A Katolikus Egyház elveszítette a Szent iránti érzékét (1)

alt

Sarah bíboros segélykiáltása - Exkluzív interjú az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusával

Robert Sarah bíboros azt mondta, hogy a pán-amazóniai régió püspökeinek szinódusa, mely a püspökök regionális gyűlése, nem az a fórum, ahol meg kell vitatni a papi cölibátust – ez a téma „elviselhetetlen” a modern világ számára, mert „néhány nyugati már nem tolerálja a kereszt botrányát.”

Ez a téma egy azok közül, amit az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusával folytatott exkluzív interjúban érintenek, amit a National Catholic Register római tudósítója készített a bíborossal, aki úgy döntött, hogy megírja A nap már lemenőben van című legújabb könyvét (a magyar kiadás hamarosan várható Dr. Barsi Balázs atya fordításában. A szerk.).

Sarah foglalkozik a jelenlegi válsággal az Egyházban és a társadalomban, és úgy véli, hogy ezt elsősorban az ateizmus vezérli, hogy nem Istent helyezzük életünk középpontjába, valamint egy túltengő vágyakozás, hogy erőltessük „a személyes véleményt, mint igazságot.” Azok, akik bejelentik a „forradalmakat és a radikális változásokat”, ahogy figyelmeztet, „hamis próféták”, nem „a nyáj javát keresik.”

A guineai bíboros azt is elmagyarázza, hogy Afrika kegyelme, hogy „Isten gyermeke” marad, tárgyalja a liturgikus reform pozitív és negatív hatásait, és azt mondja, hogy egy „démon” a mi „spirituális halálunkat akarja”, emiatt egyesek megtiltják a szentmisét a római rítus rendkívüli formájában. „Hogyan ne lepődjünk meg és ne legyünk mélységesen felháborodva azon, hogy ami tegnap szabály volt, az ma tilos?” - kérdi, és sürgeti, hogy „távolodjunk el a dialektikus ellentétektől.”

Mi az elsődleges aggodalom, amit szeretne eljuttatni az olvasókhoz a könyv által?

Ne értse félre ezt a könyvet. Nem fejtek ki személyes téziseket és nem folytatok tudományos kutatást. Ez a könyv egy kiáltás a szívemből, papként és pásztorként.

Sokat szenvedek annak látványától, hogy az Egyházat darabokra szaggatják, és nagy a zűrzavar. Nagyon szenvedek attól, hogy az Evangéliumot és a katolikus tanítást figyelmen kívül hagyják, hogy az Eucharisztiát semmibe veszik vagy meggyalázzák. Oly sokat szenvedek attól, hogy látom az elhagyatott és kedvetlen papokat, és szemtanúja vagyok azoknak, akiknek a hite langyossá válik.

Hanyatlik az a hit, hogy az Eucharisztiában Jézus ténylegesen jelen van, és ez az Egyház jelenlegi válságának és hanyatlásának középpontja, különösen Nyugaton. Mi, püspökök, papok és laikus hívek vagyunk felelősek a hit válságáért, az Egyház válságáért, a papi válságért és a Nyugat elkereszténytelenedéséért. Georges Bernanos írta a háború előtt: „folyamatosan ismételjük, a tehetetlenség, lustaság vagy büszkeség könnyeivel, hogy a világ elkereszténytelenedik. De a világ nem kapta meg Krisztust -non pro mundo rogo -, mi kaptuk meg Őt Őmiatta; a mi szívünkből vonul vissza Isten, mi vagyunk azok, akik magunkat elkereszténytelenítjük, szánalmas!” (Nous Autres, Français, "Mi, franciák” - in Scandale de la Vérité,”Az Igazság botránya”, Points /Seuil, 1984).

Meg akartam nyitni a szívemet, és megosztani a bizonyosságot: a mély válság, amit az Egyház átél a világban, különösen Nyugaton, az az Istenről való megfeledkezés gyümölcse. Ha nem Isten az első, akkor minden más összeomlik. Minden antropológiai, politikai, társadalmi, kulturális, geopolitikai válság gyökerénél az áll, hogy megfeledkezünk Isten elsőbbségéről. Ahogy XVI. Benedek pápa mondta egy a kultúra világával való találkozó során (Collège des Bernardins, 2008. szeptember. 12), "a 'quaerere Deum' - 'Isten keresése', a tény, hogy figyelmet fordítunk Isten alapvető realitására, az a központi tengely, melyre minden civilizáció és kultúra épül. Ami megalapította Európa kultúráját - az Isten keresése, valamint a hajlandóság, hogy az ember hagyja magát megtalálni Általa, figyelni Rá - még ma is minden igaz kultúra alapja, valamint az emberiség túlélésének nélkülözhetetlen feltétele. Mert Isten visszautasítása vagy a Vele szembeni teljes közöny végzetes az ember számára.”

Megpróbáltam megmutatni ebben a könyvben, hogy minden jelenlegi krízis közös gyökere megtalálható ebben a híg ateizmusban, ami anélkül, hogy tagadná Istent, úgy él a gyakorlatban, mintha Ő nem is létezne.

A könyvem végén erről a méregről beszélek, aminek mindannyian áldozatai vagyunk: a híg ateizmusról. Beszivárog mindenbe, még a papi beszédeinkbe is. Abban nyilvánul meg, hogy a hit mentén a radikálisan pogány és világi gondolkodás- és életmódot fogad be. Az első változást a szívünkben kell megtenni. Abból áll, hogy többé nem paktálunk le hazugságokkal. A hit egyrészt az a kincs, amit meg akarunk védeni, másrészt erő, ami lehetővé teszi, hogy megvédjük azt.

Ez a mozgalom, ami abból áll, hogy „félretesszük Istent”, ami Istent másodlagos valósággá teszi, elérte a papok és püspökök szívét.

Isten immár nem az életük, gondolataik és cselekedeteik középpontját foglalja el. Az imaélet már nincs központi helyen. Meggyőződésem, hogy a papoknak saját életük által kell Isten központi szerepét hirdetni. Az Egyház, ahol a pap már nem hordozza ezt az üzenetet, egy beteg egyház. Egy pap életének azt kell hirdetnie a világ számára, hogy „Isten egyedül elég”, ez az ima, ez az intim és személyes kapcsolat az életének a középpontja. Ez a papi cölibátus mélyebb oka.

Isten elfelejtésének első és legsúlyosabb megnyilvánulása a papok szekularizált életmódja. Ők az elsők, akiknek terjeszteniük kell az Örömhírt. Ha a személyes életük nem tükrözi ezt, akkor a gyakorlati ateizmus elterjed az egész Egyházban és a társadalomban.

Azt hiszem, fordulóponthoz érkeztünk az Egyház történetében. Igen, az Egyháznak mélyreható és radikális reformra van szüksége, aminek az életvitel és a papok életmódjának reformjával kell kezdődnie. Az Egyház önmagában szent. De mi akadályozzuk meg bűneinkkel és világi aggodalmainkkal, hogy ez a szentség ragyogjon.

Itt az ideje, hogy eldobjuk ezeket a terheket, és végre úgy jelenjen meg az Egyház, ahogy Isten azt megformálta. Néha úgy vélik, hogy az Egyház történelmét strukturális reformok jellemzik. Biztos vagyok abban, hogy a szentek azok, akik megváltoztatják a történelmet. A struktúrák ezt követik, és csak állandósítják a szentek tetteit.

A remény fogalma alapvető eleme az Ön munkájának, annak ellenére, hogy a könyv címe zord, és aggasztó észrevételei vannak nyugati civilizációnk állapotáról. Még mindig lát okot a reményre a mi világunkban?

A címe sötét, de valósághű. Valóban látjuk az egész nyugati civilizáció összeomlását. 1978-ban, a filozófus John Senior megjelentette könyvét a keresztény kultúra haláláról. Mint a negyedik századi rómaiak, mi is látjuk, ahogy a barbárok átveszik a hatalmat. De ezúttal a barbárok nem kívülről támadnak a városokra. A barbárok bent vannak. Ők azok az egyének, akik megtagadják saját emberi természetüket, akik szégyellik, hogy korlátozott teremtmények, akik apa és örökség nélküli Demiurgoszként szeretnek gondolni magukra. Ez az igazi barbárság. Ezzel szemben a civilizált ember büszke és boldog arra, hogy örökös lehet.

Meggyőztük kortársainkat arról, hogy ahhoz, hogy szabadok legyünk, nem függhetünk senkitől. Ez egy tragikus hiba. A nyugatiak meg vannak győződve arról, hogy a részesülés ellentétes a személy méltóságával. Azonban a civilizált ember alapvetően örökös; megkapja a történelmet, a vallást, a nyelvet, a kultúrát, a nevet, a családot.

Ha visszautasítjuk, hogy csatlakozzunk a függőség, az örökség és a származás hálózatához, arra kárhoztatjuk magunkat, hogy belépjünk az önellátó gazdaság versenyének csupasz dzsungelébe. Mivel nem hajlandó elfogadni magát örökösként, az ember a liberális globalizáció poklára kárhoztatja magát, ahol az egyéni érdekek ütköznek kizárólag a profit-bármi-áron törvénye alapján.

A könyvem címe azonban a remény fényét is tartalmazza, mert az emmauszi tanítványok Lukács evangéliumában írt petíciójából származik: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” (24,29). Tudjuk, hogy Jézus végül kinyilatkoztatja önmagát.

Reményünk első oka ezért maga Isten. Soha nem hagy el minket! Szilárdan hiszünk az ígéretében. A pokol kapui sem vesznek erőt a Szent Katolikus Egyház fölött. Mindig Ő lesz a megváltás bárkája. Mindig lesz elég fény annak, aki tiszta szívvel keresi az igazságot.

Még ha úgy is tűnik, hogy minden elpusztul, látjuk az újjászületés fénylő magvait kibontakozni. Szeretném megemlíteni a rejtett szenteket, akik hordozzák az Egyházat, különösen a vallásgyakorlók, akik minden nap Istent helyezik életük középpontjába. A kolostorok a remény szigetei. Úgy tűnik, hogy az egyház vitalitása menedéket talált ott, mintha oázisok lennének a sivatag közepén — de azok a katolikus családok is, akik konkrétan az élet Evangéliumát élik, miközben a világ megveti őket.

A keresztény szülők korunk rejtett hősei, századunk mártírjai. Végül, szeretnék tisztelegni annyi hithű és névtelen pap előtt, akik az áldozathozatalt az oltárnál teszik meg, életük középpontjaként és értelmeként. Azáltal, hogy a szentmise áldozatot naponta felajánlják hódolattal és szeretettel, hordozzák az Egyházat anélkül, hogy tudnának erről.

(folyt.)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.