Benedek és kritikusai

alt

2019. április 26.

Ferenc pápát örömmel tölti el XVI. Benedek pápa mélyreható elemzése az Egyházon belüli visszaélési válság mögöttes okairól, és hálás az elődjének azért, hogy rámutat azokra a következtetésekre, amelyeket a felelős pozíciókban lévőknek le kell vonniuk. XVI. Benedek pápa bőséges tapasztalattal bír ezekkel az ügyekkel kapcsolatban: a papi szolgálatából (1951 óta), teológiaprofesszorként (1957), püspökként (1977), a Hittani Kongregáció prefektusaként II. János Pál pápa alatt (1981-2005), és pápaként (2005-2013).

A szexuális visszaélésekkel szemben a Sacramentorum sanctitatis tutela (2001) motu proprio a mérvadó eszköz az Egyházban. Ez a szabályozás II. János Pálig és Joseph Ratzingerig nyúlik vissza, ami bizonyítja, hogy a múltban és a jelenben is Benedek a legfontosabb személy az Egyház e válság elleni küzdelmében. Ő rendelkezik a legszélesebb látókörrel és a legmélyebb betekintéssel ebbe a problémába, annak az okaiba és történetébe. Jobb helyzetben van mint az összes vak, akik más vakokat akarnak vezetni - nem a valódi vakok, akiken Jézus irgalmat gyakorol, hanem azok, akik ellen figyelmeztet, amiért látnak, és mégsem akarnak látni (vö. Lk 6,39; Mt 13,13).

Kilencvenkét évesen XVI. Benedek pápa mélyebb teológiai reflexióra képes, mint a kritikusai, akikből hiányzik a tisztelet, és akik ideológiailag elvakultak.

Ő képes közelebbjutni annak a tűznek a forrásához, ami lángba borította az Egyház tetőzetét. A katasztrofális tűznek Párizsban, ami Isten Házai közül a keresztény világ egyik leginkább tiszteltjében történt, szimbolikus jelentése is van: megtanít minket újból értékelni a jó tűzoltók munkáját, ahelyett, hogy őket a lángok oltása közben esett vízkárokért hibáztatnánk. Az egész Egyházat csakis Krisztusban lehet sikeresen újjáépíteni és megújítani - vagyis úgy, ha a támasztékainkat az Egyház hitbeli és erkölcsi tanításából vesszük.

A püspöki konferenciák vezetőinek nemrég (2019. február 21-24-e között) tartott gyűlése annak kezdetét kellett volna jeleznie, hogy a visszaélések romlottságának gyökeréig hatolunk. Csak ha ezekig a gyökerekig eljutunk, akkor tudja az Egyház a világ megváltásának kegyelmi eszközeként visszanyerni a hitelességét Jézusban, és akkor tudja ismét azt a hitet hirdetni, ami a minket Istennel egyesítő megváltáshoz vezet. Sajnos az ebből a gyűlésből levont gyakorlati következtetéseket még nem hozták nyilvánosságra, így az Egyesült Államok Püspöki Konferenciája egyelőre nem tudja a felfüggesztett intézkedéseit a gyakorlatba ültetni.

Azoknak az áldozatoknak a tapasztalatairól szóló beszámolók, akik felszentelt személyektől szenvedtek el visszaéléseket, megrázták a gyűlés résztvevőit. Az egyes hivatalos felszólalók általánosító és semmitmondó elemzései ugyanakkor lehangolóak is voltak. Ez egyértelműen annak a következménye, hogy a gyűlés a legkompetensebb bíborosok közül többet nem engedett felszólalni - olyanokat, mint Seán O'Malley bíboros, a Kiskorúak Védelmével foglalkozó Pápai Bizottság elnökét, vagy Luis Ladaria bíborost, a Hittani Kongregáció prefektusát.

Súlyos szexuális bűntettek esetén minden kánonjogi eljáráshoz több száz oldalnyi forrásanyag tartozik. Ez tapasztalati tudást ad az elkövetési mintázatokról, ami pedig lehetővé teszi, hogy következtetéseket vonjunk le az elkövetők jellemvonásairól és a jellemző körülményekről. Éppen ezért úgy magyarázni a jelenséget, mint "klerikalizmust", mint "a cölibátus által okozott szexuális feszültség gyermekeken történő levezetését", vagy mint olyat, aminek "az Egyház hierarchikus felépítéséhez" és "a papság szentségéhez" van köze, egyet jelent olyan szlogenek és előregyártott sablonok használatával, amelyek egy ideológia által beszűkített látókör eredményei. Az ilyen magyarázatok aláássák a zéró toleranciát, mint az egyetlen helyes eljárásmódot. A serdülőkorú fiatalok vagy akár felnőtt papnövendékek szexuális molesztálása semmilyen körülmények között sem tolerálható, még akkor sem, ha az elkövető azzal kívánja menteni magát, hogy felnőttek közötti kölcsönös beleegyezésre hivatkozik.

Csakis az egyházfegyelem szigorú betartása és a kemény büntetések tudják elriasztani a potenciális elkövetőket, és csakis ezek adhatják meg az áldozatoknak azt az érzést, hogy az igazság helyreállt.

A "klerikalizmus" vádja könnyedén ráfogható bárkire, ironikus azonban, hogy sokan azok közül, akik ezt mások lejáratására használják, épp maguk követik el azt: aki püspökként megköveteli a papjaitól, hogy olyanoknak szolgáltassák ki az Oltáriszentséget, akik nincsenek teljes egységben az Egyház hitével, vagy akiket a szentáldozáshoz járulásuk előtt fel kellene oldozni a halálos bűnük alól a bűnbánat szentségében, saját maga a hiper-klerikalista. Mert visszaél a Krisztus által ráruházott hatalommal azért, hogy másokat, akár még egyházi büntetésekkel is fenyegetve, Krisztus parancsolatai elleni tettekre kényszerítsen. Az ilyen esetekben az apostoli szabály - "inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek" - az Egyházon belül is érvényes (ApCsel 5,19; vö. a német püspököknek a Poroszország egyházi ügyekbe való beavatkozása ellen írt 1875. évi nyilatkozata, DH 3115).

Minden arra irányuló ügyes de hiábavaló próbálkozás, hogy az egyéni bűntetteket az általános körülményekkel magyarázzák, nélkülözi a tapasztalati megalapozást: a bűntettek egyáltalán nem az Egyház szentségi felépítéséből erednek, hanem pont hogy ellentmondanak annak. Mindazok, akik ezt hangoztatják, csak a saját, abbéli alkalmatlanságukat és akarathiányukat leplezik le, hogy őszintén megvitassák Benedek hozzájárulását és felvetéseit ehhez az érzékeny témához. Egyes ideológusok a saját gyenge erkölcsiségüket és intellektusukat tették közszemlére, és még azt is megengedték nekik, hogy a gyűlöletüket és gúnyolódásaikat egy a Német Püspöki Konferencia által finanszírozott felületen öntsék ki. Az akaratuk ellenére az ilyen szerzők több bizonyítékot szolgáltatnak Benedek ama diagnózisához, hogy ez a fajta erkölcsteológia, ami már régóta nem katolikus, összeomlott.

A leghírhedtebb vád az az állítás, hogy Benedek akadályozza Ferenc pápa küzdelmét a visszaélések ellen - jóllehet Ferenc nem tesz és nem is tehet mást, mint hogy folytatja az elődje által hozott intézkedéseket, és hogy védi önmagát és a Hittani Kongregációt mindazok ártalmas próbálkozásaitól, akik a dolgokat kisebbíteni és fedezni akarják. Benedek, az igazságot kimondva nem egy szakadáshoz járul hozzá - akik azonban elnyomják az igazságot és pszichoszociális fecsegés mögé rejtőznek, azok igen.

Mindazok, akik a szexuális bűncselekmények fiatal áldozatait felhasználva az Egyház természettörvényre és isteni kinyilatkoztatásra épülő erkölcsi tanítását próbálják lecserélni egy az 1970-es évek egotista gyönyörelvűsége szerinti, sajátkészítésű szexuális erkölcsre, nemcsak eretnekséget és szakadást indítanak el, de aposztáziában vállalnak nyílt bűnrészességet.

Mindig előfordult olyan, hogy Isten parancsolatait megsértették. De különösen súlyos a szexuális bűntetteknek az az 1960 és 1980 közötti sorozata, amelyet papok követtek el, akik a felszentelésük által Krisztus személyében a hívek tanítói, pásztorként vezetői (II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum ordinis 2). Az ilyen bűntettek, a szexuális bűncselekmények által okozott sérelmeken felül mélyen megkárosítják az egész Egyház hitelességét, és veszélybe sodorják az áldozatok hitét Istenben, és a természetes bizalmukat Krisztus szolgálattevőiben. Soknak e bűnözők közül nem volt bűntudata, és vagy nem ismerték, vagy közvetlenül elvetették azt a tanítást, miszerint a serdülőkkel vagy felnőttekkel házasságon kívül folytatott szexuális cselekmények erkölcsileg elítélendők. Vajon ki torzította el annyira a lelkiismeretüket, hogy többé már nem tudták, melyek azok a súlyos bűnök, amelyekkel "sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, ... nem öröklik Isten országát." (1Kor 6,9)?

A botrány kicsúcsosodik, ha nem az Isten parancsolatait megsértőket hibáztatják, hanem magukat a parancsolatokat teszik felelőssé az áthágásukért: így a bűn forrásává Isten válik, aki úgymond túlterhel minket. Persze senki sem mondja ezt ki így közvetlenül, ehelyett az Egyházat vádolják azzal, hogy Isten parancsolatait mára már meghaladott módon értelmezik. Ezért azt mondják, hogy ki kell találnunk (vagy ahogy eufemisztikusan megfogalmazzák: "tovább kell fejlesztenünk", ami valójában "meghamisítást" jelent) egy új szexuális erkölcstant, ami összhangban van a modern humán tudományok eredményeivel, és amely erkölcstan "emberbaráti" szándékkal nem is firtatja az emberek életének tényszerű valóságát. Az ilyen javaslatok során kényelmesen elfelejtik azt, amit máskor készek elismerni, ti. hogy a bármiféle előfeltételezések nélküli "objektív" empirikus tudomány nem létezik, és hogy a mögöttes antropológia mindig befolyásolja azt, hogy egy kutatás eredményeit hogyan értelmezik. Az erkölcs a jó és rossz megkülönböztetéséről szól.

Lehet a paráznaság jó, csak mert egy keresztényietlenített társadalom másképp gondolkodik róla, mint ahogy azt a hatodik parancsolat megfogalmazza?

 A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.