Müller bíboros a német egyházról és a pán-amazóniai szinódusról

alt

„Az Egyházból való tömeges kilépés és az egyházi élet hanyatlásának válságát nem lehet az Egyház ön-szekularizációjával orvosolni.”

Még július 29-én egy újabb kritikai dolgozat jelent meg az osztrák kath.netkatolikus hírportálon Gerhard Müller bíborostól, a Hittani Kongregáció előző prefektusától. A bíboros ebben is a pán-amazóniai szinódusmunkadokumentumának felvetéseit veszi górcső alá, kiegészítve a németországi katolikus egyházban zajló folyamatok kritikájával.

Az alábbiakban Müller bíboros e második dolgozatát adjuk közre teljes terjedelmében, magyar nyelven. A bíboros első dolgozata, amely július 27-én jelent meg a Katolikus Válaszon, ide kattintva olvasható.

„Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át” (Róm 12, 2).


1. Az Egyház elvilágiasítása a válság oka, nem pedig megoldása

Aki hiszi, hogy „Krisztus [...] szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy [...] megszentelje” (Ef 5, 25 sk.), csak megrendüléssel fogadhatja a legújabb hírt Németországból. 2018-ban több, mint 216 000 katolikus hagyta el hivatalosan az Egyházat, vagyis ennyien adták fel lelki hazájukat, és fordítottak hátat hitbéli Édesanyjuknak. Az okok egyénenként persze eltérőek, mint ahogy azok az emberek is különbözők, akik a keresztség által Krisztus testének tagjaivá váltak. Az azonban világos, hogy a legtöbben olyan lelkülettel lépnek ki az Egyházból, mintha valamilyen világi egyesületben szüntetnék meg a tagságukat vagy elfordulnának attól a politikai párttól, amely szellemiségétől eltávolodtak, esetleg amelyben csalódtak. E

gyáltalán nem tudatosul bennük vagy talán soha nem is hallottak róla, hogy bár az Egyház, legmagasabb képviselőit is beleértve, tökéletlen emberekből áll, lényegét és megbízatását illetően isteni eredetű. Hiszen Krisztus az Egyházát a világ üdvösségére alapította, amely „szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (Lumen gentium 1).

A Zsidókhoz írt levél szerzője minden bizonnyal tudatában volt az ilyen emberek pasztorálásával járó nehézségeknek: „Azt ugyanis, aki egyszer már részesült a világosságban, megízlelte az égi ajándékot, megkapta a Szentlelket, felfogta az Isten tanítását, és megtapasztalta az eljövendő élet erőit, aztán mégis elpártol, lehetetlen újra bűnbánatra indítani. Hiszen ha rajta áll, újra keresztre feszíti az Isten Fiát, és csúfot űz belőle.” (Zsid 6, 4-6).

Az emberek azért nem érzik, hogy az Egyház elhagyásával súlyosan vétenek Megváltó Urunk, Krisztus szeretete ellen, és örök üdvösségüket teszik kockára, mert úgy vélik, az Egyház nem több, mint egy világi egyesület. Semmit sem tudnak arról, hogy a katolikus hitre tértek üdvösségéhez nélkülözhetetlen a földön vándorló Egyház. „Az viszont nem üdvözül, aki beépül ugyan az Egyházba, de nem tart ki a szeretetben, és így ’teste szerint’ az Egyház kebelében marad, ’szíve szerint’ azonban nem.” (Lumen gentium 14).

Az Egyházból való tömeges kilépés és az egyházi élet hanyatlásának (a templomba járók csekély száma, kevesebb keresztelés és bérmálás, üres papi szemináriumok, a szerzetesrendek elnéptelenedése) válságát nem lehet az Egyház további elvilágiasításával, ön-szekularizációjával orvosolni. Nem azért térnek vissza az emberek Krisztus üdvözítő közösségébe, vesznek részt a Szent Liturgián és részesülnek a szentségekben, mert a püspök olyan kedves, vállveregető, emberközeli, és semmilyen banalitástól nem riad vissza, hanem mert felismerik a kegyelem ezen eszközeinek valós értékét. Legitimálhatja magát az Egyház az elkeresztényietlenedett világ előtt az ökológiai mozgalom egyfajta természetvallási lobbijaként vagy a migránsoknak adakozó segélyszervezetként, de így aztán igazán elveszíti önazonosságát, amely a Krisztusban való üdvösség egyetemes szentsége, és mégsem nyeri el azt az elismerést, amelyet a baloldali-zöld fősodortól remél.

Az Egyház csak akkor szolgálja az emberek Isten és a hitből való élet utáni törekvését, ha az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében minden embernek hirdeti az evangéliumot és a keresztség által Jézus tanítványaivá teszi őket. Az Egyház Krisztus teste, tehát a fő, Jézus Krisztus általa és benne van jelen az idők végezetéig (V.ö. Mt 28, 19 sk.). Ő szól hozzánk a szentbeszédben, Ő keresztel, bérmál, jeleníti meg keresztáldozatát a szentmisében és ajándékozza magát az örök élet eledeleként, Ő bocsátja meg a bűnöket és küldi az Egyház szolgálóinak a Szentlelket, aki által a felszentelt püspökök és papok Krisztus, az Újszövetség főpapja nevében cselekednek, és teszik őt láthatóvá a közösségben (Sacrosanctum concilium 41). A német egyház felsőbb vezetésében preferált ún. „szinódusi út” célja azonban az Egyház további elvilágiasítása.

Az evangéliumban való megújulás, úgy mint katekézis, misszió, lelki gondozás, a szentségekbe való beavatás helyett már vagy fél évszázada olyan témákat helyez előtérbe, amelyekkel jó pontot vél szerezni magának a nyugati világ közvéleményénél és reméli, hogy eljut egy, a materialista emberképre redukált gondolkodásmódhoz.

Alapjában véve

(1) a papság szentségének jól fizetett funkcionáriusok professzionális rendszerévé való átalakításáról, és

(2) a püspökök és papok politikai értelemben vett „hatalmának” átruházásáról van szó egy világiakból álló vezető szervezetre azzal a megkötéssel, hogy azonos végzettség esetén a nőket illeti az elsőbbség.

Ami zavarja őket (3), az a „testtel szemben ellenségesnek” bélyegzett és a modern szexuális kutatásokkal állítólag nem kompatibilis keresztény erkölcs, ahogyan az a Krisztusban való új életből következik (V.ö. Gal 5, 13-25).

A protestáns reformáció és a felvilágosodás naturalizmusa óta a botránykő természetesen (4) a papi cölibátus, és az Istennek szentelt élet evangéliumi tanácsai, a szegénység, a tisztaság, és az engedelmesség.

Egy olyan Egyházban, amely tisztán evilági célokkal rendelkező emberi szervezetként már feladta küldetését mint a Krisztusban való üdvösség közvetítője, és amely már minden transzcendens és eszkatologikus kapcsolatot elvesztett az eljövendő Úrral, az, hogy valaki „a mennyek országáért önként mond le a házasságról” (Mt 19, 12), ill. egészen „arra van gondja, ami az Úré” (1 Kor 7, 32), kínos, mint egy idegen test vagy örökölt teher, amelytől a lehető leggyorsabban meg kell szabadulni. Legföljebb néhány csodabogár esetében elfogadható, egy extrém mértékben autonóm önmeghatározás mazochisztikus formájaként.


2. Németek és amazóniaiak egy hajóban

Ahogy már a családszinódusoknál is megtapasztaltuk, a „német egyház” hegemóniára törekszik a világegyházban, büszkén és fensőbbrendűen tetszeleg a modern kor és a kereszténység kibékítőjének úttörő szerepében, Ferenc pápa „Isten németországi zarándok népéhez” címzett 2019. június 29-i levele ellenére. Az még nem derült ki, és az érdeklődő megfigyelőnek nehezen is érthető, miért érzik magukat hivatottnak arra, hogy példaként szolgáljanak másoknak, amikor a saját országuk egyháza ilyen sivár, reménytelen helyzetben van.

Olyan semlegesen és szépen hangzó kifejezéseket használnak, mint „gyógyító decentralizáció” (Instrumentum Laboris 126) vagy a katolikus egyház ’rómátlanítása’ (azelőtt ezt Róma-ellenes affektusnak nevezték), amelyek alatt valójában a kinyilatkoztatás helyett egy Amazonas-mitológia és ökoteológia, az apostolutód püspököknek egyházi tekintélye helyett pedig saját ideológusaik egyeduralmának kizárólagos érvényességét értik. De a katolikus egyháztanban nem a centrum és a periféria közötti hatalmi egyensúlyról van szó, hanem a pápa és az őt támogató bíborosi kollégium, valamint római kúria és az egyetemes Egyház részegyházait vezető és képviselő püspökök közös felelősségéről (Lumen gentium 23).

Javaslatom: Ha mindkét irányból valóban valami jót akarnak tenni az Egyházzal, akkor pl. tartózkodni kellene attól, hogy rendes kánoni eljárás (a védelem jogának biztosítása) nélkül váltsanak le püspököket, vagy nem kellene indoklás nélkül bezárni kolostorokat, ill. a részegyháznak sem szabadna aláásni a pápa tanítói és joghatósági primátusát azzal az ürüggyel, hogy ő nem Róma filiája. Ide tartozik még a keresztény bánásmód azokkal a testvéreinkkel és munkatársainkkal, akiknek nincs más ’bűnük’, csak az, hogy – a vélemények és stílusok legitim pluralitása keretén belül – elöljáróik privát véleményétől eltérő pozíciót képviselnek.

A Német Püspöki Konferencia vonatkozásában a szinódusi folyamat egyházpolitikailag összefonódik az Amazónia-szinódussal, és eszközként szolgál a világegyház átalakításához. A vezető személyiségek is szinte teljesen azonosak mindkét eseménynél, és a Német Püspöki Konferencia segélyszervezetein keresztül anyagi és szervezeti összefonódások is vannak. Azonban nem lehet tudni, hogy a nehéz kő hol áll meg. Azután már semmi sem lesz olyan, mint amilyen volt, az Egyházra senki sem fog ráismerni - mondta az egyik illetékes. De lehet, hogy elszámítják magukat, mint a lüdiai Krőzus király (Kr.e. 590-541), aki fatális módon félreértette a perzsák elleni támadáskor kapott delphoi jóslatot: „Ha átléped a Halüszt, egy nagy birodalom fog megdőlni.” A mi Halüszunk a katolikus egyház tanításának, életének, kultuszának isteni rendje (Lumen gentium).

Sajnos Németországhoz hasonlóan az egykor majdnem tisztán katolikus Dél-Amerikában is milliószámra lépnek ki a katolikus egyházból, mégsem keresik e katasztrófa okait, sem komoly elhatározást nem látunk az Egyház Krisztusban való megújítására. A megoldás itt sem az Egyház ’pünkösdösítése’, vagyis liberál-protestánssá való átalakítása latin-amerikai módra, hanem éppen az, hogy újra felfedezze katolicitását. Kívánatos tehát, hogy miként a „Szent Zsinat”, úgy a püspökök közössége is „elsősorban a katolikus hívők felé fordul. A Szentírás és a hagyomány alapján azt tanítja, hogy ez a földön vándorló Egyház szükséges az üdvösséghez. Mert egyedül Krisztus a közvetítő és az üdvösség útja, aki az Ő testében, ami az Egyház, jelenik meg számunkra; [...]

Az Egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkének birtokában az Egyház egész berendezését és az üdvösség minden eszközét benne elfogadják, és látható közösségében -- a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékeivel -- kapcsolódnak Krisztushoz, aki Egyházát a pápa és a püspökök által kormányozza.” (Lumen gentium 14). Nem az ellentmondó vélemények tarka diverzitása vagy Isten szent akaratával szemben a lelkiismereti döntés önkénye katolikus, hanem a népek egysége a hitben, amely beleilleszt minket az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való egységbe. „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy és én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17, 21). És ezért figyelmeztet minket Szent Pál: „Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.” (Ef 4, 3-6).

Az Instrumentum Laboris és a németországi szinódusi folyamat egyaránt az Egyház további elvilágiasítását tartja a válságból való kiútnak.

Ha a kereszténység egyetemes értelmezésében már nem Isten Krisztusban való történelmi önkinyilatkoztatását tekintjük alapnak, hanem az Egyházat és liturgiáját beillesztjük a világ egész mitologikus perspektívájába, vagy egy a bolygónk megmentésére szolgáló ökológiai program funkciójává tesszük, akkor a szentségi lét, különösen az apostoli utódlás püspöki és papi hivatalának szentsége elveszti a lába alól a talajt. Ugyan ki akarna egy ilyen ingó talapzatra egy életet felépíteni, amely teljes odaadást követel?


3. A válság gyújtópontja az egyházi rend szentsége

Mivel Krisztus „saját fölszenteltségének és küldetésének részeseivé tette” (Lumen gentium 28) az apostolokat és püspöki hivatásban őket követőket, akik a papokkal, diakónusokkal és minden megkeresztelt hívővel a helyi egyházak egységének elvét testesítik meg, a püspökök isteni küldetésként, Krisztustól kapott megbízásként (Lumen gentium 20) gyakorolják hatalmukat. Ez nem valamiféle politikai-szociológiai hatalom, hanem a Szentlélekben adományozott spirituális felhatalmazás arra, hogy Isten népét megszenteljék, tanítsák és vezessék. „A püspökök tehát segítőikkel, az áldozópapokkal és a szerpapokkal együtt átvették a közösség szolgálatát, Isten helyett állnak a nyáj élén, melynek -- mint tanítómesterek, az istentisztelet papjai és a kormányzás szolgái -- pásztorai.” (Lumen gentium 20).

Itt nem három különböző hivatalról van szó, amelyek a történelem véletlenszerűségei folytán összefonódtak, tehát újra szét lehet őket szedni vagy másképpen összerakni. Hibás az összehasonlítás az abszolút uralkodók világi hatalmával is, amellyel Montesquieu nyomán jogosan állítják szembe a hatalmi ágak (közigazgatás, törvényhozás, igazságszolgáltatás) szétválasztásának modelljét. Mert az apostolok és utódaik Krisztus nevében és a Szentlélek erejéből Krisztus, a tanító, a pásztor és a főpap egyszemélyi szolgálatát végzik, amely nem mások fölött gyakorolt hatalom, hanem mások üdvéért való szolgálat (Mt 23, 11).

Ezért azok a püspökök, akik nyíltan deklarálják, hogy önként lemondanak „hatalmukról”, nem szerénységükről tesznek tanúbizonyságot, hanem inkább arról, hogy nem értik, mit jelent katolikus püspöknek lenni.

Azt a fajta „hatalmat” ugyanis, amelyről le akarnak mondani, jobb, ha egyáltalán nem birtokolják, a szenteléskor Krisztustól rájuk ruházott spirituális teljhatalomról azonban nem mondhatnak le, mivel az nem a saját tulajdonuk. Persze kérhetik felmentésüket püspökségük joghatósági hatalmának gyakorlása alól, ha nem képesek az ezzel járó felelősségnek megfelelni.

Jellemző, hogy sem a pán-amazóniai szinódus munkadokumentuma, sem a német szinódusi atyák nem a bibliai alapelvekből indulnak ki és nem a hagyományokon, valamint a kötelező érvényű zsinati és pápai hithatározatokon nyugvó egyházi tanításhoz igazodnak. Ehelyett a globális világ szociológiai szükségszerűségeiből, ill. az amazóniai törzsi népek hagyományos szervezeti formáiból vezetik le a normákat és szabályokat.

Ha ott a közösség szentségekkel való ellátása(!) céljából teológiai tanulmányok nélkül is (IL 129, 2) pappá szentelnek stabil (vajon egyházilag érvényes?) párkapcsolatban élő, tekintélyes férfiakat, akkor miért ne lehetne ez ürügy arra, hogy a viri probati intézményét végre Németországban is bevezessék, ahol a cölibátusnak nincs már társadalmi elfogadottsága, és a házas teológusok készen állnának arra, hogy felszentelt papként betöltsék a cölebsz klérusban keletkezett hiányt. A „hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfi” (ApCsel 6, 3) kiválasztásából az asztal szolgálatának ellátására (ApCsel 6, 1-7), amiből később a felszentelt diakónusok egyházi rendi fokozata kialakult, nem lehet azt a teológiai következtetést levonni, hogy az egyház szociológiai szükségszerűségből bármikor és egyáltalán az egyházi rend szentségének újabb formáit hozhatná létre (IL 129).

Az egyházi rend szentségének három fokozata egyrészt az apostolok utódainak megbízatásából adódik, amely az evangélium hirdetéséből, a kegyelem szentségi közvetítéséből, és a krisztusi nyáj jó pásztorként való vezetéséből áll, másrészt a rész-egyházak kialakulásából, amelyek az egyetemes egyházat képviselik helyi szinten. Itt egy kiválasztott pap a presbiterek és diakónusok kollégiumának elöljárója, akit a 2. századtól kezdve egyre gyakrabban illetnek az exkluzív „püspök” elnevezéssel (Antióchiai Szent Ignác, Mag. 6,1). A püspök a helyi egyház egységének szentségi képviselője, és ő jeleníti meg az apostoli eredettel való egységet, mivel a püspökök közössége, élükön a pápával a Péter által vezetett apostolok közösségének utóda (1. Kelemen-levél 42-44; Lumen gentium 20 skk.).

 A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.