"Miért akarjuk megismételni a háborút?"

alt

Beszélgetés Georgij Mitrofánov atyával a történelmi emlékezetvesztésről

A háborúról való megemlékezés szórakozássá vált, az emberek élvezettel nézik a katonai parádékat, gondolkodás nélkül kiteszik a „györgy-szalagocska”-kitűzőket és a gyermekeket katonaruhákba öltöztetik. Az emberek teljesen elfelejtették, hogy a háború keresztény értelemben: bűn és szerencsétlenség, a nemzetközi jog pedig minden háborút bűntettnek tart. Georgij Mitrofánov atya nem nagyon ünnepi, de nagyon fontos problémákra emlékeztet bennünket, melyekről érdemes elgondolkodni.

Profanizáció és emlékezetvesztés

Nem látom, hogy napjainkban lenne vágy a háború valódi történelmi emlékezetének megörökítésére, vagy hogy valamiféle kísérletek történnének annak keresztény átgondolására.

Látom azonban ahogyan beszélni próbálnak a háborúról: kóstolót rendeznek az 50 grammos „blokádbeli kenyérből”, vagy az ünnepek idejére Szentpéterváron az Italjanszkaja utca egy részében rekonstruálják a blokád alatti várost – talán csak a tetemeket nem szórták szét. Mindez blaszfémia, ahogy egy másik patologikus tapasztalat is, amikor az iskolásoknak azt a feladatot adták, hogy írjanak fogalmazványt a fronton harcoló apának írt levél formájában. Mindez az erkölcsi érzék elsorvadásáról tanúskodik.

De nem kevésbé blaszfémikus a „Megismételhetjük!” frázis? Mit ismételhetünk meg? Még néhány tízmillió ember halálát? Néha úgy érzem, hogy kortársaink sokasága valamiféle rettenetesen infantilis öntudattal rendelkezik. És kinek, ha nem az Egyháznak kellene felemelnie mindenek előtt a szavát ezen oly szomorú társadalmi-pszichológiai degradáció ellen?

Előbb azonban tegyük fel szélesebben a kérdést történelmi emlékezetünkről. Sajnos társadalmunkra a történelmi emlékezetvesztés jellemző. Puskin szavai arról, hogy lusták vagyunk és nem vagyunk érdeklődők, nem veszítettek aktualitásukból napjainkban sem. Igaz, ma a háborúról való gondolkodást és emlékezést két körülmény is nehezíti. Először is, el kell ismerni, hogy a nagyszámú imitációk, szerepjátékok, különféle rekonstrukciók korában élünk, melyek egyáltalán nem feltételeznek semmiféle mély, még csak azt sem mondom, keresztény, hanem egyszerű szellemi-erkölcsi átélését annak, amiről szó van.

Nem azt akarom mondani, hogy a társadalom csak ostoba emberekből áll, nem, az közömbös emberekből áll, akik a nekik felkínált különféle szerepjátékok között haladnak. A megemlékezés rituális imitáció: ezt lehet elmondani az ilyen jellegű eseményekről. Nem annyira élő megemlékezést adnak a háborúról, mintsem profanizálják a témát.

Ugyan a háború emlékezetének miféle megörökítéséről lehet szó országunkban, ha még a mai napig nemcsak hogy nem temettük el, de össze sem számoltuk a háború összes áldozatát.

Ha a katonai veszteség többé-kevésbé felmérhető a személyi állomány adatlapjai alapján, a polgári lakosság veszteségei ismeretlenek, a kivégzettek számát nem veszik tekintetbe. Pedig konkrét emberekről van szó. De mi képesek vagyunk büszkélkedni a még teljesen össze nem számolt áldozatainkkal is!

A másik körülmény: a háborút annak megalapozására próbálják felhasználni, hogy az orosz történelem legfontosabb eseményei a háborúk voltak, és hogy a XX. század orosz és egyetemes történelmének a legfőbb eseménye a Második Világháború volt. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy ez egy teljesen keresztényietlen történelemszemlélet, az orosz történelem tekintetében is. Számomra – most nem mint egyháztörténész, hanem mindenek előtt mint pap beszélek – elfogadhatatlan ez a megközelítés, melyet ma a kulturális intézmények, a különféle történelmi társaságok próbálnak elterjeszteni, és e szemléletmódot gyakran támogatják az Egyház képviselői is.

Választás bűn és bűn között

Elfelejtjük, hogy az Egyház a háborút mindig bűnnek tekintette [*]. A háború lényegének legfontosabb bűnös vonása nem csak az, hogy a háború feltételezi az egyik legfőbb parancsolat, a „ne ölj” megsértését, amit sem békeidőben, sem háborús időben nem törölhet el senki. A háború mindig kísértés, mert azt a gondolatot ébreszti a benne résztvevőben, hogy ha háborúban ölsz, akkor nem követsz el gyilkosságot, hanem jótettet, hőstettet viszel véghez.

A háborúban a gyilkosság valamiféle jóváhagyást nyer, mely igazolja azt az ilyen vagy olyan körülmények miatt. És ahelyett, hogy beismernénk: a háború rettenetes volta éppen abban áll, hogy az ember nem a „bűn” és a „nem bűn” között kénytelen választani, hanem a kisebb és a nagyobb bűn között.

Képzeljük el: egy háborúról soha nem gondolkodó békés és jó embert akarata ellenére mundérba öltöztetnek és olyan helyzetbe helyezik, ahol csupán azért kell megölnie egy számára ismeretlen másik embert, akivel soha semmilyen személyes konfliktusa nem volt, hogy ő maga életben maradjon. Ha nem te ölsz, téged ölnek meg.

Igazolni lehet egy másik ember meggyilkolását azzal, hogy a saját életedet védted? Alapvetően nem lehet igazolni, de lehetséges benne enyhítő körülményt látni a bűnbánat során. A háborús cselekmények során az emberek értik, hogy életük gyakran társaik cselekedeteitől függ, ezért a fronttestvériség minden becsületes és rendes emberre jellemző, bármilyen hadseregben is harcoljon. Nem az absztrakt hazát, a führert, a vezért, az elnököt védelmezed, hanem a társaidat, ők pedig téged védelmeznek, és ennek erkölcsi értelme van, de nem törli el a lényeget: a bűn bűn marad.

A háború – az ember számára minden tekintetben természetellenes helyzet – képes teljesen megtörni egyesek életét, ahogy ez gyakran előfordult, míg mások esetében olyan szenvedélyeket ébreszthet fel, hogy egyszerűen gyilkossá válik.

Amíg meg nem tapasztalta, egyetlen ember sem lehet biztos abban, hogy mi fog történni a lelkével a háború során.

Nem hőstett, hanem bűntett

A háborúban nem a hőstettek, hanem a bűntettek dominálnak: erre emlékezni kell. Az Egyház nem ismeri a hős, a „szuperember” vagy „félisten” fogalmát. Az Egyház csak az ember azon hivatását ismeri, hogy szentté váljon. A háborús hőstett a bűntettől eltérően (amikor fogod és bombákkal és lövegekkel megsemmisíted az ellenséget) sokszor egyáltalán nem vonzó és nem hatékony cselekedet.

Nekem nagyon tetszik Szemjon Aranovics „Torpedóhordozók” c. filmjének jelenete, amely az Északi Flotta kötelékébe tartozó tengerészeti légierő cselekedeteiről szól. A Második Világháború idején tengerészeti légierőnk hatalmas veszteségeket szenvedett el, és a légierőt vezénylő tábornok, akit Alekszander Filippenkó játszik el nagyon jól, meggörnyedten, csüggedten áll és parancsokat oszt, tudva, hogy egyeseket a halálba küld, másokat pedig életben hagy. Ez mit jelent? Ez hőstett, amikor a parancsnokban van annyi becsület és bátorság, hogy tudatosítsa: a parancsa miatt egyesek meghalnak, mások pedig életben maradnak, megint mások pedig nyomorékká válnak. Azonban egy ép erkölcsű és érzékeny ember számára ettől fogva az élet nagyon nehezen lesz könnyű és örömteli.

A teljes cikk elolvasható itt.

 

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.