I. RÉSZ
A MÁSVILÁG

1. A MÁSVILÁG[1]

„Hiszek az örök életben!” (Az ap. hitv. szavai.)

Milyen szomorú, lehangoló, mélységesen megható s megrázó egy-egy temetés.

Itt a jóságos, angyali lelkületű feleségnek és gondos édesanyának koporsóját veszi körül a kemény férfi szívét is megtépő özvegy férj és egy csomó vigasztalanul síró, rimánkodó, zokogó gyermek.

Amott egy lélekben vergődő, testben az ájuláshoz közel, fuldokló hangon jajveszékelő özvegyasszony áll fiának sírja előtt, akiben földi életének támaszát, minden reményét, szeretetének letéteményesét veszítette el.

Ó, ilyenkor felmerül a kérdés, elénk támad a gondolat és ellenünk ágaskodik a kétely, vajon igazán végleg, visszavonhatatlanul, örökre elveszítjük-e azt, akivel a léleknek minden szála, a szeretetnek, vérnek, hálának, jóságnak ezernyi szent köteléke egybefűzött és összeforrasztott.

A drága halott nem válaszol, a koporsó hangtalan, a sír néma.

A gyászolónak lelke, szeretete, ragaszkodása, fájdalma, kínja, vergődése azonban annál döbbenetesebben és türelmetlenebbül kéri, követeli, sürgeti a választ arra a kérdésre, van-e hát igazán másvilág? Valóban él-e a boldogultnak lelke? Nem pusztult-e el egészen? Viszontláthatjuk-e valaha?

De ez a kérdés nemcsak a gyászolókat érinti s érdekli!

Mindnyájunknak világnézete, életberendezése, legfőbb állásfoglalása, egész erkölcsi mivolta, földi vándorlásunk fő- s végcélja attól a kérdéstől függ, van-e másvilág, tovább élünk-e halálunk után, lelkünk halhatatlan-e?

Hogy mennyire életbevágó, egész értékelési felfogásunkat irányító, veszteségen, fájdalmon, szenvedésen, vérbeli köteléken és halálon is áttörő kérdés a másvilág létezése, azt egyelőre lássuk egy megtörtént esettel kapcsolatban, amelyről a könyvek Könyve értesít.

2. A KÉRDÉSEK KÉRDÉSE EGY TÖRTÉNETEN ÁT SZEMLÉLVE

A Szentírásban olvassuk az alábbi esetet, amely IV. Antiochus Epifanes uralkodása alatt (175-163. Kr. e.) Antiochiában, a király székhelyén történt.

A zsidók üldözésének idejében a zsarnok Antiochus elfogatott hét testvért az anyjukkal egyetemben, hogy őket a törvény tiltotta sertéshús-evésre kényszerítse. De halljuk magát az eredeti szöveget:

„Történt, hogy elfogtak hét testvért is anyjukkal egyetemben. Ezeket ostorral meg szíjjal verette a király, hogy a törvényben tiltott sertéshús-evésre kényszerítse őket. Ekkor közülük az első így szólt: Mit akarsz velünk és mit kívánsz tudni tőlünk? Mi készek vagyunk inkább meghalni, mint áthágni az atyáinknak adott isteni törvényeket. Erre elrendelte haragjában a király, hogy tüzesítsenek meg serpenyőket és rézüstöket. Alighogy ezek áttüzesedtek, annak, aki először szólott, kivágatta nyelvét, lenyúzatta fejbőrét, lemetszette keze- és lábafejét többi testvéreinek és anyjának szemeláttára. Amikor azután már mindene meg volt csonkítva, odavitette a tűzhöz és elevenen megsüttette a serpenyőben. S mialatt ebben sokáig kínlódott, a többiek egymást biztatták anyjukkal együtt, hogy csak bátran menjenek a halálba.”

„Miután az első ilymódon meghalt, a következőt vitték megcsúfításra. Hajastul lenyúzták fejbőrét, majd megkérdezték, nem ennék-e, mielőtt megkínozzák tagonkint egész testét, ő azonban így szólott: Nem teszem. Ezért aztán ő is ugyanazokat a kínzásokat szenvedte el sorjában, mint az első. Majd halálra váltan így szólott: Te gonosz! A jelen életben ugyan elveszítesz minket. A világ Királya azonban a feltámadásban örök életre kelt minket, mivel az ő törvényeiért halunk meg.”

„Utána a harmadikat rútították el. Ez, mihelyt felszólították, tüstént kidugta nyelvét és bátran odanyújtotta kezét és bizalommal így szólott: Az égből kaptam eze­ket. Ezért az Isten törvényeiért lemondok róluk, mert bízom benne, hogy úgyis visszakapom őket Tőle. A király pedig meg övéi megcsodálták az ifjúnak lelki erejét, mellyel szinte semmibe sem vette a kínzásokat.”

„Ennek elhunyta után a negyediket kínozták meg hasonló módon. Ez, amikor már halálán volt, így szólt: Vigasztaló azok számára, akik az emberek által halnak meg, hogy bízva bízhatnak az Istenben, aki majd újra feltámasztja őket.”

„Majd előhozták az ötödiket is … Ezután elővezették a hatodikat…”

„Az anya, aki az Istenbe vetett bizodalmában hősies lelkülettel viselte el azt, hogy egy napon hét fiát látta elveszni, bölcsességgel telve, mindegyiküket hazai nyelven lelkesen buzdította és asszonyi lelkülettel férfias bátorságot egyesítve, így szólt hozzájuk:

Nem tudom, mi módon jelentetek meg méhemben. Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, hanem a világ Teremtője, aki megalkotta az embert eredetében és mindennek megadja létét. S ő irgalmasságában vissza is adja nektek lelketeket és élteteket, ha ti most feláldozzátok magatokat törvényeiért.”

„Antiochus pedig nemcsak szóval biztatta a még életben lévő fiatalabb testvért, hanem esküvéssel ígérte meg neki, hogy gazdaggá és boldoggá teszi, felveszi barátainak sorába és megadja neki azt, amire szüksége van, ha elpártol atyáinak törvényeitől.”

„Mivel pedig az ifjú semmiképpen sem adta hozzá beleegyezését, odahívatta a király az anyát és unszolta őt, hogy segítse megmenteni az ifjút. Az megígérte, hogy lelkére fog beszélni fiának. Erre lehajolt hozzá és hazai nyelven így szólt hozzá:

Fiam! Légy irgalommal hozzám! Kilenc hónapig méhemben hordoztalak, három esztendeig szoptattalak, tápláltalak és mindezideig neveltelek. Kérlek, fiam! Tekints az égre, a földre és mindenre, ami bennük van és értsd meg, hogy mindent, valamint az emberi nemet is semmiből teremtette az Isten. Ne félj tehát ettől a hóhértól, hanem légy méltó testvéreidhez. Osztozzál sorsukban, és szenvedd el a halált, hogy majdan az irgalmasság idején testvéreiddel együtt visszakapjalak téged is!”

„Miközben (az anya) ezeket mondotta, így szólt az ifjú: Mire vártok? Én nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvény parancsának… Testvéreim a csekély szenvedés árán a szövetségi ígéretnek lettek részeseivé az örök életben. Tereád pedig az Isten ítélete által felfuvalkodottságodnak méltó büntetése vár.”

„Erre magánkívül lett haragjában a király és vele szemben kegyetlenebből dühöngött, mint bármelyikkel szemben, mert nagyon zokon vette, hogy kigúnyolták.”

„Az Úrba vetett teljes bizodalmában tehát ez is (t. i. a legifjabb testvér) meghalt ártatlanul. Végül pedig fiai után kivégezték az anyát is.”

(Makk. II. könyve 7, 1-41.)

Milyen nyugodt kedéllyel, teljes bizalommal, édes reménnyel és lelkes örömmel ment ez a nyolctagú család a legkegyetlenebb halálba, mert hitt a sírontúli életben!

Hogyan is írja Szent Pál apostol: „Bár a mi külső emberünk romlásnak indul is, mindazonáltal a belső ember napról-napra megújul. Ez a mi jelenlegi, pillanatnyi és könnyű szenvedésünk ugyanis a mennyei dicsőségek fölötte nagy örök mértékét, szerzi meg nekünk, ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra. Mert ami látható, az ideigvaló; ami pedig láthatatlan, örökkévaló.”

„Tudjuk ugyanis, hogyha ez a mi földi sátorházunk leomlik, van épületünk az Istentől, nem kézzel alkotott, örök házunk az égben … Mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki elvegye díját, amint jót vagy gonoszat cselekedett testében.” (II Kor. 4, 16-18, és 5, 1-10.)

Mily boldogok is azok, akik életük súlypontját az örökkévalóságba vetve, ennek múlhatatlan boldogságára törekednek.

Viszont, milyen szerencsétlenek azok, akik síron inneni életükben fáradhatatlanul csupán földi vágyaiknak s kívánságaiknak kielégítése érdekében loholnak, de nem szentelnek időt, érdeklődést és fáradságot sírontúli életük megalapozására, örök boldogságuk biztosítására. Az ilyenek elvesztik földi javaikat halálukkal, a másvilágiakat pedig földi életükkel!

3. LELKÜNKRŐL

Dehát voltaképp milyen okból, milyen alapon, milyen meggyőző bizonyítékok révén higgyük, hogy van másvilág, sírontúli élet, örökkévalóság?

Az első bizonyítékot lelkünk adja, vagyis testünknek éltető szelleme.

Mivel halálunk, után testünk rövidesen elporlad, elenyészik, másvilági életünkről természetesen csak akkor lehet szó, ha testünkön kívül van még lelkünk, amely testünket maradandóan túléli.[2]

Az első kérdés tehát, van-e lelkünk?

Lehet mondani, hogy lelkemet szinte „tudom”. Érzem, hogy valahogy más vagyok, több vagyok, mint a testem. Testem az „valami”, énem pedig „valaki”!

Testem változik: növekszik, erősbödik. Csecsemő voltam, majd ifjúvá, férfiúvá váltam, öreggé, aggá változom. Valamikor olvasni, írni, számolni sem bírtam, ma rengeteget tudok. Az élettan megállapítása szerint testünknek mindenegyes alkotórésze bizonyos idő múlva kicserélődik. Testünk meg is csonkulhat. Elveszthetem karomat, lábamat, a műtét eltávolíthatja valamelyik belső­ részemet. De az én-em, testemnek minden változása ellenére állandóan ugyanaz marad. Fél- vagy negyed „én”-ről józanul senki sem szólhat.

A természet oly világosan érteti meg minden emberrel ezt az öntudatot, hogy senkinek sem kell őt erre oktatni. Mindenki egységes és állandó „én”-ről beszél.

Az az egységes állandóság, amely bennünk van, nem eredhet testünktől, hanem csak a lelkünktől.

Lelkünkre ismerünk a lelkiismeret révén is. Noha testünkben percről-percre változunk, lelkiismeretben felelőseknek érezzük magunkat évtizedek előtt elkövetett tetteinkért is.

Bánatot is érezhetünk olyan bűnünk, cselekedetünk, viselkedésünk vagy mulasztásunk miatt, amely testünk javára történt, de lelkiismeretünket terheli.

Lelkiismeretünk, ez a megvesztegethetetlen, titkos nagyhatalom tanúskodik róla, hogy van bennünk valami, ami nem hús és vér, nem anyag vagy gép, hanem erkölcsi s értelmi többlet: a lélek.

Nem is szabad megelégednünk azzal az elméleti hittel s meggyőződéssel, hogy van lelkünk, szükséges, hogy ezt a tudatot állandóan át is vigyük mindennapos életünknek minden irányába, vonatkozásába és részletébe.

Szükséges, hogy lelkünk fölényét, elsőbbségét és vezető szerepét tudatosítsuk magunkban. Hiszen lelkünk úgy viszonylik testünkhöz, mint a gyűrűben a gyémánt a foglalatához, a gazdag pénzösszeg az olcsó erszényhez, Rafael festménye egyszerű fakeretéhez. Ahogyan az Úr Jézus mondotta: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?!”

4. FOGALMAINK TANÚSÁGA

Olyan fogalmakat alkothatok, amelyekhez testem nem férhet, melyek érzékeimet meghaladják, pl. Isten, erény, szépség, igazság, jóság, örökkévalóság, erkölcs, tisztán lelki vágyak s szenvedések. Ezek a fogalmak csak a lélekre vezethetők vissza.

A dolgok sokszerűségéből egységet alkotok, képleteket, elméleteket állítok fel.

Keresem, észreveszem és megállapítom az események s történetek közeli s távoli, nyílt vagy rejtett okait.

Oda is elérek, ahová érzékeim soha el nem érhetnek. Az én-em „intelligit”, azaz intus légit, magyarul: belül olvas, lényeget lát és vesz észre.

Tessék felkeresni a vakok vagy siketnémák intézeteit. Ezeknek növendékei fogalmat tudnak alkotni nem látott, hallott, érzékelt dolgokról s ismeretekről. Gyakori jelenség, hogy vak és egyben siketnéma egyének akárhány, öt ép érzékkel bíró embereket ismeretben felülmúlnak.

Beethoven utolsó alkotásai az érzéki hallás ellenőrzésének hiányával keletkeztek. Mi több, a zene kifejező képességét akkor vitte a legszédítőbb magasságba, amikor a fizikai hallástól teljesen különvált.

Olyan tényeket állapíthatok meg, amelyek ellentétben állnak testem érzéklésével. Pl. szemem a Napot és Holdat tányéralakúnak, a csillagokat pitykés gomb nagyságúaknak látja, de énem rájön, hogy ezek óriási világtestek. Testem látja, hogy a Nap forog a Föld körül, de én tudom, hogy a valóságban fordítva történik. A vízbe mártott pálcikát a víz színénél megtörtnek látom, de tudom, hogy a valóságban töretlen.

Sok dolgot éppen akkor értek meg, ha az anyagtól elvonatkoztatom.

Testemnek van meghatározott mérete, alakja, súlya, hőfoka. Ellenben énemről nem mondhatom, hogy ilyen vagy olyan alakú, hosszú, széles, mély, súlyos. Énem nem mérhető méterrel, kilogrammal. Nem beszélhetek, fél, negyed vagy csonka, szegletes vagy gömbölyű énemről.

Képzeletemnek nincs sem tér, sem időbeli határa. Nemcsak testemnek, hanem az egész anyagi világnak határain is áttör.

Én, aki 20, 40, 60 évvel ezelőtt még nem léteztem, visszaszállhatok képzeletemben a történelem előtti időkig, behatolhatok a Föld geológiai mélységébe és előre haladhatok a jövő évezredekbe.

Játszom a világokkal, mint a gyermek a homokkal.

Az anyagi világon kívül levő, új, más világról is tudok fogalmat alkotni. E téren végtelen távlatok nyílnak meg előttem.

Felemelkedem a természetfelettinek magaslataira és érintkezésbe lépek a láthatatlan és érzékelhetetlen szellemvilággal.

Íme, az énem rengeteg irányban nemcsak felülmúlja a testit, az anyagit, hanem el is üt tőle!

5. TÁPLÁLÉK ÉS ENERGIA

A testi munkát a fizikai törvények szerint végezzük. Minél többet dolgozik az emberi vagy állati test, annál több táplálékra van szüksége. A kísérletek azonban kétségtelenül bizonyítják, hogy a szellemi munka e tekintetben egészen más természetű, mint a fizikai munka.

Pl. Atwater a következő kísérletet végezte: Valaki három napon át teljes nyugalomban volt. Utána három napig naponkint nyolc órán át (testi munka nélkül) megerőltető szellemi munkával foglalkozott. Ez és több hasonló kísérlet igazolta, hogy bármely megfeszítő szellemi munkát végzünk is, ez nem jár számbavehetően nagyobb anyagcserével.

Szervezetünkre pontosan érvényes az energia megmaradásának törvénye. Ellenben a szellemi munka nem esik e törvény alá és a rendes energiafogyasztáson kívül a szellemi munkánál hiányzik az az egyenértékűség, amely egyebütt energiaátalakulásoknál matematikai pontossággal kimutatható.

6. LÁTÁS ÉS HALLÁS

Olvasásban testem csak betűket lát (24-30 betű változatosságát), nem értelmet, nem jelentést. A lélek az, amely az egyik betűcsoport látásán megörül, a másikon feljajdul, az egyiken nevet, a másikon sírásra fakad.

A fül is hallja a szavakat, de csak a lélek fogja fel értelmüket.

Ugyanazt az értelmű mondatot egyformán érti az ember, bármely nyelven, holott a fül, a test, az anyag más-más hangcsoportokat érzékel.

Vegyük csak a következő példát: Homerost az egyik görög nyelven hallja vagy görög betűkkel olvassa, a másik német nyelven, illetve gót betűkkel, a harmadik magyar fordításban, latin betűkkel. Mind a három egyénnek a szeme mást-mást lát, füle mást hall. Ennek ellenére mind a három ugyanazt a tartalmat olvassa s élvezi. Élvezi a lelkük.

Más példa. Kétféle sürgöny érkezik: „Fiad nálam meghalt” és „Fiad nálam meghált.” A kétféle távirat között csak egy vessző az anyagi különbség, a lelki hatás pedig ég s föld.

Más: Szemem egy embert közelről és kb. tíz méternyire egyforma nagyságúnak lát, holott a szemkép kisebb. Kell, hogy bennem valami helyesbítő (korrektor) tényező legyen, amely a fizikai hatást kijavítja.

Ismét más: Ma előttem egy vörös tábla van és ezt egyideig nézem és helyébe hamar fehéret teszek, ezt zöldnek látom, de ha elébe ismert tárgyat helyezek, pl. fehér tojást, ezt már újra fehérnek látom. Tehát ismét kell lenni bennem egy belső javítónak, helyesbítőnek. Ez a lélek.

Driesch Hans egyetemi tanár, az ismert világhírű természettudós, születésének 65. évfordulója alkalmával megvallotta, hogy az itt említett tények bírták rá, hogy „a mechanikai életfelfogásból áttérjen a vitalisra, vagyis, hogy az embernek a testen kívül lelke is van”.

Az emberi lélek hatalmas s csodálatos felsőbbségét a test felett és bizonyos értelemben az érzékszervektől, való függetlenségét mutatja az a sok természettudományi, csillagászati, vegyi stb. felfedezés, amely csupán elméletben történt és amelyet az érzéki megismerés, a tapasztalat vagy kutatás csak jóval később, de teljesen igazolt, íme néhány példa:

Leverrier 1846-ban elméleti számításai alapján megállapította, hogy a Nap bolygói között kell még lenni egy eddig ismeretlen bolygónak. Még a helyét s nagyságát is kiszámította. Ezt a bolygót, Neptunt, Galle évek múlva csakugyan meg is találta.

Mendelejeff több, akkor még ismeretlen elem létezését elméletben megállapította, amit később a tények igazoltak.

Maxwell a Hertz-hullámokat számok segítségével évtizedekkel előbb megjósolta.

A világ legritkább lepkéjét egy növénytan-tudós előbb fedezte fel, mielőtt bárki más vagy akár ő maga is látta volna. Még ormányának nagyságát is megállapította abból, hogy csak ily hosszúság mellett termékenyítheti meg a madagaszkári orchidia virágját. Ezért később a valóban megtalált lepkét „predicta”-nak (előre megjövendölt) nevezték el.

Maxwell angol természettan-tudós új fényelméletet állított fel, amely szerint az addig ismert hullámoknál sokkal hosszabbaknak is kell létezniük. Ezeket később Németországban sikerült is előállítani. Ugyancsak az elmélet előre hirdette, hogy a rendkívül nagy sebességgel mozgó testek számára az idő lassabban halad, ami ma már bebizonyítottnak tekinthető.

A Plutó-nevű bolygó létezését az első világháború folyamán csak a többire gyakorolt hatásaiból, tehát elméletben fedezték fel, és magát a bolygót csak később, tizenöt évi szorgos kutatás után találták meg 1930-ban.

Ide vág a művészet is mint lélekbizonyíték.

Testünk, szemünk számára mi egy Vörösmartynak, Arany Jánosnak, Petőfinek költeménye? Betűhalmaz. Mi Rafaelnek, Munkácsynak, Fesztynek festménye? Tarkaszínű vászon. Mi Phidiasnak, Michelangelonak, Fadrusz Jánosnak szobra? Hideg kőalakzat, kőtömeg. Mi a fül számára Beethoven, Mozart, Dohnányi zenéje? Hangrezgés.

És mégis mit jelentenek ezek a művelt emberek számára?! Remekműveket, amelyek élvezetet nyújtanak, gyönyört okoznak, tetszést aratnak, felemelnek, buzdítanak, lelkesítenek. Belőlük lelket üdítő, földöntúli érzések áradnak. Mégpedig nemcsak a művészek kortársaira és személyes ismerőseire, hanem az őket túlélő, késő évszázadok és évezredek millióira.

A művészetet nem a test szomjazza, követeli, élvezi, hanem a lélek!

[1]A másvilágot sokhelyütt túlvilágnak is mondják. Az előbbi szó magyarosabb, ezért mi ehhez ragaszkodunk.

[2]Az állatnak is van lelke, ú. n. párája, amely élteti testét, de az állati lélek nem szellem, vagyis nem élhet a testtől függetlenül, hanem ezzel együtt elpusztul. Nincs is értelme, hogy fennmaradjon, mert működése csak a testi vágyak kielégítésére irányul és így a test pusztulásával nem volna lét­ célja. Az ember lelke és az állat párája között említett különbséget némileg szemlélteti a következő hasonlat. Az embert rendes zongorához hasonlíthatnánk, az állatot pedig automata­ zongorához. A zongora-automatát rúgós szerkezet hajtja, amely (pl. tűzvésznél) az automatával együtt elpusztul. Ilyen az állati test és párájának viszonya. A mi testünk és lelkünk viszonya s összefüggése viszont olyan, mint a rendes zongoráé és a zongoraművészé. A zongora elpusztulása nem vonja maga után a művészét is, mert ez a hangszertől függetlenül is tud élni.

(folyt.)

Létrehozva 2020. június 6.