7. AKARATUNK

Lelkünkre mutat szabad akaratunk is!

Az anyagi világban vas-szükségesség uralkodik. Az égitestek oly pontossággal keringenek, hogy évszázaddal előre meg tudjuk állapítani, hogy mikor, hol lesznek láthatók.

A természet összes törvényeit számokkal és képletekkel tudjuk kifejezni. A növények meghatározott törvények szerint növekednek és szaporodnak. Az állatok szükségszerűen követik ösztönüket.

Csak az ember rendelkezik szabadakarattal, mint a látható természetnek egyedüli kiváltságával. Elannyira, hogy a legerősebb ösztönöket is legyőzheti.

Van az emberben hatalom, amely a testet készteti és kényszeríti, hogy a szellemi javaknak szolgáljon.

Ha tudatára ébred önmagának, kifejlődik benne az ellenállás mindazzal szemben, ami a testnek kívánsága ugyan, de felsőbb céloknak ellensége.

Az ember, ha éhes, tud böjtölni. A tolakodó, rajta végig hengeredő erőszakos, kigyúló, gerjedő, erjedő, támadó ösztönökkel szemben ellenkező irányt tud követni, például a tisztaság erényét megőrzi, ha ez mindjárt keserves harcba, nehéz küzdelembe, súlyos önmegtagadásba kerül is.

Az ember védekezik felsőbb javak veszélyei ellen, ha ez testi fájdalomba, nélkülözésbe, szenvedésbe, lemondásba kerül is. Sőt a testi szenvedéseket örömmel tudja vállalni, csakhogy lelkiismeretét tisztán tartsa.

A katona a háborúban, vagy a ragályos beteghez siető pap, orvos, ápoló, saját testi egészségét és életét kockáztatja embertársai érdekében.

A vallás és tudomány vértanúi is rácáfolnak a test egyedüli valóságára. Hasonlóképp az öngyilkosok, akik legyőzik a testnek legerősebb ösztönét, az életösztönt.

Mindenfajta önmegtagadás, böjtölés, a szűzies élet, a vértanúság és az öngyilkosság egyöntetűen a lélekre vall, mert a testet és ennek ösztöneit lenyűgöző, erősebb hatalmat tételez fel az emberben.

8. HOGYAN KERÜLT HUROKRA EGY GYERMEKRABLÓ?

Néha hallja az ember, persze csak a kevésbé műveltektől: „Nem látom a lelket, tehát nincs is.”

Mintha bizony csak az léteznék, vagyis létezhetnék, amit az emberfia láthat.

Fenti okoskodással a nagyító és az elektron-mikroszkóp[1] alatt legújabban felfedezett és látható rendkívüli kicsi véglények nem létezhettek a nevezett mikroszkóp feltalálása előtt. Tehát már az érzékek számára is van láthatatlan világ, hát még azokon túl.

Ugyancsak fenti állítással tagadni kellene az időt, a tért, az igazságot, az erényt, sőt még saját eszünket is, mert ezeket sem láthatjuk.

A magyar rádió műsora rádiókészülékünk antennahuzalán át jut fülünkbe. Ám vegyük kezünkbe ezt a huzalt, nézzük meg jól, akár a legnagyobb nagyítóval, nemcsak műsort, de egyetlenegy betűt sem fogunk benne meglátni. Pedig benne van nemcsak a pesti, hanem a bécsi, berlini, római, párizsi, londoni stb. leadóknak műsora is.

Nemcsak a rádiósugarakat, hanem a többi légűrbeli (kozmikus) s egyéb sugarakat sem látjuk. Sőt ma már tudjuk, hogy a világegyetem a láthatatlan hullámok végtelen szövevénye, amelyek rajtunk is keresztül hömpölyögnek anélkül, hogy bármely érzékünk tudomást venne róla.

A Naptól kisugárzott fénynek nagyrészét nem látjuk, pl. az infravörösét.

A mai tudomány joggal tanítja, hogy e földön élő minden élő s élettelen lénynek láthatatlan sugárzó képessége van.

A látás tudvalevően úgy keletkezik, hogy bizonyos fénysugarak a szemre ingert gyakorolnak, amely bennünk a megfelelő tárgy észrevevését eredményezi. Ám szemünkre csak bizonyos számú fénysugarak hatnak ingerszerűen, a többit nem vesszük észre.

A tudomány a csillagok számát 200.000 millióra becsüli, pedig szabadszemmel legfeljebb 3-4 ezret láthatunk. Fényképező készülékkel, ultratávcsővel és ultraviola sugarak segítségével még százszor annyi csillagot fedezhetünk fel. De feltehetjük, hogy e műszaki észrevevésünk határa mögött is még rengeteg csillag van.

Hasonló az ú. n. mikrokosmossal, vagyis a szabadszemmel nem látható kicsiny lényekkel is! Minél erősebb a nagyítás, annál több lényt pillantunk meg, de egy bizonyos határon túl még a legerősebb nagyítással sem fedezhetünk fel újabb lényeket, holott több mint valószínű, hogyha a tudománynak sikerülni fog az eddigieknél is erősebb nagyítókat készíteni, még több új lényt fogunk felfedezni.

A villamosság is hatalmas folyamként áramlik drótmedreiben, világít, melegít, erőt fejt ki, de magát a villamosságot még senki sem látta. Ez is láthatatlan. Hasonlóképp a mágneserő, a föld vonzó ereje s így tovább.

Az orvostudomány is beszél szűrhetetlen és láthatatlan kórokozókról (vírus) ú. n. ultramikrobákról.

Tovább megyünk: Ki látta már az élet lényegét, a megtermékenyülést, a fájdalmat, a szenvedést? Szívet, ideget, izmokat már boncoltak, felnagyítottak, vegyileg elemeztek, de talált valaha szem bennük szeretetet, szerelmet?

Látásban még az állatok is messze felülmúlják az embert.

Hoffmann Ernő, hazánkfia kimutatta, hogy a macskák, baglyok, s más állatok teljes sötétségben is tévedés nélkül különböztetik meg a színeket, mert világít nekik az emberi szemre láthatatlan infravörös fény. Viszont a méhek és más rovarok még az ibolyántúli színt is látják, amelyhez szintén nem fér emberi szem.

Az infravörös fényérzékenység a magyarázata egyes madarak bámulatos látási képességének is. Egyre több tudósnak meggyőződése, hogy a fecskék (infravörös-színű pupillájuk révén) már Szicília felett látják az afrikai partokat.

Ha mi is láthatnók az infravörös fényt, ennek segítségével falakon, bizonyos fémlemezeken, fadeszkán át éppúgy láthatnánk a tárgyakat, mint a röntgen.

A jelen század harmincas éveiben Amerikában szomorú divatba jött a gyermekrablás, amely a megrablott szülők zsarolása révén, kitűnő üzletnek bizonyult.

Az egyik cincinnati mérnök a következő módon óhajtotta biztosítani gyermekét a rablás ellen: Két, a gyermekszobában láthatatlan felszerelt villamos lámpa a gyermek ágya köré villamos áramkört vont, amelynek sugarai természetesen láthatatlanok. Az elővigyázat jogosultnak bizonyult. Egy bandita behatolt a szobába, de az ágyhoz lépve az áramkört megszakította s erre a riasztó készülék megszólalt: A rablót elfogták.

Azóta sok helyen láthatatlan és emberi fül számára nem hallható ú. n. ultrahanghullámokkal védekeznek a betörők ellen.

Minket körülfog, körülnyalábol, szinte elmerít az anyagi természetű, kiterjedéssel, súllyal, rezgéssel bíró, mégis láthatatlan lényeknek és valóságoknak egész világa.

Hát akkor testi szemünkkel hogyan láthatnók az anyagtalan szellemeket, minő az Isten, az angyal és a saját lelkünk!

Jaj annak, aki a lelkét, mert nem láthatja, tagadja, semmibe veszi, fitymálja, nem törődik vele. Rosszabbul jár, mint a cincinnati rabló: Saját másvilági boldogságának lesz póruljárt rablója!

9. A TÖRTÉNELEM SZAVA

Hogy lelkünk van, és hogy ez túléli testünk halálát, a történelem minden népe s vallása hitte. Megtaláljuk e hitet a népek gyakorlati szokásaiban, életmódjában, temetkezésében is.

Még a kő- és bronzkorszakokból maradt kezdetleges szikla- és sírrajzok is bizonyítják, hogy az ősember lelki világában is mennyire mély gyökeret vert a másvilági életbe vetett hit.

De bizonyítja ezt egyúttal az is, hogy az ősember csontvázait a sírokban guggoló helyzetben találjuk, ami az alvás állapotát jelzi, a felébredés reményével. Végre az ősrégi sírokban a halott mellett szerszámokat, fegyvereket, edényeket, megkövesedett ételeket találtak. Mindennek nem volna semmi értelme és magyarázata, ha a legrégibb idők emberei is nem hittek volna a másvilági életben.

A másvilági hitet megtaláljuk az egyiptomiaknál, babiloniaknál, föníciaiaknál, perzsáknál, görögöknél, rómaiaknál, germánoknál és ősmagyaroknál.

Sőt e népek másvilági hitében egy feltűnő mellékkörülmény is jellemző. Az, hogy földi használatra szánt épület, ház vagy palota nem maradt fenn az utókorra. Ellenben a másvilági életre szánt sírjaik között nagyon sok máig is fennmaradt. Mintha ez a körülmény is rámutatna arra az igazságra, hogy az emberi élet súlypontja a másvilági élet. Diodorusz ókori történetíró külön is említi, hogy pl. az egyiptomiak házaikat s lakásaikat csak „szállásoknak” mondták s tartották, sírjaikat s gúláikat viszont az „örök hajlékoknak”.

De nemcsak a népek tömegei hittek a másvilágban, hanem legkiválóbb szellemi vezetői, gondolkodói és képviselői is.

Íme néhány példa:

Plátó sok érvvel mutatta ki a lélek halhatatlanságát. Főképp Phädonban (Phaidoszában) szólaltatja és érezteti meg a lélek természetét és az anyagnál különb voltát. Szerinte a világ oly gyarló s tökéletlen, az élet olyan gyötrelmes, annyi a kín és csalódás s oly kevés igazság és szépség van benne, hogy ez nem lehet a világ és az élet igazi célja. Az igazi élet a síron túl van, ott, ahol az eszmények önmagukban élnek s ragyognak.

A plátói „ideák” tana abból a meggyőződésből fakad, hogy az ember a földdel nem érheti be s hogy neki más, különb ország, mennyország kell!

Sokrates így szól: „Be kell látnunk, hogy a lélek halhatatlanságától függ az, vajon neki éljünk s vele törődjünk-e. Mert ha a halál végleges megsemmisülés, akkor a gonoszok jól járnak, mert halálukban nemcsak testüktől szabadulnak meg, hanem lelküktől, s így gonoszságuktól is.” (Plato: Phädon.)

Sokrates szerint az istenek társaságába csak az jut, aki a bölcselkedésben megtisztult lélekkel hagyja el e világot.

Hasonló hitet találunk a másvilágban Homer-nél (Iliad. III. 278.). Aristoteles-nél (Plutarch: Consol. ad. Apoll. 27.), Hesiod-nál (Opera etdies v. 154.). Pithagoras (aki először használta a filozófus szót), azt tanította, hogy testünket halandó szüleinktől nyerjük, ellenben lelkünket az egész világot betöltő, halhatatlan istenségtől. Pindaros, a legnagyobb görög lírai költő, így énekel a lélekről:

           „Minden egy anyától származott,

           Az ember mulandó, parányi folt,

           Örök időkre áll az égi bolt.

           S mégis van bennünk valami

           Az istenséggel egyező:

           A szellem és a tetterő.”

                                   (Hekler Antal ford.)

Xenofonnál olvassuk, hogy az idősebb Cirus, halálához közeledvén, így szólt fiaihoz: „Ne gondoljátok, szeretett fiaim, hogy én, ha tőletek elválok, sehol sem leszek vagy semmivé válok. Mert, amíg veletek voltam is, nem láttátok lelkemet, csak cselekedeteimből vettétek észre, hogy testemben van. Higgyétek tehát, hogy lelkem akkor is fennmarad, amikor belőlem semmit sem fogtok látni.”

„Soha nem hihettem, hogy a testből távozó lelkek elhalnak, sem pedig azt, hogy a lélek akkor veszíti el az ő bölcsességét, amikor az oktalan testből kiköltözik. Hanem amikor a lélek a testi zagyvaléktól megszabadulva, tiszta és tökéletes kezd lenni, akkor bölcs.”

„Mikor a halál szétrontja a test alkotmányát, a sok rész közül mindegyik oda megy, ahonnan eredt.”

„Azt is látjátok, hogy semmi sem hasonlóbb a halálhoz, mint az alvás. De épp az alvóknak lelkei leginkább, igazolják isteni természetüket. Mert mikor (alváskor) magukra maradnak és szabadok, sok jövendő dolgot előre látnak. Ebből következtethetünk, hogy milyenek lesznek, amikor a testnek kötelékeiből kiszabadulnak.”

A rómaiak közül első helyen Cicero-t említjük. Ő alávaló és kisértékű bölcselőknek tartja azokat, akik nem hisznek a lélek halhatatlanságában. A többi között így ír:

„Azt tartom, Scipio és Lelius, hogy a ti atyáitok, e nagynevű férfiak és az én meghitt barátaim még életben vannak és hozzá oly életben, amelyet egyedül kell csak életnek nevezni (Eamquidem vitám, quae est sola vita) … Hiszem, hogy a halhatatlan istenek azért hintették a lelkeket az emberi testekbe, hogy szemlélvén az égiek rendjét, ezt életmódjukkal és állhatatossággal kövessék. Engem pedig e hitre nemcsak saját ítéletem és okoskodásom vezetett, hanem a világszerte ismeretes bölcselők neve és tekintélye is.” („Az idősebb Cato.” XXI. rész.)

Seneca a halált az örök életre való születés napjának tartotta. Sírfelirata szerint lelkét az égnek adta vissza.

Vergilius, a római költők királya, annyira hitt a természetfölöttiben, hogy benne nem minden ok nélkül az Úr Jézus Krisztus pogány előhírnökét tisztelhetjük. (Lásd Tower Vilmos: „Kicsoda Krisztus?” c. művét. I. köt. 125-129. old.)

10. A KÖZÉP- ÉS ÚJKORBÓL

Ha a közép- s újabb korból csak pusztán névszerint is fel akarnám sorolni a tudás, alkotás és művészet legnagyobbjait, akik hitet tettek a másvilág mellett, a kötetek százait tölthetném meg. Azért e fejezet szűkre szabott keretében csupán csak találomra, szinte kapásból említek meg közülük egyet-egyet.

Kezdjük az éppen nemkeresztény világnézetű bölcselőkkel: Leibnitz, Spinoza, Kant, Fichte, Schelling, Herbait, Schopenhauer, James, Maeterlinck.

A tudósok közül: Newton, Keppler, Galilei, Pascal, Mädler, Euler, Volta, Ampere, Dawy, Pasteur, Hyrtl, Zeppelin, Jedlik Ányos, Eötvös Lóránt.

Hadvezéreik köréből: Napóleon, Tilly, Hunyadi János, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Hindenburg, Foch.

Képzőművészek: Signorelli, FraAngelico, Orcagna, Grotto, Michelangelo, Wormsi Antal, Rubens, Dürer, Rafael, Tizian, Murillo, Maulpertsch, Bellini, Réni, Munkácsy, Vastagh, Benczúr, Zichy Mihály, Lotz, Feszty.

A hangművészet mesterei közül: Palestrina, Orlando, di Lasso, Mozart, Beethoven, Berlioz, Brahms, Verdi, Schubert, Bruckner, Haydn, Liszt, Kodály Zoltán, Hubay Jenő, Harmat Artúr, Dohnányi Ernő.

A költészet fejedelmei közül: Shakespeare, Dante, Tasso, Milton, Klopstock, Calderon, Goethe, Schiller, Jörgensen, Vörösmarty, Arany, Tompa, Petőfi, Madách. Goethe, az éppen nemvallásos (nemkatolikus) világnagyság mondá Eckermannak, séta közben napnyugtakor (1824): „Ha az ember már 75 éves, nem mulaszthatja el, hogy néha ne gondoljon a halálra. Engem ez a gondolat már teljesen megnyugtat, mert erős meggyőződésem, hogy lelkünk egészen megsemmisíthetetlen természetű lény: öröktől örökre működő, hasonló a Naphoz, mely csak a mi múlandó szemeinknek látszóan nyugszik le, pedig tulajdonképp sohasem nyugszik le, hanem szünet nélkül világít tovább…”

A költők sorát zárjuk le Gárdonyinak következő versrészletével:

           Dehát kell, hogy legyen odafönn valami!

           Nem égnek hiába az Ég csillagai.

           Minden víznek van egy átellenes partja,

           Mindennek, ami függ, van is, ami tartja.

           A halál a földön csak utolsó álom.

           Az ébredés fönn van, fönn a másvilágon!

                                   (Gárdonyi: „Feljebb” c. versében.)

Persze akadtak és akadnak mindig olyanok is, akik nem hisznek a másvilágban. De ezek rendesen kétfajtához tartoznak. Az egyik fajta sokkal könnyelműbb, felületesebb, esetleg léhább, hogysem egyáltalán törődnék másvilági dolgokkal. A másik, a nagyobbik rész meg azokból kerül ki, akiket a másvilágban való hit nagyon kényelmetlenül érint. Akik azt szeretnék, bárha nem volna másvilág, amely felelősséget, számonkérést és szigorú igazságszolgáltatást, tehát számukra veszedelmet jelent.

De sokan azok közül is, akik jó sorsukban és szájjal tagadják a másvilágot, időről-időre, főképp bajban, súlyos betegségben, életveszedelemben, ösztönszerűen megérzik a másvilág valóságát. Úgy járnak, mint akik ki akarván oltani a Nap fényét, szemüket behunyják, de ezt állandóan behunyva mégsem tarthatják.

Mások meg, akik a másvilág valódi létét tagadják, nem létező, képzeleti pótlékok után szimatolnak, kapkodnak vagy futkosnak, pl. a bölcseletben, spiritizmusban, metempszichózisban, reinkarnációban, apokatastazisben, asztrológiában stb. vélik kielégíthetni ösztönös másvilági hitüket.

Ha a különféle, főképp régi népek s vallások, a másvilági hit keretén belül tévedtek és egymástól eltértek is, a lényegben megegyeznek: hittek a másvilágban. És ez hitüknek s meggyőződésüknek közös nevezője, amelyet alig lehet másképp magyarázni, mint úgy, hogy azt maga Isten rendelte a lelkekbe.

11. LEGERŐSEBB ÖSZTÖNÜNK

E címet látva, az olvasó bizonyára vagy az életfenntartási vagy a nemi ösztönre gondol. Igaz, e két ösztön erős, hatalmas, követelődző és elszánt.

De mégsem e két ösztönünk a legerősebb! Mutatja és bizonyítja ezt a böjtölés, az élet önkéntes feláldozása (vértanúk, katonák, papok, orvosok) és az öngyilkosság.

Legerősebb, leghatalmasabb, legellenállhatatlanabb ösztönünk a boldogság ösztöne.

Minden ember ösztönszerűen, olthatatlan szomjúsággal és kínzó nyugtalansággal törekszik boldogságra. Ez az egyetlen ösztön, amelyet elnyomni képtelenek vagyunk. Ez az egyetlen pont, amelyben e föld minden embere megegyezik. Csupán a boldogság keresésének eszközeiben, módjában és stílusában van eltérés.

Hozzá nem is csak ilyen vagy olyan, hanem hiánytalan, szünet nélküli és állandóan tartós, tehát tökéletes boldogságra törekszünk.

Ezt a tökéletes boldogságot azonban az egész történelem és az egyetemes tapasztalat bizonysága szerint emberfia e földi életben el nem érheti. Mégpedig két okból. Először is azért, mert szívünk telhetetlen. Íme néhány példa a számtalan közül:

Salamon király így nyilatkozik: „Amit csak szemem megkívánt, nem tagadtam meg tőle; nem vontam megszívemtől semmiféle gyönyörűséget és annak élvezetét sem, mit előkészítettem és azt tartottam osztályrészemül, ha fáradtságom hasznát veszem. Amikor azonban néztem műveimet és a fáradságot, amellyel oktalanul törtem magamat, láttam, hogy az egész csak hiúság és szélkergetés és nincs maradandó a nap alatt.” (Préd. 2, 10-11.) És más helyen: „Csupa hiúság, minden csak hiúság.” (U. o. 1, 2.)

Mikor Nagy Sándor mesés hódításainak a Hyphasis folyó határt szabott, a hős sírásra fakadt.

Caesar három világrésznek parancsolt. De epedve vágyott még a császári korona után.

Napóleon fél Európa ura volt már, nem elégedett meg vele, az egészet akarta. Hatalma és dicsősége teljében kijelentette, hogy még soha nem volt egészen boldog. (Remusat: Napóleon I. u. seinHof. Köln. 1880. III. 4. §.) Ugyanezt megismételte Szent Ilona szigetén. (O’Meara: Napol, in d. Verbannung. Leipzig. III. 105.)

A kiváló tehetségű, nagyállású, gazdag, egészséges és világszerte megbámult Goethe vénségében panaszkodott, hogy életében nem volt két hétig boldog.

1944-ben meghalt William Kissam Vanderbilt, a világ leggazdagabb embere, akinek egész városok és városrészek voltak birtokában. Élete utolsó éveiben keservesen panaszkodott amiatt, hogy nem volt gyermeke, közvetlen leszármazottja s utódja.

„Az emberi szív nagyobb a világnál s minden javainál és azért ezekkel nem telik.” (Faludi.)

E földön minden cél, ha elértük, eltörpül.

„A világ a lelket sírig csalja,

És ott egyszeriben cserbenhagyja.”

A másik ok, amely miatt e földön senki sem lehet tökéletesen boldog, az, hogy a halál következtében minden örömünk, élvezetünk, szerencsénk múlandó.

Lajos, bajor király dicsekedve mutatta egy szerzetes apátnak palotája minden fényét, pompáját és berendezését. Kérdezte az apátot, tetszett-e neki minden. „Igen, – válaszolta ez – csupán egy hiányt tapasztaltam a palotában.” Ugyan melyiket? „Hogy egy ajtóval több van a palotában, mint kellene!” Melyik? „Az, amelyen majd Felséged holttestét viszik ki e palotából.”

           Hiába gyűjtesz sáraranyat rakásra.

           Hiába Krőzus, Dárius összes kincse,

           Nem boldogít. Aranyak között is

           Koldus, üres, nyomorult az élet.

           Hiába zöldell homlokodon babérág.

           Hiába gyújt tömjéntüzeket a népkegy.

           Bágyaszt tüze. Elunottan érzed:

           Füst csak a hír, szemedet kimarja.

           Hiába gyötröd a vad gyönyörök leányát.

           Acélos, ifjú tested ereje lankad.

           És sárguló tetemed a gyepágyon

           Fájva kívánja a hosszú alvást.

           Egy nyughatatlan lény lakozik szívedben.

           Ki egyre éhes, sír, követel s hiába:

           Habár a földgolyót teszed is eléje,

           Rázza fejét. Nem elég neki az sem.

           Csak egy elég. Piros alkonyatkor

           Mutass az égre és magyarázd a túlsó

           Világok végtelenjét. Az betölti.

           Úgy alszik el rá, mint kicsi gyermek este.

                       (Harsányi Lajos: Örök nyughatatlan.)

Ha ég szívünkben a tökéletes boldogság vágya és ezt e földi életben ki nem elégíthetjük, akkor a sírontúli életben kell kielégítést nyernünk. Mert lehetetlenség, hogy Isten hazug vágyat oltott volna minden idők minden emberének szívébe.

Ha Isten ki nem elégítené és meg nem valósítaná a tökéletes boldogság ösztönös vágyát a parancsai szerint élők lelkében, a másvilágon, Ő az emberiségnek legnagyobb és legkegyetlenebb szédelgője, csalója, ámítója lenne.

Mit szólnék egy férfihoz, aki házasságot ígért egy hajadonnak, kicsalta pénzét, és mikor az esküvőre kerülne a sor, a nőt egyszerűen faképnél hagyná? Isten pedig nem egy embert, nem egy családot, nem is egy nemzetet vagy kort, hanem minden idők összemberiségét egy beleoltott téveszmével félrevezette volna? Isten, amikor földi életünkön keresztül az Ő parancsait hűen, áldozatosan követtük, halálunkon kajánul ezt mondaná: Rútul becsaptalak! Nincs másvilág! Véged van!

Hát feltehetjük ezt józan ésszel a mindenható, végtelenül bölcs, legfőbb Lényről, Ég és Föld Teremtőjéről?

Ugye, hogy nem!

Ha Isten a fecskének és a gólyának természetébe préselte a vágyat, hogy a hideg közeledtekor a déli, meleg tájra repüljön, akkor kell is ilyen vidéknek lennie, ahová ösztöne vezényli.

Ha Isten a mi lelkünkbe öntötte a boldogság ösztönét, a legerősebb ösztönt, kell hogy létesítette is legyen azt a melegebb örökkévalóságot, ahol a tökéletes boldogságot meg is találhatjuk.

Ha ez a föld a vágyak országa, szükséges, hogy eljöjjön a beteljesülés birodalma. Ez az az ország, melyről a Miatyánkban imádkozunk, hogy „jöjjön el a Te országod!”

„Miben évezredek bíztak, álom volna? Annyi ember-milliárdnak egyetlen vigasztalása csak fenséges hazugság volna? Ó, nem, ez nem lehet! Gondold az emberi életet halhatatlanság nélkül, nem borzad-e szíved e gondolatnál? Ha az ember nyugodtan eltűrve ez életet, az örök igazságba helyezi bizalmát, s fáradt munkásként urától kéri bérét, ez kegyetlenül elűzné magától s gúnyolódva így szólna a szerencsétlenhez: Balgatag, miért bizakodtál? Tekints magadba s szíved nyugtalan dobogása; a vágy, mely kebledet feszíti; a remény, mely jövendődre int; lelked s minden, mi benne gondol, szól, él, elmélkedik, mindez felkiált: ember, te halhatatlan vagy, Isten nem teremthetett hazugságot lelkedbe!” (Báró Eötvös József.)

„Magadnak teremtettél, Uram, és nyugtalan a mi szívünk, míg Benned meg nem nyugszik.” (Szt. Ágoston.)

[1]Ott, ahol a rendes vagy fénymikroszkóp csak egyes képpontokat tesz láthatóvá, az elektron-mikroszkóp majdnem tízezer képelemet szolgáltat, úgyhogy általa eddig teljesen ismeretlen, láthatatlan, soha nem sejtett új világ tárul elénk, melynek még akárhány törvénye is elütni látszik az eddig ismertektől.

(folyt.)

Létrehozva 2020. június 9.