ami rajta múlandó és földi.

Második, földi életünk már emberhez méltó ugyan, de még nem teljesen méltó Isten fiához. Életnek „élet”, de még nem „Élet”!

Második életünk minősége az elsőtől függött. Ha az első nem lett volna megfelelő, holtan jöttünk volna a világra. Éppígy a harmadik, a halhatatlan életünk minősége még a másodiktól, a mostanitól függ: „Bizony, bizony mondom nektek, hacsak valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” (Jézus szava, Jn. 3, 3.) „Eljön az óra, melyben mindnyájan, kik a sírokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát és eljönnek, akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat cselekedtek, az ítélet feltámadására.” (Jn. 5, 28.)

Csak a testünk hal meg s a feltámadásig nyugszik, porlad, enyészik. Lelkünk élete nem szakad meg egy pillanatra sem. Sőt a jók részére csak a halál után kezdődik az igazi élet, az Isten gyermekeihez méltó örök élet és az ezzel kapcsolatos végnélküli, tökéletes boldogság, életünknek kiteljesedése, végső foka, isteni betetőzése!

„Azért jöttem, – mondja az Úr Jézus Krisztus – hogy életük legyen és minél több legyen!” (Jn. 10, 10.)

II. RÉSZ

A KÜLÖN ÍTÉLET

1. KÉT PÉLDA, AMELY SEMMIT SEM BIZONYÍT

Hallgassatok meg két érdekes, találó példát arra, hogy a jó Isten már e földi életben is milyen feltűnő módon szolgáltatott igazságot.

Az első példa történelmi jelentőségű.

A francia forradalmat letörő Napóleon nem akart tűrni ellenkezést senki részéről. Akik terveinek útjában állottak, azokat minden úton-módon félre akarta tolni. A pápa is ezek közé tartozott.

A 81 éves, megtört, beteges VI. Pius pápát elfogatta. Az aggastyántól mindent elvettek, még az ujjáról a gyűrűt is lehúzták, őt magát az Alpeseken keresztül; akárhányszor gyalog, Franciaországba hurcolták, ahol a sok szenvedéstől 82 éves korában elhunyt.

Időközben Napóleon császárrá lett. Hogy koronáztatásának nagyobb súlyt és fényt biztosítson, megkérte VII. Piust, az új pápát, hogy jönne Párizsba és szentséges kezével koronázná meg őt és feleségét. A pápa hajlott a kérésre. El is utazott Párizsba. Amikor azonban a koronázásra került a sor, Napóleon durva önhittségében kiragadta a pápa kezéből a koronát és önmagát koronázta meg. Ezzel azt akarta jelezni, hogy ereje s hatalma tudatában semmi szüksége sincs pápai, egyházi vagy isteni segédletre.

Ám mi volt e durva önhittségnek következménye? Soha soha többé a koronát nem viselhette, soha e korona pereme nem érinthette homlokát.

Saját koronázása után egy másik koronával a pápa helyett ugyancsak ő maga koronázta meg feleségét. A következmény? A császárnő sem viselhette soha többé a koronát. Később a császár el is vált tőle.

Mivel a pápa, mint az Egyház feje az európai háborúkban pártatlan maradt és nem támogatta Napóleon terveit ennek ellenségei rovására, a császár kiadott egy rendeletet, amellyel a pápai államot Franciaországba kebelezi. Erre a pápa a császárt az Egyházból kiközösítette. Napóleon e hírre nevetve jegyezte meg: „Azt hiszi a pápa, hogy ezáltal katonáim kezéből kihull majd a fegyver?” Egyben elfogatta a pápát. Lemondása esetére évi kétmillió frank nyugdíjat ígért neki, amit a pápa természetesen visszautasított és így tovább is fogoly maradt.

Napóleon fél Európa ura volt, de az egészé akart lenni. Ezért hatalma teljén Oroszország ellen vonult.

Hogyan is élcelődött csak Napóleon az egyházi kiközösítésre? Azt hiszi a pápa, hogy ezáltal katonáim kezéből kihull majd a fegyver? Íme, ez most a szó szoros értelmében megvalósult. Abban az évben, még oroszországi viszonyokhoz képest is, túlságos nagy hideg tél volt s a fegyver kihullott a francia katonák fagyos kezéből. Az egész seregnek, magának Napóleonnak is menekülnie kellett.

Ez időtől kezdve alászállott Napóleon „szerencsecsillaga”. Ellenfelei legyőzték, a császári trónról lemondatták és mint hadifoglyot egyik angol szigetre küldték számkivetésbe. Ezalatt Pius pápa nagy ünnepségek és népének határtalan örömujjongása között visszatért a pápai trónra.

Figyeljük csak meg, hogy az események halmazában hogyan érvényesült az igazságosztó Gondviselés és hogyan váltak valóra a mondások: „Isten se nem siet, se nem felejt” és „Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan”!

Napóleon két ízben vetette a pápát fogságba.[1] Napóleon is két ízben fogták el és vitték fogságba.[2]

Két helyen tartotta Napóleon a pápát fogva.’[3] Napóleon is két helyen volt fogságban.[4]

Több mint hét évig volt a két pápa a fogságban. Ugyanilyen ideig tartott Napóleon fogsága is.

Napóleon Fontainebleau-ban felszólította a pápát és kényszeríteni akarta a pápai trónról való lemondásra. Később a hatalmak ugyanabban a városban és palotában, a palotának ugyanabban a szobájában szólították fel és kényszerítették Napóleont a trónról való lemondásra.

Napóleon a pápának lemondása esetére kétmillió frankot ígért évi nyugdíjul. Neki is ugyanekkora nyugdíjat utaltak ki a szövetséges fejedelmek. Napóleon a saját emberein kívül senkit sem engedett a pápához a fogságba, még a Szentatya legbizalmasabb embereit sem. Az angolok Napóleonhoz sem eresztettek (a fogságát önként megosztó környezeten kívül) senkit, még saját édesanyját sem.

Napóleonnak azonban voltak érdemei is az Egyház irányában. Franciaországban a forradalom után ismét kinyittatta a templomokat és biztosította az istentiszteletek zavartalanságát. Ezért abban a kegyelemben részesült, hogy a pápa teljesítette ama kívánságát, hogy fogságának környezetében katolikus pap is legyen és hogy ez a császár szobájában misézhessék.

Napóleon senkit sem engedett a fogoly pápához. De midőn ez halálát közeledni érezvén, gyóntatót kért, ezt a kérést azonnal teljesítette. Innen a kegyelem, hogy Ő is példás keresztény módon halhatott meg. Teljes eszméleténél meggyónt, megáldozott és felvette a szentkenetet.

VI. Pius pápának holttestét egy magánház pincéjében helyezték el, ahol patkányok szaglászták körül a kettős koporsót. Nos, Napóleon szívét is körülszaglászták, sőt kikezdték a patkányok Szent Ilona szigetén. Az orvosok t. i. a volt császár szívét egy tálba tették azzal a szándékkal, hogy majd később egy más edénybe helyezik át. Az éj folyamán az egyik orvost, aki szobájában őrizte a szívet, felzavarta valami nesz. Utána nézett és rémülve vette észre, hogy két patkány rágódik a szíven.

A fogságba hurcolt VI. Pius pápa holtteste csak évek múlva volt Rómába szállítható. Napóleon holttestét szintén csak évek múlva engedte az angol kormány Franciaországba vitetni.

Még egy adat! A volt bécsi császári kastélyban (Schönbrunn) ma is mutogatják a látogatóknak, hogy melyik szobában lakott Napóleon és melyikben írta alá hírhedt rendeletét, mellyel papíron megszüntette a pápai államot. Az így megszűnt államnak királyává később születendő fiát nevezte ki, kit ezért már születésekor „Róma királya” címmel illettek. Hát ez az egyszülöttje ugyanabban a császári kastélyban, ugyanabban a szobában mint Ausztriának foglya tüdővészben meghalt anélkül, hogy életében korona érintette volna homlokát.

Mennyire teljesült Napóleonon az írás örökérvényű szava: „Aki másnak vermet ás, maga esik bele” (Jézus, Sirák fia 27, 28-29.) és „Levetette a hatalmasokat a fejedelmi székből és fölmagasztalta az alázatosakat.” (Lk. 1, 52.)[5]

A másik történeti példa két apró jelentőségű emberkéről szól, akiknek sorsában szintén feltűnően, mondhatni csodálatosan megnyilatkozott a földi igazságszolgáltatás. Dénes, Portugáliának királya 1283-ban feleségül vette portugáliai Szent Erzsébetet, II. András magyar királynak unokáját. (1271-1336.)

A királynénak volt egy rendkívül vallásos, derék, tisztalelkű és feltétlenül megbízható apródja, akit úrnője titkolt alamizsnáinak kiosztására használt fel. Károly volt a neve.

Egy másik apród azonban irigykedve Károlyra, megrágalmazta őt a királynál, mintha a királynő és Károly között bizalmas viszony állna fenn.

A kicsapongó, féktelen természetű és lelkiismeretlen király, maga után ítélve, másokról is könnyen elhitte a rosszat. Elhatározta, hogy Károlyt elteteti láb alól. Ezért megparancsolta mészégetője felügyelőjének, hogy az első apródot, akit e kérdéssel küld hozzá, hogy ,,teljesítette-e a parancsot?”, vesse a lángok közé, mert gonoszsága miatt megérdemli a halált.

A megbeszélt napon a király valóban el is küldte Károlyt a felügyelőhöz az említett kérdéssel. De az ifjúnak útja kápolna mellett vezetett, ahol a pap éppen szentmiséjét kezdte. Károly belépett a kápolnába és végighallgatta a szentmisét. E közben a türelmetlenül kíváncsi király elküldte a rágalmazó apródot a felügyelőhöz, megtudni, vajon teljesítette-e már a parancsot. A felügyelő abban a hiszemben, hogy ez az az apród, akiről a király szólott, haladéktalanul tűzbe vetette az ifjút, akit a lángok azonnal megöltek.

Néhány perc múlva megérkezett Károly is, aki a parancs teljesítésének hírével érkezett vissza a királyhoz. A királyt eleinte roppant meglepte Károly megjelenése, de amint az eset részleteiről értesült, felismerte Istennek igazságot osztó ujját, elhitte Károlynak és természetesen feleségének ártatlanságát is, és azóta ő maga is megbecsülte és értékelte a megrágalmazott apródot.

2. MIÉRT NEM BIZONYÍT SEMMIT A FENTI KÉT PÉLDA?

Mert a földi igazságszolgáltatásnak olyan feltűnő érvényesülése, mint az említett két példában, bizony nagyon ritka eset. Inkább kivételnek számít, mint szabálynak.

Itt e földön mintha az igazságszolgáltatás a legszeszélyesebb, néha a legigazságtalanabb volna. Krisztust, az Isten Fiát keresztre feszítik és a Barabbásokat, a rablógyilkosokat szabadon eresztik. A szívtelen dúsgazdagok bőségesen lakmároznak, és a félénk, alázatos Lázároknak csak az jut betevő falatul, amit az ebek az asztalról lehullott maradékokból meghagynak. A buja Dávid élvezheti derék katonája feleségének szépségét és bájait, a vitéz, bátor, hős férj pedig halállal bűnhődik, mert az ő feleségét kívánta meg mohó ura.

Hánynak lelkére és testére már születésekor ráborul a szerencsétlenség félelmes földi sorsa. Gondoljunk csak a született vakokra, süketnémákra, nyomorékokra vagy akárcsak a régi vagy mai rabszolga családokra. Viszont a föld legnagyobb ragadozó emberei és gazemberei gyakran tobzódnak a földi szerencse áldásaiban, kiváltságaiban, előnyeiben, rájuk fogott „érdemeikben”.

A földi igazságszolgáltatás hiányos és tökéletlen voltának részletes adataival könyvünk I. részében már fejezeteket töltöttünk meg.

Ez a földi élet túlságosan rövid is ahhoz, hogy Isten mindenkinek méltó és megérdemelt jutalmat vagy büntetést szabjon meg. Ezenfelül a tömeges (kollektív) büntetésekben a jók is szenvednek, a jutalmakban a gonoszok is részesülnek.

Ha a jó Isten néha már e földön jutalmaz vagy büntet, az inkább csak foglaló számba megy.

Márpedig józan ésszel el sem tudjuk képzelni, hogy az igazságosság soha ne érvényesüljön. Lelkünkre elviselhetetlen volna az az érzés, hogy nincs és nem is lesz teljes jutalom, büntetés, kárpótlás és kiegyenlítődés. Minden kor minden népének érzése, ösztöne, meggyőződése ellentmond annak a lehetetlenségnek, hogy az igazságosság síron innen s túl teljes csődöt mondhatna. Az emberi nemnek ezt az ösztönszerű megsejtését, érzését és hitét feltétlen meggyőződéssé érlelte, fokozta és szentesítette magának a végtelen igazságos, legfőbb lénynek szava, határozott kijelentése és isteni kinyilatkoztatása a Szentírás útján.

Íme néhány hely: „Az Úr számon kéri tetteiteket és kifürkészi terveiteket.” (Bölcs. 6, 4.)

„Vigadj, ifjú, a te ifjúságodban, és jóban legyen szíved,… de tudd meg, hogy mindezekért ítéletre von téged az Isten.” (Préd. 11, 9.)

„Mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki elvegye díját, amint jót vagy gonoszat cselekedett testében.”[6] (II Kor. 5, 10.)

„Megtudja minden egyház, hogy én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója, és megfizetek kinek-kinek cselekedetei szerint.” (Jel. k. 2, 23.)

A Szentírásnak még több, hasonló idézetét alább közöljük.

(folyt.)

[1]VI. Piust 1796-ban, VII, Piust 1809-ben.

[2]1814 és 1815.

[3]Savonában és Fontainebleauban.

[4]Elba szigetén és Szent Ilona szigetén.

[5]A fentebb említett párhuzamokat s ellentéteket és még számos mást, teljes részletességgel és a történelmi bizonyítékokkal ellátva, megtalálhatja az olvasó Tower Vilmos következő két művében: „Amit Napóleon életrajzai elhallgatnak” (Szalézi Művek, Rákospalota) és „Cióche le biografie di Napoleone non dicono” (Alba, Pia Societá San Paolo).

[6]Testében, azaz földi életében.

Létrehozva 2020. június 21.