Vissza a böjthöz

alt

A II. vatikáni zsinat fémjelezte megújulás nagyrészt a katolikus hagyomány mélységének és sokszínűségének felszabadító újrafelfedezéséből született. Paradox módon azonban a zsinatot követő reformok sokszor a „hagyomány” elvetésének ostoba szellemében jöttek létre, mintha az csupán a múlt elhalt maradványa lenne. Azzal, hogy a múltat meddőnek és elnyomónak nyilvánítva elvetettük, a mély és életadó dolgok közül is sokat elveszettünk. Ennek az eljárásnak egyik legsajnálatosabb vesztesége az ősi egyházi böjt és önmegtartóztatás eltörlése volt.

​A rituális étkezési szabályok betartása – böjt és hústól való tartózkodás nagyböjtben, a hústól és húsos ételektől való tartózkodás minden pénteken, valamint az áldozás előtt éjféltől megtartott szentségi böjt – a zsinat előtt éppen olyan meghatározó vonása volt a katolikus vallásnak, mint a disznóhústól való tartózkodás a judaizmusnak.

A pénteki böjt különösen is a katolikus identitás központi tényezőjeként egyesítette a „jó” és a „rossz” katolikusokat egyetlen, beszédes önmegtartóztatásban. Ez a katolikusság egyetemesen elismert kifejezése volt, amelynek semmi köze sem volt a papokhoz és a tekintélyhez.

Ahelyett azonban, hogy erre az egyik legnagyobb erőforrásként tekintettek volna, gyakran éppen a pénteki böjt elleni érvként használták fel. Rossz vagy rosszul értesült katolikusok – akikről úgy tartották, hogy elisszák a fizetésüket vagy verik a feleségüket, miközben péntekenként szigorúan csak halat fogyasztanak – állítólag csak a puszta külsőségekhez ragaszkodtak, közben pedig megfeledkeztek a „valódi” kereszténység lényegéről. Ezért spirituálisabb vallásosságra volt szükség, amely nem kínált efféle mankót a puszta gyakorlat számára.

A böjtölés ezért nevetséges módon ma évi két napra korlátozódik, a kötelező pénteki böjtöt pedig enyhe és teljes mértékben egyénileg vállalható penitencia végzése váltotta fel – erről a kötelezettségről egyébként a legtöbb katolikus semmit sem tud. Ami korábban közös személyiségjegy volt, egyéni lehetőséggé silányult.

Miért történt mindez? Bizonyára nem azért, mert a böjt valami mellékes dolog volt a katolikusságban, a hagyomány lényegtelen, mellékes aspektusa, amelyet ideje volt eltüntetni. A böjt már az izraelita vallásnak is fontos része volt, amikor pedig Krisztus kiállt tanítványai mellett, amiért nem böjtöltek az ő életében, kimondottan azzal érvelt, hogy majd a halála után böjtölni fognak. A keresztények legalább az első század végétől megtartották a péntekeket, később pedig a böjt negyven napját, emlékezésül Krisztus szenvedésére. A katolikus vallás szívében másfél évezreden át dialektikus időfelosztás működött, ritmikus mozgás a böjt és az ünnep, a nagyböjt és a húsvét, a lemondás és a jóváhagyás pólusai között.

A katolikusok a világ legtöbb nagy vallási hagyományával osztoztak ezen a ritmuson, amiből arra következtethetünk, hogy a böjtben van valami igen lényeges nemcsak a katolikus keresztények sajátos identitása szempontjából, hanem bármely vallásos ember számára is. 1967 óta azonban az, ami azelőtt valóban közösségi önmegtartóztatás volt, amely Krisztus szenvedésére, saját lelki szegénységünkre és még konkrétabban az egész emberi nem anyagi szegénységére emlékeztetett minket, és arra, mit jelent éhezni, újabb egyéni fogyasztói választási lehetőséggé vált, akár egy diéta.

Bár szavainkkal továbbra is megadjuk a liturgikus tiszteletet a régi gyakorlatnak, és formálisan most is megtartjuk a nagyböjtöt, a gyakorlatban az összes időnk „évközi idővé” vált, és ebben semmi sem különbözteti meg a katolikusokat a többiektől.

A vallási közösségek mégis az efféle közös szabálykövetések megkülönböztető jelével erősítik meg identitásukat. Izrael hosszú, nemes zarándoklata számtalan kultúrán és koron át, templom nélkül, papság nélkül, legalább részben étkezési szabályaik egyesítő és támogató hatásának köszönhetően volt lehetséges.

A zsidók amiatt tudták magukról, hogy kik ők, amit ettek és amitől tartózkodtak. A keresztény böjt és önmegtartóztatás természetesen nem a tiszta és a tisztátalan húsok közti rituális különbségtételből alakult ki, de éppen olyan mély teológiai meggyőződésben gyökerezett, mint a régebbi rendelkezések. Elhanyagolása ezért nem csupán az áhítatos szokásokban való változás jele volt, hanem a hagyomány vonalának radikális megszakadását és a teológiai gondolkodásban beállt jelentős eltolódást jelentette.

A hagyomány e régi elemének elhanyagolása olyan teológiai és gyakorlati eltolódást jelentett, amely nem pusztán teológiai hangsúly kérdése volt, és több annál a problémánál is, hogy vajon a böjt és más aszketikus gyakorlatok jót tesznek-e a jellemnek. Az egyház prófétai hitelessége, a szegényekkel való sorsközösség állítása is veszélybe került.

Ebből a szemszögből nézve a kötelezően, rendszeresen, rutin-szerűen és közösségileg gyakorolt böjttel és önmegtartóztatással az egyház elismerte, hogy a sorsközösség a szegényekkel, az éhezőkkel és azokkal, akik szükséget szenvednek Isten előtt, mivel az emberek előtt is szükséget szenvednek, nem választási lehetőség a katolikusok számára, hanem megváltottságuk elengedhetetlen és döntő jele, mely a maga módján éppen olyan lényeges, mint a misére járás.

Az egyház mindig is összekapcsolta a személyes aszkézist és az életszentségre törekvést az irgalmasság és az igazságosság követelésével a szegények felé; az ima, a böjt és az alamizsnaadás nagyböjti hármasa pedig alapvető szerkezeti elem volt. Azzal, hogy a böjt és az önmegtartóztatás választás kérdése lett, az egyház az egyik legbeszédesebb prófétai jelét játszotta el.

Ég és föld a különbség egy egyéni áhítat-gesztus, a rendkívüli módon jámbor emberek aktusa és a teljes közösség prófétai tanúsága között – mely tényleges, hétről hétre megismételt tanúságtétel arról, hogy kereszténynek lenni annyit jelent, mint sorsközösséget vállalni a szükséget szenvedőkkel.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.