Az alábbiakban Athanasius Schneider, a kazahsztáni Asztana segédpüspökének 2019. március 20-án közzétett írását közöljük, teljes terjedelmében, magyar nyelven. A fordítás alapjául szolgált angol nyelvű változat a Rorate Caeli oldalon jelent meg.

Az eretnek pápa kérdéséről

Az egész katolikus hagyományban nem találunk olyan általánosan elfogadott szabályt, amely útba igazítana a tekintetben, miként kell eljárni eretnek pápa esetén. Egyetlen pápa vagy egyetemes zsinat sem fogalmazott meg olyan doktrinális nyilatkozatot vagy kötelező érvényű egyházjogi normát, amely megmondaná, hogyan kell viszonyulni ahhoz, ha egy pápa eretnekségbe esik.

Egyetlen olyan történelmi esetről sem tudunk, amikor egy pápa hivatali ideje alatt eretnekség vagy állítólagos eretnekség miatt veszítette volna el pápaságát. I. Honorius pápát (625-638) halála után három egyetemes zsinat is kiközösítette (a harmadik konstantinápolyi zsinat 681-ben, a második niceai zsinat 787-ben és a negyedik konstantinápolyi zsinat 870-ben), mivel támogatta a monotheletizmus eretnek tanát, és így ezen eretnekség terjedéséhez is hozzájárult. Levelében, melyben megerősítette a harmadik konstantinápolyi zsinat határozatait, Szent II. Leó (682-683) egyházi átokkal sújtotta Honorius pápát („anathematizamus Honorium”), és kijelentette, hogy elődje, „Honorius ahelyett, hogy ezt az apostoli Egyházat az apostoli hagyomány tanításával tisztította volna meg, árulónak bizonyult, és a szeplőtelen hitet próbálta megrontani” (Denzinger-Schönmetzer, 563. pont).

A Liber Diurnus Romanorum Pontificumban, a római pápák tizenegyedik századig használt napikönyvében, amely a római kúria legfontosabb okiratait és rendeleteit foglalta magába, a pápai eskü szövege is megtalálható, amely szerint minden hivatalba lépő új pápának meg kellett fogadnia, hogy elismeri a hatodik egyetemes zsinatot, amely az eretnekség (monotheletizmus) szerzőit – Sergiust, Pyrrhust és többek között Honoriust is – örök egyházi átokkal sújtja (PL 105, 40-44).

Néhány breviáriumban, melyet a 16-18. századig használtak, június 28-án, Szent II. Leó ünnepén a Matutinum olvasmányaiban Honorius pápa mint eretnek jelenik meg: „In synodo Constantinopolitano condemnati sunt Sergius, Cyrus, Honorius, Pyrrhus, Paulus et Petrus, nec non et Macarius, cum discipulo suo Stephano, sed et Polychronius et Simon, qui unam voluntatem et operationem in Domnino Jesu Christo dixerunt vel praedicaverunt.” Az a tény, hogy a breviáriumban évszázadokon át ehhez az olvasmányhoz ragaszkodtak, azt jelzi, hogy katolikusok megannyi nemzedéke sem ütközött meg azon, hogy egy bizonyos pápa egy nagyon ritka esetben az eretnekség, illetve az eretnekség pártolásának bűnébe esett. Ebben a korban a hívek és a klérus még pontosan különbséget tudott tenni aközött, mit jelent a katolikus hit elpusztíthatatlansága, melyet Isten a péteri szék Tanítóhivatalának ígért, és mi az, ami az adott pápa hűtlensége és árulása ezen tanítói hivatal gyakorlása során.

„The Condemnation of Pope Honorius” (“Honorius pápa elítéltetése”, London, 1907) című könyvében Dom John Chapman kijelenti, hogy ugyanaz a harmadik konstantinápolyi egyetemes zsinat, amely kiközösítette Honorius pápát, világosan különbséget tett az adott pápa tévedése és az apostoli szék hitbeli tévedhetetlensége között. Mikor a harmadik konstantinápolyi egyetemes zsinat atyái levelükben arra kérték Agathon pápát (678-681), hogy hagyja jóvá a zsinati döntéseket, hangsúlyozzák, hogy Róma nem tévedhet a hitben, mikor azt az Apostoli Szentszék püspöke, vagyis Péter utóda eme minőségében az egész Egyháznak hirdeti. Hogyan fordulhatott elő azonban az, hogy a harmadik konstantinápolyi egyetemes zsinat egyszerre mondta ki ezt és ítélte el az egyik pápát eretnekként? A válasz egyértelmű. I. Honorius pápa pontosan azért tévedett, és pontosan azért esett eretnekségbe, mert – kötelességével szemben – nem a római egyház péteri hagyományát hirdette hivatalának erejénél fogva. Nem erre a hagyományra hivatkozott, hanem olyan tanítást hagyott jóvá és fejtett ki, amely nem felel meg az igazságnak. Minthogy azonban utódai elhatárolódtak tőle, I. Honorius pápa szavai mit sem változtattak az Apostoli Szentszék hitbeli tévedhetetlenségén. Annak tekinthetjük őket, amik: Honorius személyes véleményének.

Szent Agathon pápa nem hagyta, hogy megtévessze elődje, I. Honorius szánalomra méltó viselkedése, aki az eretnekség terjedését segítette elő, hanem továbbra is természetfeletti módon gondolkodott arról, mit jelent Péter székének tévedhetetlensége a hit hirdetése során, amint az a konstantinápolyi császárnak írt leveléből egyértelműen kiviláglik: „Ez a szabálya az igaz hitnek, melyet oly békés birodalmad lelki édesanyja, Krisztus apostoli egyháza (Róma széke) jó – és balsorsban egyaránt vallott és hathatósan védelmezett, és amely – amint az be is fog bizonyosodni – a mindenható Isten kegyelméből soha nem tér le az apostoli hagyomány útjáról, soha nem romlik meg eretnek újításoknak hódolva, hanem azoktól kapta a keresztény hitet, akik alapították, vagyis Krisztus apostolfejedelmeitől, és mindvégig szeplőtelen marad, amint azt maga a mi isteni Urunk és Üdvözítőnk ígérte, mikor a szent evangéliumokban így szólt a legelső tanítványhoz: „Péter, Péter, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Ep. “Consideranti mihi” ad Imperatores)

Dom Prosper Guéranger tömören és éleslátóan mutatja be, mi történik teológiai és lelki szempontból akkor, ha egy bizonyos pápa eretneknek bizonyul: „Micsoda ujjongás zengett fel az alvilágban, mikor egy szomorú nap annak képviselője, aki maga a Világosság (Honorius pápa), egy pillanatra a sötétség erőinek oldalára állt, és sűrű homályként a menny és Isten azon hegyei közé telepedett, ahol maga az Úr az Ő helytartójával lakozik; csak a hívek kihagyó közbenjárása miatt eshetett meg mindez.” (The Liturgical Year, London 1900, 12. kötet, 377. old.)

Az is sokat nyom továbbá a latban, hogy az elmúlt kétezer évben egyszer sem fordult elő, hogy egy pápát uralkodása alatt elmozdítottak volna hivatalából eretnekség vétke miatt. I. Honorius pápát csak a halála után közösítették ki. Az utolsó eretnek, illetve félig eretnek pápa XXII. János (1316 – 1334) volt, aki azt tanította, hogy a szentek csak Krisztus második eljövetele és az utolsó ítélet után részesülnek Isten színről színre való látásában. Ekkor a következő reakciókkal találkozhattunk: nyilvános figyelmeztetés (a Párizsi Egyetem és VI. Fülöp francia király részéről), a pápa téves elméleteit teológiai művekben cáfolták, továbbá Jacques Fournier bíboros, a későbbi XII. Benedek pápa (1334-1342) testvéri korrekciót terjesztett elő.

Teljesen egyértelmű, hogy az Egyház együtt tud élni azzal a helyzettel, hogy egy pápa – nagyon ritka esetben – súlyos teológiai tévedésbe vagy eretnekségbe esik. Az Egyház gyakorlata egészen mostanáig az volt, hogy az eretnek pápával kapcsolatos végső döntést az utódaira, illetve a jövőben összehívandó egyetemes zsinatra bízza, amint az I. Honorius pápa esetében is történt. Ha nem vonja vissza tévedését, bizonyára XXII. János pápával is ez történt volna.

Számtalanszor előfordult, hogy világi hatalmak vagy bűnöző csoportok lemondattak egy pápát. Különösen az úgynevezett sötét korban (10-11. század) találkozunk ezzel, mikor a német császárok több méltatlan pápát távolítottak el, nem eretnekség miatt, hanem azért, mert az erkölcsi életük botrányos volt, és visszaéltek a hatalmukkal. Ez azonban soha nem egy bizonyos egyházjogi eljárás szerint történt, hiszen az Egyház isteni természete miatt ilyenre nem is lenne lehetőség. A pápa közvetlenül Istentől kapja a hatalmát, nem az Egyháztól, ezért az Egyház semmilyen okból nem mondathatja le.

Hitünk kötelező erejű tanítása (dogmája), hogy a pápa nem taníthat eretnekséget, mikor Péter székéből szólva (ex cathedra) hirdeti ki hitünk valamely tételét. Ez az az isteni ígéret, amely szerint a pokol kapui nem vesznek erőt az igazság székén (cathedra veritatis), amely Szent Péter apostol széke. I. Honorius pápa elítélésének történetét elemezve Dom John Chapman megállapítja: „A tévedhetetlenség úgyszólván a piramis csúcsa. Minél ünnepélyesebben fejezi ki magát az Apostoli Szentszék, annál biztosabbak lehetünk a tévedhetetlenségében. Mikor a legünnepélyesebb megnyilatkozási módot választja, vagyis a szó szoros értelmében ex cathedra szólal meg, akkor a tévedés lehetősége teljesen kizárható. A pápa tekintélyét akkor is el kell ismerni és tiszteletben kell tartani, amikor nem tényleges tévedhetetlenséggel tanít. Hogy a pápa is tévedhet, azt mind a hitünk, mind a történelem alapján kijelenthetjük” (The Condemnation of Pope Honorius, London 1907, 109. old.).

Ha a pápa téves tanokat vagy eretnekségeket hirdet, az Egyház isteni természete gondoskodik az ellenszerről: a hirtelen támadt űrt a püspökök szolgálata és a hívek legyőzhetetlen hitérzéke (sensus fidei) tölti be. A számbeli arány ebből a szempontból teljesen lényegtelen. Elég, ha néhány püspök hirdeti a hit teljességét és teszi helyre az eretnek pápa tévedéseit. Elég, ha a püspökök utat mutatnak nyájuknak és megvédik az eretnek pápa tévedéseitől, és papjaik és a katolikus szülők ugyanígy tesznek. Mivel azonban az Egyház természetfeletti valóság, misztérium, semmihez sem fogható természetfeletti szervezet, Krisztus misztikus teste, a püspököknek, a papoknak és a világi híveknek – a helyreigazításokon, a felhívásokon, a hitvallásokon és a nyilvános elutasításon kívül – elégtételt is kell adniuk az Isteni Fönségnek, és vezekelniük kell a pápa eretnek cselekedeteiért. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója (vö. 12. pont) szerint a hívek összessége nem tévedhet a hit kérdéseiben, mikor a püspököktől kezdve az utolsó világi hívőig általános egyetértést mutat a hit és az erkölcs dolgában. Az egész Egyház hite akkor is sértetlen marad, ha maga a pápa hirdet teológiai tévedést és eretnekséget, hiszen Krisztus azt ígérte, hogy a Szentlélek, az igazság Lelke állandóan jelen lesz Egyházában, és azt különösen támogatja (vö. Jn 14,17; 1Jn 2,27).

Ha Isten kifürkészhetetlen akaratából megengedi, hogy a történelem egy adott pillanatában és igen ritka esetben a pápa úgy gyakorolja napi, rendes, nem tévedhetetlen tanítóhivatalát, hogy közben tévedéseket és eretnekségeket hirdet, az isteni Gondviselés néhány püspöknek és világi hívőnek nyitja fel a szemét, hogy tegyék meg azt, amit a pápai tanítóhivataltól egyelőre hiába várnánk. El kell mondanunk, hogy az ilyen helyzet igen ritka, ugyanakkor az egyháztörténelem tanúsága szerint olykor igenis előáll. Az Egyház valóban egyetlen test, egyetlen élő szervezet, és amikor a test feje (a pápa) kudarcot vall, illetve elmulasztja megtenni kötelességét, a test többi tagja (a hívek) vagy a test kiemelt tagjai (a püspökök) teszik meg azt, amit a pápának kellene. Az egyik ilyen közismert és tragikus helyzet az ariánus válság idején állt elő a negyedik században, mikor a hit tisztaságát – Boldog John Henry Newman megfogalmazása szerint – nem annyira az ecclesia docens (a tanító egyház, vagyis a pápa és a püspökök), hanem az ecclesia docta (a tanuló egyház, vagyis a világi hívek) őrizte meg.

Az az elképzelés, hogy az eretnek pápa automatikusan elveszíti hivatalát, mely esetben kimondható a pápai szék üressége, hallgatólagosan az egész Egyházzal azonosítja a pápát, és a pápaközpontúság, illetve pápa túlzott tiszteletének egészségtelen hozzáállásáról tanúskodik. E nézet képviselői (különös tekintettel néhány szentre) a túlzott ultramontanizmus, illetve pápaközpontúság hibájába esnek, és a pápát valamiféle félistenként tisztelik, aki még azokban a kérdésekben sem tévedhet, amelyekre a pápai tévedhetetlenség nem vonatkozik. Az az eshetőség tehát, hogy a pápa tévedést hirdet a tanítás terén, amelybe értelemszerűen a legsúlyosabb doktrinális tévedés, az eretnekség is beletartozik, ezen nézet képviselői számára elviselhetetlen és elképzelhetetlen, akkor is, ha minderre a pápai tévedhetetlenség körén kívül kerül sor.

Az az elmélet, illetve teológiai vélemény, hogy az eretnek pápa lemondatható, illetve elveszítheti hivatalát, ismeretlen volt az első évezredben. Csak az érett középkorban merült fel a gondolat, mikor a pápaközpontúság a tetőpontjára hágott, és a pápát tudat alatt magával az Egyházzal azonosították. Mindez gyökerében már az abszolút uralkodó evilági magatartásában is megfigyelhető, mikor így szól: „L’État, c’est moi!” (Az állam én vagyok!), melynek egyházi megfelelője így hangzik: „Az Egyház én vagyok!”

Az a vélekedés, hogy az eretnek pápa automatikusan (ipso facto) elveszíti hivatalát, az érett középkortól kezdve egészen a huszadik századig általános volt. Mindez azonban csak teológiai vélemény, nem az Egyház állandó tanítása, hiszen egyetlen egyetemes zsinat és egyetlen pápa sem foglalt mellette nyíltan állást. Az Egyház ugyanakkor elítélt egy eretnek pápát, igaz, hogy csak a halála után, nem a hivatali ideje alatt. Akkor sem tekinthetjük biztosnak és általánosan elfogadott tanításnak, ha az egyház néhány doktora (pl. Bellarmin Szt. Róbert és Szalézi Szt. Ferenc) is ezt képviselte. Olykor az Egyház doktorai is tévedtek, pl. Aquinói Szent Tamás a Szeplőtelen Fogantatással, az egyházi rend szentségének anyagával vagy a püspökszentelés szentségi jellegével kapcsolatban.

Volt például az Egyház életében olyan időszak, amikor az az objektíve téves teológiai vélekedés terjedt el, hogy az egyházi rend szentségének anyagát a szerek (evangéliumos könyv, ostya, kehely, stb.) átadása képezi. Ez a vélemény sem ősinek, sem egyetemesnek nem tekinthető, bizonyos ideig azonban még a pápa (IV. Jenő) is támogatta rendeletében, illetve a liturgikus könyvekben is megjelent, még ha nem is sokáig. Később azonban, 1947-ben XII. Pius helyesbítette.

Az az elmélet, hogy az eretnek pápa hivatala az eretnekség miatt automatikusan (ipso facto) megszűnik, nem tekinthető többnek teológiai véleménynél, mivel nem felel meg a semper, ubique, ab omnibus teológiai kategóriáinak, vagyis nem mindig mindenki mindenütt vallotta. Az egyetemes és rendes tanítóhivatal, illetve a pápai tanítóhivatal egyetlen olyan megnyilatkozásáról sem tudunk, amely támogatná azt az elméletet, miszerint eretnekség esetén az eretnek pápa hivatala automatikusan (ipso facto) megszűnik. Egy középkori egyházjogi hagyomány szerint, melynek darabjait később a Corpus Iuris Canoniciben, a latin egyház 1918-ig érvényes egyházi törvénykönyvében gyűjtötték össze, az eretnek pápa elítélhető: „Papa a nemine est iudicandus, nisi deprehendatur a fide devius”, vagyis: „Senki sem ítélheti el a pápát, kivéve akkor, ha bebizonyosodik, hogy eltért a hittől.” (Decretum Gratiani, Prima Pars, dist. 40, c. 6, 3. pars) Az 1917-ben közzétett Egyházi Törvénykönyv azonban kihagyta a Corpus Iuris Canonici eretnek pápával kapcsolatos rendelkezését. Ilyen rendelkezés az 1983-as Egyházi Törvénykönyvben sem szerepel.

Az Egyház mindig is azt tanította, hogy a formális eretnekség miatt automatikusan kiközösítés alá eső eretnek személy is érvényesen szolgáltathatja ki a szentségeket, és hogy rendkívüli helyzetben az eretnek vagy a formálisan kiközösített pap is gyakorolhatja a joghatóságát, és szentségi feloldozásban részesítheti a bűnbánó bűnöst. A pápaválasztás rendjére vonatkozó szabályok, amelyek VI. Pálig voltak érvényben, azt is lehetővé tették, hogy a kiközösített bíboros is részt vegyen a pápa megválasztásában, sőt a kiközösített bíborost is lehetett pápának választani: „Egyetlen választóbíborost sem szabad kizárni abból, hogy aktívan vagy passzívan részt vegyen a pápa megválasztásában, amennyiben kiközösítés, felfüggesztés vagy interdiktum alá esik, vagy más tekintetben van akadályoztatva egyházjogi szempontból. A választás eredményének tekintetében minden ilyen ítélet felfüggesztésre kerül.” (VI. Pál, a Romano Pontifice eligendo kezdetű apostoli konstitúció 35. pontja). Ezt a teológiai alapelvet kell alkalmazni az eretnek püspök vagy az eretnek pápa esetében is, aki eretneksége ellenére is érvényesen gyakorolhatja egyházi joghatóságát, és ezért nem veszíti el automatikusan (ipso facto) hivatalát az eretnekség miatt.

Az az elmélet, illetve teológiai vélekedés, amely szerint az eretnek pápa automatikusan (ipso facto) elveszíti hivatalát az eretnekség miatt, a gyakorlatban sem kivitelezhető. Amennyiben mégis alkalmaznák, olyan helyzethez vezetne, mint amilyen a 14. század végén és a 15. század elején történt nagy egyházszakadás esetében állt elő, amely katasztrofálisan érintette az Egyházat. Mindig lesznek olyan bíborosok, püspökök és világi hívők, akik nem fogják a pápa valamely tévedését formális eretnekségnek nyilvánítani, és így a mindenkori pápát továbbra is az egyetlen törvényes pápának tekintik.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. április 8.