Buddha és Jézus két jóbarát?

alt

Keresztény hitünk (nem utolsósorban az első parancsolat a tízből), kizárja, hogy bármi közünk legyen akár a hinduizmushoz, akár a zen meditációhoz. Elmondom, hogy miért.

Elöljáróban el kell mesélnem a saját történetemet, hogy értsétek, hogy mindazt, amit most leírok, nem könyvekből olvastam. Gimnáziumi éveim alatt négy éven át jártam Tae-kwon do edzésekre, amelyek általában közös meditációval értek véget.

 

Tizenévesen nem tudtam, hogy ezek a gyakorlatok nem férnek meg a kereszténységgel, és nem volt senki, aki figyelmeztetett volna. Én csupán – mint minden kamasz – lelkesen vetettem bele magam az ismeretlenbe, és ahogy tanultam az önvédelmi technikákat nappal, esténként az ágyamon ülve meditáltam.

Sőt, nekem ez sem volt elég, próbáltam elmélyedni a keleti spiritualitás filozófiájába is. Egyik osztálytársammal versenyt olvastuk a spirituális könyveket, sőt kamaszos lelkesedéssel magunk is gyártottunk “bölcsességeket”, amik ma már egészen viccesen hangoznának, de akkor nagyon komolyan gondoltuk.

A rendszeres meditáció révén, néhány hónap alatt megtanultam koncentrálni, és ténylegesen megtapasztaltam (vagy tapasztalni véltem) azt az állapotot, amit módosult tudatállapotként írnak le. Ez kezdetben belső békét hozott, sőt egészen fantasztikus teljesítményekre adott lehetőséget főképp így, kombinálva a harcművészettel. Utólag visszagondolva látnom kellett volna a figyelmeztető jeleket, amelyek nem sokkal a meditáció elkezdése után már észlelhetők voltak. Például erősebb lettem, de agresszívebb is. Emlékszem egyszer egy barátom viccből meglepett az utcán és rácsapott a vállamra, én pedig ösztönösen reagálva, fordulásból kis híján eltörtem a bordáját. Ám ez még semmi volt. Ahogy haladtam egyre mélyebbre, azt kezdtem tapasztalni, hogy a belső béke már csak a meditáció alatt van meg, ha nem meditáltam, egyre zaklatottabb lettem. Emiatt aztán még intenzívebben gyakoroltam a technikákat, és lassan elértem, hogy már a meditáció sem hozott belső békét.

A fordulatot egy olyan este hozta el, amikor már órák óta képtelen voltam elaludni, csak ültem az ágyamon, és meditálni próbáltam, hogy valahogy lenyugodjak, de sikertelenül, mert egyre csak növekedett bennem a feszültség és a félelem. Ezt akkoriban már hetek óta tapasztaltam. Azt éreztem, hogy nem vagyok ura a belső világomnak, hogy olyan erők járnak át, amiknek a természetéről sejtésem sem volt. A könnyeimmel küszködtem, nagyon mélyen voltam. Ekkor valahogy eszembe jutott, hogy imádkoznom kéne. Ott és akkor letérdeltem a szobámban, és elkezdtem mondani egy Üdvözlégyet. Fantasztikus tapasztalat volt! Abban a pillanatban megszűnt minden félelmem, és teljes belső békét éltem meg. Hónapokba telt ezután, amíg teljesen ki tudtam mászni a meditáció okozta gödörből, de két dologban bizonyosságra jutottam: a keleti spiritualitás igenis valóságos, és semmi köze a Teremtő Istenhez.

Saját tapasztalataimból kiindulva, ebben a folytatásban meg szeretnék világítani néhány lényeges pontot, amiben alapvetően különbözik a keresztény hitünk a hinduizmus és buddhizmus hitétől, hogy nektek ne kelljen ugyanazt az utat bejárnotok, mint nekem.

A létünk illúzió, vagy Isten által teremtett valóság?

A legtöbb keleti spirituális irányzat (hinduizmus, buddhizmus stb.) a tapasztalati világunkat, és benne saját magunkat (ide értve az érzéseinket, vágyainkat, sőt azt, amit “én”-nek, vagy léleknek nevezünk) illúziónak tartja, amitől a meditáció révén meg kell szabadulnunk. A hinduizmus szerint éppen hogy a lét illúziójához való ragaszkodás az, ami megtart minket az újjászületés (reinkarnáció) körforgásában. A tökéletes (érzelem és gondolkodásmentes) tudatállapot elérése azonban megszabadíthat minket ebből a körforgásból. A Biblia azonban arra tanít minket, hogy a világ Isten csodálatos teremtménye, amelyet nekünk, embereknek ajándékozott, és az ember – személyisége, lelke, vágyai, érzései – a teremtés koronája. Sőt: Isten maga is személyes létező, és éppen hogy maga is nem egyszer átél érzelmeket.

Megvilágosodás vagy kapcsolat az Élő Istennel?

A megvilágosodás az a bűvös szó, amit a legtöbb keleti filozófia mint végcélt jelöl meg. Ezt a megvilágosodást általában a meditációs technikák elsajátításával és gyakorlásával lehetséges elérni. Ezzel szemben a keresztény imádság nem egy módosult tudatállapotot hoz létre, hanem kapcsolatot az élő Istennel, aki tőlünk különböző, önálló személy, nem pedig egy arctalan energia. Arról nem is beszélve, hogy az imádsághoz nem elegendő a gyakorlatok pontos végzése, ha nincs segítségünkre Isten kegyelme, mit sem ér a térdünk koptatása.

Reinkarnáció, vagy egyedi és megismételhetetlen élet?

A legszembetűnőbb különbség az, hogy a keleti vallások szinte egyöntetűen hisznek a reinkarnációban, mint ami lehetőséget biztosít számunkra, hogy ha nem tudtuk ebben az életben elérni a tökéletességet, akkor majd a következő életünkben újrapróbálhatjuk. Ez két ponton is tökéletes ellentéte a keresztény hitünknek. Egyrészt a Biblia világosan fogalmaz, hogy egy életünk van, ami után következik a halál, és az ítélet (Bölcs 7, 6; Zsid 9,27; Jézus beszélgetése a jobb latorral stb.). Ez az élet egyedi, a test és a lélek szorosan összetartozik, mindenki a saját testében támad fel, ahogy Jézus is tette. Másrészt a reinkarnáció egyfajta önmegváltást jelent, azaz, hogy saját magam hozom helyre a bűneimet. Ebben a gondolkodásmódban semmi szükség egy Megváltóra, aki meghal helyettem a bűneimért.

A teljes cikk elolvasható itt.

Share