Egy közeli barátom és lelkipásztorom, Fr. Richard Heilman vendégposztját közöljük a kézbeáldozás megkérdőjelezhető eredetéről. Ez az Atya mai homíliája volt, amelyet egy cikké állított össze a New Liturgical Movement számára. Különböző cikkekből és forrásokból állította össze. Fr. Heilman a Madison Egyházmegye (WI) papja.

Azon törekvéseim miatt, hogy visszaállítsam a liturgia szentségének érzékét, gyakran azzal vádolnak, hogy II. vatikáni zsinat előtti vagyok. Általában kijavítom őket, mondván, hogy pontosan II. vatikánum- szemléletű vagyok. A II. vatikáni zsinat néhány változást kért a liturgiában, megértve, hogy a római liturgiának kiváló változásai az évszázadok során, kétségtelenül fokozatos, szerves változások voltak és jellemzően észrevehetetlenek. Az egyháztörténelemben azonban soha nem történt olyan a liturgia vonatkozásában, mint a zsinat utáni években.

Ezen a hétvégén volt az első misénk az új áldoztatóráccsal. Az egyik ilyen mise után beszéltem egy idős templomőrrel (nagyszerű fickó!), és odáig volt az új rácsokért. Azt mondta nekem, hogy „évekkel ezelőtt” (imádom ezt a kifejezést!), volt egy plébániatanács, és Fr. X el akarta eltávolítani a mellékoltárakat (számos más változással együtt) ebből a gyönyörű templomból. Azt mondta a templomőr: „Kemény harc volt ezen az éjszakán, de végül a mi akaratunk győzött, és csak apró változtatásokat tett.” Azt mondtam: „Az … idők megváltoztak … az a pap kritikát kapott, hogy próbálta eltávolítani a szentséget … és engem most azért kritizálnak, mert megpróbálom visszahozni.” Mivel az új áldoztatórácsokat ünnepeltük és az evangéliumban láttuk, hogy Péter, Jakab és János arcra borultak Isten jelenléte előtt – tökéletes időnek láttam, hogy rávilágítsak egy, a II. Vatikáni Zsinat utáni újításra – az állva és kézbe áldozásra. Egy kis történelemleckével kezdjük…

Egy engedetlenségből született engedmény

A kézbeáldozás gyakorlata a katolikus körökben először az 1960-as években kezdett elterjedni, elsősorban Hollandiában. Röviddel a II. Vatikánum után néhány nem angol nyelvű országban (Hollandia, Belgium, Franciaország és Németország) történt, egyre fokozódó visszaélések miatt VI. Pál pápa felmérést végzett a világ püspökeinek körében, hogy meggyőződhessen a témával kapcsolatos véleményükről. 1969. május 28-án az Istentiszeteleti és Szentségi Kongregáció kiadta a Memoriale Dominit, amely így zárul: „A kapott válaszokból nyilvánvaló, hogy a püspökök jelentős része úgy gondolja, hogy a jelenlegi fegyelemnek [azaz a nyelvre áldozásnak] egyáltalán nem kellene megváltoznia, sőt, ha megváltozna, akkor ez sértené ezen püspökök és a legtöbb hívő érzékenységét és lelki elismerését.” Miután megvizsgálta a püspökök megfigyeléseit és tanácsait, a Legfelsőbb Püspök úgy ítélte meg, hogy nem szabad megváltoztatni a szentáldozás kiszolgáltatásának módját. A Szentszék ezután erőteljesen buzdította a püspököket, papokat és laikusokat, hogy az egyház közös javára való tekintettel buzgón tartsák be ezt a törvényt.

A szavazás ellenére 1969-ben VI Pál pápa úgy döntött, hogy a kontinensen kompromisszumot köt az engedetlen püspökeivel. „Az ügy súlyosságát” tekintve a pápa nem engedélyezte volna a kézbeáldozást. Nyitott volt azonban, hogy – törvény hatálya alóli kivételként – engedményt adjon bizonyos feltételekkel: először is, csak olyan országnak adható, ahol már elterjedt gyakorlat a kézbeáldozás, másrészt az ország püspökeinek – ahol már bevett gyakorlat – „titkos szavazással és kétharmados többséggel” kell jóváhagyniuk a kézbeáldozást. Ezen túlmenően a Szentszék hét szabályt írt elő a kézbeáldozásra vonatkozóan; a megtartásásuk elmulasztása az engedmény elvesztését eredményezheti. Az első három előírás: 1) azon hívők tiszteletben tartása, akik folytatják a hagyományos gyakorlatot (a térdelve és a nyelvre áldozást), 2) megőrzik a laikusok tiszteletét az Eucharisztia iránt, és 3) erősítik a laikusok hitét a valós jelenlétben.

A teljes cikk letölthető itt.

Létrehozva 2022. augusztus 24.