(Részlet Nicolas Diat – Robert Sarah: Esteledik, a nap már lemenőben című könyvéből. SZIT. Budapest, 2019. Megrendelhető itt.)

2015-ben az Isten vagy a semmi című első könyvé­ben úgy fogalmazott, hogy Nyugaton a nő testét gyak­ran eszközzé teszik, leértékelik és megbecstelenítik. Változott azóta a véleménye?

Ellenkezőleg, a helyzet folyamatosan tovább rom­lik. A nyilvánosság a női testet gyakran az árusítandó dolgok színvonalára süllyeszti kereskedelmi célok­ból. Kiállítják, kiplakátolják, kiszolgáltatják minden tekintet számára. Úgy tűnik, normálisnak tartják ezt a megvetést és ezt a megaláztatást. A női testet úgy tekintik, mint a szexuális vágy felkeltésére rendelt tárgyat. Arra hívják a férfiakat, hagy erre a szent és édesanyai testre olyan tekintetet vessenek, mely ha­sonló a megerőszakoláshoz vagy legalábbis az erő­szakos birtokbavételhez. Olaszországban a templo­mok kapuin és mindenütt ez a megalázó lealacsonyí­tás van kiplakátolva.

Amikor a nőt a férfihoz való viszonyában kizárólag erotikus és szexuális szem­pontból mutatják be, akkor mindig a nő lesz a vesz­tes.

A nyilvánosság a nőt eltorzítva, mint a férje szá­mára egyszerű presztízselemet mutatja be, legalábbis polgári körökben. Tudtán kívül a nő a férfi szolgá­latára rendelt tárggyá lett.

Egyes feminista mozgalmak elő szeretnék mozdí­tani a nők méltóságát, de azt hiszem, nem a gyöke­rénél ragadják meg a problémát. Fel akarván szaba­dítani a nőt „az utódnemzés rabszolgaságából” – Margaret Sanger kifejezése szerint, aki a Planned Pa­renthood alapítója – elszakítják az anyaság nagysze­rű hivatásától, amely méltóságának az egyik alapja. Ez a felszabadítás hazug és illuzórikus. Ezzel még nagyobb hangsúlyt kap a probléma. Egy bizonyos feminizmus, anélkül hogy tisztában lennének vele, arra indítja a nőket, hagy azoknak a perverz és őket megvető embereknek a szempontjából tekintsenek ­magukra, akik őket a gyönyör tárgyaivá alacsonyít­ják. Ki kell szabadulni ebből a börtönből, meg kell szabadulni ettől a hazug és megalázó szemlélettől.

Nem azzal lesznek a nők egyenjogúvá, ha elvetik igazi nőiességüket, hanem ellenkezőleg: ha azt úgy fogadják, mint gazdagságot. Nem akkor lesznek bol­dogok, ha magukévá tesznek egy maszkulin sugalla­tú pszichológiát, hanem ha felfedezik női sajátossá­guk igazi méltóságát.

Szeretnék visszamenni a probléma gyökeréig. Jean-Miguel Garrigues domonkos teológus szavait idézem, amelyeket A férfi és a nő Isten tervében című előadásában mondott: „Teológiai távlatbál nézve a nő misztériumának válsággyökere, úgy látszik, a deszakralizációval van kapcsolatban. A szekularizáció eltörli a szakrális dimenziót. Márpedig a nő mintegy a szakrálisnak az alapja az emberiség történelmé­ben.” Valóban a nőnek természet adta felsőbbsége a férfival szemben, hogy minden ember általa jön a világra. Ez a kapcsolat a kezdettel ad neki olyan sa­játos finomságot és mélységet mindarra vonatko­zóan, ami az élet rendjéhez tartozik. Ő az, aki életet ad.

A nő ismeri igazán egy lény élete kezdetének szakrális misztériumát. Az a képessége, hogy méhé­be fogadja az életet, eleve arra képesíti, hogy befo­gadja a kegyelem misztériumát, vagyis az isteni élet­nek a misztériumát, mely lelkünkbe jön rejtőzködve és sarjadva. Ezért a Bibliában Isten úgy mutatkozik, mint Vőlegény, és azt kéri tőlünk, hogy az asszony­tól tanuljuk befogadni őt. Minden léleknek meg kell tanulnia a Menyasszony misztériumába belépni. Az Egyház maga is alapvetően Jegyes és Anya.

Az asszonyokra az Egyházban az a hatalmas felelős­ség hárul, hogy megtanítsák a férfiaknak a jegyes­ségnek ezt a misztériumát. Ezért a nők voltak a tör­ténelemben az elsők, akik felfedezték a megszentelt élet, a szerzetesi élet misztériumát.

A szakralitás a nő révén tud belépni a világba. A Szűzanya óta a nők azok, akik által Isten eljut hozzánk. Ők be tudják fogadni és őrizni jelenlétét. Nem kellene itt leróni tiszteletünket irántuk?

1988-ban II. János Pál a Mu­lieris dignitatem enciklikájában ezt írta: „Ezen meg­fontolások meg akarják mutatni, hogy »Isten aján­dékából« ő, mint Teremtő és Megváltó mit bízott a nőre, minden nőre: Ugyanis Krisztus lelkében fel­fedezheti női mivoltának és természetének teljes je­lentőségét és így »őszinte önátadásban« másoknak adva magát, »megtalálja önmagát«. Mária évében az Egyház köszönetet mond a legszentebb Háromság­nak »a nő misztériumáért« és minden nőért – mind­azért, amit női méltóság megvalósított, »Isten nagy tetteiért«, amelyek az emberi generációk során őben­ne és őáltala megvalósultak. Végül is nem őáltala valósult meg a földön az ember történetének leg­magasztosabb eseménye, az Isten megtestesülése?

.Az Egyház tehát köszönetet mond valamennyi és minden egyes nőnek: az anyáknak, a nővéreknek, a feleségeknek, s azoknak a nőknek, akik szüzessé­gükben Istennek szentelték magukat; azoknak a nőknek, akik ama megszámlálhatatlan emberhez ha­joltak le, kik csak más személyek önzetlen szeretetére hagyatkozhattak; azoknak a nőknek, akik családjukban őrzik a személyiséget, az emberi közösség alapvető jelét; azoknak a nőknek, akik hivatásukat teljesítik, s akikre gyakran nehezedik a szociális fe­lelősség, az erőseknek és a gyöngéknek – vala­mennyinek, ahogyan Isten szívéből nőiességük tel­jes szépségében és gazdagságában eredtek, ahogyan átkarolja őket az örök szeretet; ahogyan ők a férfival együtt zarándokok ezen a földön, a földön, amely otthonuk, de olykor a »siralom völgyévé lesz«; ahogyan a férfival együtt vállalják az emberiség sorsáért a felelősséget, a napi gondokért és azokért a végső rendeltetésekért, amelyek az emberiség családját ma­gában az Istenben, a kimondhatatlan Szenthárom­ság ölében várják.

Az Egyház köszönetet mond a »női géniusz« minden megnyilvánulásáért, amely megmutatko­zott a történelem folyamán, minden népnél és nem­zetnél. Hálát ad a Szentlélek minden ajándékáért, amellyel a nők Isten népét gazdagították, minden győzelemért, amelyet a nők hitének, reményének és szeretetének köszönhet: hálát ad az asszonyi élet­szentség minden gyümölcséért.”

Ezért az Egyház elsőként védi a nők méltóságát. Afrikában az Egyház rendszeresen elitéli a nők kö­rülmetélésének gyakorlatát. Ez a gyakorlat még az animizmus, az iszlám és a kereszténység előtt jelent meg. Egyes kutatók az eredetét Núbiába teszik, Afrika szarvába, azokra a területekre, amelyek ma Egyiptommal és Szudánnal érintkeznek. Azt hiszem, hogy ezen elfogadhatatlan megcsonkítás elleni harc győzelemmel végződik. Mindenesetre Afrikában és Ázsiában a látszat ellenére a nőt mélységes tisztelet illeti. Soha nem merészelnék azoknak a bizonyos megalázó képeknek a színvonalára degradálni, ame­lyeket Nyugaton látunk. Persze, lehet azt mondani, hogy az afrikai nő csak arra való, hogy gyermekei legyenek. Ez a fajta kigúnyolása a népes afrikai csa­ládnak a megvetés jele. Le akarom leplezni ezt a képmutatást, amely el akarja hitetni, hogy a nyugati nő tiszteletét és kibontakozását az jelenti, hogy meg­szabadítjuk az anyaság „terhétől”, és hogy minden szempontből egyenlő a férfival.

Tényleg meg van arról győződve, hogy a posztmader­nitást alapvetően jellemzi az apakép tagadása?

Sőt, azt hiszem, hogy a probléma még nagyobb. A férfikép válságáról lehet beszélni.

Halálos veszélyt jelent az, ha a nemeket szembe akarják állítani egymással.

Férfi és nő egymást ki­egészítik. Életszükségletük van egymásra. Kötelesek felfedezni és művelni ezt a különbséget, hogy mind­egyik teljesen megvalósítsa önmagát. Engedje meg, hogy elismételjem azt, amit az Isten vagy a semmi cí­mű könyvemben mondtam önnek: „Az afrikai filo­zófia állítja, hogy a férfi a nő nélkül semmi, és a nő a férfi nélkül semmi.” És a kettő szintén semmi gye­rek nélkül. Isten elválaszthatatlan egymást kiegészí­tőként akarta őket, és mindegyiket a másik boldog­ságaként és örömeként. Mindegyik értékes ajándék, amelyet Isten készített a másiknak, és mind a kettő, kölcsönösen elfogadva egymást a szeretetben, hálát ad Istennek.

A nemek háborúja, amit ostobán beindítottak, hogy felváltsák a kifulladt osztályharcot, csupán a férfi mivolt és női mivolt karikatúrájához vezet.

A férfiasság manapság le van szűkítve az erőszak egy formájára vagy közönséges durvaságra.

Ezzel szem­ben hiszem, hogy a férfilelket az apai hivatás jellemzi annak minden formájában: testi, lelki, intellektuális és művészi területen.

A férfilelket néha megkísérti az erőszak, mert a férfi úgy tapasztalja férfiasságát, mint egy bizonyos hatalmat. Ám arra van hivatva, hogy kifejlessze erkölcsi erejét, azt az erényt, amely lehetővé teszi számára, hogy energiáját a jó szolgála­tába állítsa. Felfedezi saját erejét, hogy mások javá­nak szolgája legyen, főleg a család és a társadalom közös javának. Szabadjon megemlítenem néhány jeles keresztény politikust, mint amilyen az angol fi­lozófus, Morus Tamás vagy Firenze egykori polgármestere, Giorgio La Pira volt. Ezek a férfiak a bá­torság és a meg nem alkuvás példaképei korunk politikai és financiális hatalmasságaival szemben.

A férfilelket megkísértheti az uralkodás élvezete és a lenézés azokkal szemben, akik az ő szemében gyen­gébbek, és kevesebb a hatalmuk. Ez a kísértés jelen­leg ismét felerősödött az újpogány és eugenikával foglalkozó mozgalmakban. A férfinak fel kell ismer­nie, hogy férfi, mivolta a gyengék, a törékenyek, főleg a nők és a gyermekek szolgálásában és védel­mében teljesedik ki. Gondolok itt Szent Lajos fran­cia királyra, aki letérdel a leprásak előtt, akiket ápol; vagy Cyprien Rugambára, erre a ruandai férjre, aki egy bűnös és erőszakos élet után családjának nagyon gyöngéd védelmezője lett.

Végül az erkölcsi lustaság is egy férfi-kísértés, de a férfilélek erre orvosságot talál, amikor nemes lélekkel felfedezi tekintélyének igazi ételmét, azok növekedésének szolgálatát, akik rá vannak bízva. Ennek a nemeslelkűségnek a csúcs­pontját abban éri el, hogy gyakorolja az apaságot: vagyis szavával, példájával vezeti, segíti és megerősí­ti a gyermeket.

Azt szeretném mondani a férfiaknak, hogy az ő lelkük a hősiességre formáltatott, nem pedig kényel­mes félmegoldásokra. Szent Pál is mondja: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat” (Ef 5,25). Mint ahogyan Krisztus sze­rette az Egyházat? Odaadva önmagát egészen a ke­reszthalálig. Íme, erre hivatott minden férj: szeres­sen, ahogy Krisztus! Ne gondoljuk, hogy a hősiesség mindig látványos. Létezik hétköznapi és csöndes szentség, amelynek Szent József a példája. Ez egy­fajta belső férfiasság kibontakozását feltételezi, ame­lyet a mi társadalmunk nem ismer és lenéz, annyira, hagy az apák kételkednek önmagukban és néha megalázva érzik magukat.

Márpedig egy apa nélküli társadalom nem lehet kiegyensúlyozott. Tudom, hogy az apaképek gyak^­ran változtak a közbeszédben és a társadalmi elkép­zelésekben. De az igazi kérdés másutt van. Amikor annak a szimbolikus képét, amit az apa jelent, meghamisítják vagy eltüntetik, sem az anya, sem a gyer­mek nem lehet boldog. Hosszú évek óta összezavarták a nemek szimbolikáját. Az apa a továbbadás, a különbözőség és a másság szimbóluma: a modern világ számára megannyi nehezen érthető valóság.

Végül felvetődik bennem, hogyan tudják mon­dani a gyerekek a Miatyánkot, ha nincs bensősé­ges tapasztalatuk egy jóindulatú és igazságos apáról. A családapa a mennyei Atya első képe.

Ez nem a legkisebb dicsőséges címei közül.

Létrehozva 2020. április 24.