A templomi hölgyek diktatúrája?

alt

Az írás az egyesült államokbeli helyzetet mutatja be. A szerző egyes kijelentései túlzásnak tűnhetnek, de a trend sajnálatos módon terjed szerte a világon. A szerk.

Az egyház elvesztette férfias szellemét. Sehol sem nyilvánvalóbb ez, mint a legutóbbi tüntetések során a Szent Ferenc-templomban (Portland, Oregon).

Az ultra-progresszív, majdnem eretnek egyházközség nemrég egy új papot kapott Fr. George Kuforiji személyében, aki megpróbálta helyreállítani a teológiai és liturgikus ortodoxiát. Például a frissen kinevezett lelkész felhagyott a hívők által használt, Istenre vonatkozó, gender-semleges kifejezések használatával, és helyette elkezdte használni Urunk kedvenc névmásait: Ő, Őt, stb. [angolul: hímnem. A ford.] Fr. Kuforiji a népzenét is kihagyta a liturgiából, és levette a templom külső falán kifeszített transzparenst, melyen ez volt: „Üdvözöljük a bevándorlókat és menekülteket”.

Az egyházközség idősebb tagjai ezt sértésnek vették, és úgy döntöttek, hogy megzavarják Fr. Kuforiji miséit. A társadalmi igazságosság ezen öreg bajnokai polgárjogi dalokat éneklésével harsogták túl ennek az afrikai papnak az imáit. Nem voltak hajlandók letérdelni az átváltoztatás alatt. Saját „társadalmi igazságosság” témájú petícióikat kiabálták, amikor Fr. Kuforiji a könyörgéseket végezte.

Az atya nem volt hajlandó meghátrálni, ezért őt megkerülve a portlandi érsekhez fordultak. Alexander King Simple érsek viszont kijelentette, hogy teljes mértékben támogatja Fr. Kuforiji reformjait. A hajcsatos népség azt állítja, hogy a pap és a püspök „abúzust követnek el” velük az ortodoxiával, ellentétben az előző papjukkal, akik valóban szexuálisan bántalmazta a híveket.

Sample érseknek igaza van, hogy a papja mögé állt. Őt és Fr. Kuforiji-t dicséret illeti, amiért szembeszállt ezzel a népséggel. De ez a probléma messze túlmutat a portlandi Szent Ferenc-templomon. Az ehhez hasonló plébániák ezrei veszítik el híveket, és tűnnek el a süllyesztőben. A gyenge reakció elkerülhetetlenül gyenge egyházhoz vezetett.

Ahogy Bob Sullivan is megjegyezte nemrég, jelenleg a férfiasság válságát éljük az Egyházban, és úgy tűnik, ez senkit sem érdekel. Ez nem annyira azért van, mert a nők többen vannak a férfiaknál (ami igaz), hanem azért, mert egy új légkör vált uralkodóvá igen sok plébánián.

A modern katolicizmus nyelvezete, esztétikája és prioritásai mind elpuhultak. Annak a kevés férfinak, aki mer belépni a papságba, el kell fojtania férfiasságát, és meg kell találnia a „lágyabb oldalát”. Ha szentbeszédjeik eltérnek az Oprah-féle [népszerű tv showműsor vezetője. A ford.] állításoktól, hogy hogyan legyenek kedvesek és „barátságosak”, akkor megkapják a magukét a hölgyektől a plébániai képviselőtestületben.

Fontos megkülönböztetni az elpuhulást a nőiességtől. Míg a nőiesség kifejezetten a női erényekre utal, az elpuhultság inkább a férfiasság inverziója. Az elpuhult ember egy félember – valaki, aki megtagadta férfiasságának kulcsfontosságú szempontjait. Ő inkább gyenge, lusta és gyáva, amikor erősnek, szorgalmasnak és bátornak kellene lennie. A vágy érdekében, hogy illeszkedjenek a világhoz, az egyházi vezetők az elpuhulásra ösztönzik a papságot— ennek kiterjesztéseként a laikusokat is. Most pedig learatjuk az eredményeket: számtalan botrány, katasztrofális hiány a hivatásokban, és széles körben elterjedt középszerűség.

Ennek eredményeként a tipikus mise kevésbé megszentelő, mint inkább megfelelésre törekszik, telítve negédes pozitivitással és műmosolyos zenével.

Lehet, hogy ezt ízléstelennek, sekélyesnek és unalmasnak találják egyesek, de sohasem bonyolultnak. Egy férfi részt vehet minden vasárnap a misén és a parancsolt ünnepeken, és még mindig semmit sem fog tudni a szentségekről, az imáról vagy a bűnről. Lehet, hogy egy gazember, akinek nincs barátja, munkája, és nincs hova mennie, aki videójátékokkal tölti napjait, pornót néz, és a tipikus plébános sosem vonja kérdőre az életstílusa miatt.

Püspökeink ugyanennek a tesztoszteron-elszívó egyházi kultúrának a produktumai. Ezért végtelenül ellentmondásosak kijelentéseik a házasságról, a homoszexualitásról, az üdvösségről, a migrációról és a politikáról. Felmenthetik ezt a bizonytalanságukat olyan szép szavakkal, mint a „megkülönböztetés”, „párbeszéd”, „elfogadás” és „kísérés”. Ez idő alatt a férfiak megtanulnak másra figyelni, és a megoldást az Egyházon kívül keresni.

Ezzel szemben Krisztus célja az, hogy pontosítson és megoldásokat adjon. Ő tekintéllyel és határozottan beszél. A gyógyítás csodája, a démonok kiűzése, és ezrek táplálása mind azért történik, hogy rávilágítson, ki is Ő és mit akar. A farizeusok és a szadduceusok nem azért akarták keresztre feszíteni Krisztust, mert kényelmetlen kérdéseket tett fel, mint Szókratész, hanem azért, mert kellemetlen válaszokat adott. És legnagyobb válasza, a feltámadás arra ösztönözte az apostolokat, hogy hirdessék az Evangéliumot, és végül meghaljanak azért.

Vissza kell térnünk az Ecclesia militans, a Harcoló Egyház fogalmához. A legtöbb katolikus ma a keresztény szeretetet mind a fizikai, mind a lelki pacifizmussal teszi egyenlővé. Ez nem csak lelohasztja azokat a férfiakat, akik harcolni akarnak valamiért, de figyelmen kívül is hagyja a sok gonoszt, ami ellen meg kell küzdeni. Az igazi szeretet magában foglalja az erkölcstelenség és tévedés elleni küzdelmet, folyamatos imával és értelmes cselekedettel.

Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy Ferenc pápának újabb keresztes hadjáratot kellene indítania. Azt jelenti, fel kellene hívnia a figyelmet a keresztények muzulmánok általi üldöztetésére, például ahelyett, hogy üdvözli az egyre nagyobb tömegben beáramló muszlim bevándorlókat Európába. Más szóval, harcolnia kell a keresztény lelkeket fenyegető erők ellen ahelyett, hogy a saját progresszív érzékenységét sértő problémákkal foglalkozzon, mint az éghajlatváltozás és a határfalak.

A plébánosok megtehetik ugyanezt, ha a saját plébániájukon védekeznek a bűn ellen, és szembe szállnak a hamis katolikusokkal. Egy igazi férfi azért harcol, hogy megvédje a családját a gonosztól. Krisztus megrémítette korának zsidó és római vezetőit, mert a saját nyájáért harcolt. Kihívta a képmutatásukat és a kegyetlenségüket. Szembeszállt az ördöggel, és magával a bűnnel küzdött. És mindezt azért tette, hogy a saját emberei felvegyék a zászlót: „Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé.

A férfiasságuk elvesztésével a katolikusok Krisztust veszítik el. Ez nem csak a liturgia felülvizsgálatának kérdése, (bár ez segítene), vagy több lelkigyakorlat tartása férfiaknak, hanem tisztelni és megérteni Krisztust, mint egy férfit — nem pedig mint egy gender-semleges személyt.

Természetesen, ha ebbe az irányba haladunk, valószínűleg eltaszítunk sok modern felfogású hívőt, akik lázasan fenntartják a status quo-t. De azok, akik maradnak, még bátrak maradhatnak attól, hogy Krisztus elveszítette az ilyen tanítványokat. Mindazonáltal néhány jó emberrel megalapította Egyházát, ami fennmaradt. Ez továbbra is így marad, amíg a mai férfiak követik példáját, és elfogadják saját természetüket.

A cikk forrása angol nyelven

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.