Mi áll a progresszív melegnarratíva ellentmondásai mögött?

alt

Tegnap ugyanolyan diadalittasan adta hírül a hvg.hu, az index.hu és a 444.hu (követve a teljes nyugati progresszív sajtót), hogy David Matheson, a „reparatív terápia” „atyja”, „pápája” (biztos, lehetne még fokozni a jelzőket) újra a meleg életmód mellett döntött, mint amilyen lendülettel beleszálltak Trombitás Kristóf, Hodász atya és Szőnyi Szilárd köztévén folytatott beszélgetésébe, amely a szabad terápiaválasztásért küzdő szakmai hálózat nemrég lezajlott budapesti konferenciájáról szólt.

A „helyreállító terápia” egyik ikonikus alakjának személyes kudarca ugyanis a szemükben azt demonstrálja, hogy a melegség megváltoztatásába vetett hit pont olyan, mint a laposföldben való hit. Egy pillanatra engedjük meg, hogy a progresszív médiának igaza legyen ebben. Tegyük föl, hogy a homoszexuális hajlam tényleg megváltoztathatatlan adottság, és az ellenkezőjére semmilyen bizonyíték nincs. Vajon miért annyira fontos a progresszív médiának, hogy ezt bizonyítsa és az ellenkezőjét állítókat nevetségessé tegye?

Ha jóhiszemű vagyok, először arra gondolok, hogy talán tudományos kutatások alapján tényleg arról vannak meggyőződve, hogy a homoszexuális hajlam megváltoztathatatlan, velünk született – talán még genetikailag is meghatározott – tulajdonság. Ebben az esetben kíváncsi lennék, milyen kutatásokra alapozzák ezt, és mit kezd a progresszív média azokkal a kutatásokkal, amelyek az ellenkező irányba mutatnak (pl. ikerkutatások, a szexuális orientáció elaszticitását igazoló kutatások).

Ha a progresszív médiamunkások ismerik a tudományos kutatásokat, akkor azzal is tisztában kell lenniük, hogy vannak olyan eredmények, amelyek határozottan a homoszexualitás genetikai meghatározottsága ellenszólnak, és olyanok is, amelyek a szexuális orientáció megváltoztathatatlanságát cáfolják.

Vajon miért nem hagyják a tudomány területén ezt a kérdést, miért nem engedik, hogy a tudósok nyugodtan folytassák a munkájukat, míg valamiféle konszenzusra nem jutnak a kérdésben? Miért akarják lezártnak mutatni azt, ami a tudomány asztalán egyáltalán nem végleges és lezárt?

Ha továbbra is jóhiszemű maradok, azt feltételezem, a progresszív média talán azért tekinti lezártnak ezt a kérdést, mert az 1970-es években az APA (American Psychiatric Association) döntése levette a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról. Csakhogy ez már akkor is ideológiai lobbiharc eredménye volt, amelynek élén éppen a progresszív kultúrkampf képviselői álltak, ahogy a megboldogult Dr. Buda Béla és sokan mások is rámutattak. De ha az ideológiai nyomásgyakorlásról szóló narratíva konzervatív kultúrharcosok hazugsága, akkor sem értem, miért ne lehetne figyelembe venni az azóta született kutatási eredményeket, miért ne juthatott volna a tudomány más eredményre az elmúlt évtizedekben, mint amit a 70-es években igaznak tartott? Nem éppen az APA-t fenyegeti, hogy a laposföldben hívőkhöz válik hasonlóvá, ha egy közel ötven évvel korábbi döntéséhez esetleg a tényeket figyelmen kívül hagyva mindenáron ragaszkodik? Ennyi idő alatt a tudomány fényévekre juthat korábbi önmagától, feltéve ha nem kötik gúzsba ideológiai megfontolások, mint Liszenko idején a szovjet tudományt.

Ha nem a tudomány, akkor vajon mi motiválja a progresszív médiamunkásokat? Lehet, hogy kizárólag olyan homoszexuális hajlamú embereket ismernek, akiknek soha nem változott az orientációjuk, meg olyanokat, akik bár próbálkoztak a változással, de visszaestek? Talán olyanokat tekintenek mintának, mint David Matheson, George Rekers vagy az Exodus mozgalom egy-egy ismert vezetője, akik kudarcot vallottak? Akkor viszont azt kellene megfontolniuk, hogy lehet, hogy nem elég széles a merítésük, lehet, hogy nem találkoznak azokkal az emberekkel, akik szintén léteznek és arról számolnak be, hogy terápia vagy más hatására ténylegesen megváltozott az orientációjuk és az életük.

Mondhatják erre a progresszívok, hogy ezek az emberek csak becsapják magukat és előbb-utóbb ugyanott fognak kikötni, ahol Matheson, de van-e joguk ezt mondani? Van-e joguk egy másik ember belső megélését tagadni, van-e elég tudásuk ahhoz, hogy kimondják: a megváltozásáról beszélő ember hazudik magának? Szerintem ezt csak úgy tehetik, ha eleve eldöntötték, hogy a változás lehetetlen. Számomra ezért még érdekesebb a kérdés, hogy vajon miért gondolják ezt, miért akarja tagadni a progresszív média azok megélését, akik arról számolnak be, hogy megváltozott az orientációjuk? Elég ehhez néhány rossz példa, mint Mathesoné? És vajon miért akarja a progresszív média akadályozni azoknak a tudósoknak, pszichológusoknak, terapeutáknak, lelkigondozóknak a tevékenységét, akik a megváltozás lehetőségét kutatják vagy ennek a lehetőségében hisznek? Ez a valódi kérdés.

A paradoxon ugyanis az, hogy pont azok szállnak síkra a homoszexuális orientáció megváltoztathatatlanságáért, pont azok küzdenek a szabad terápiaválasztás ellen, akik a genderelméletek nevében a nemi identitás fluiditását vallják, akik a transznemű identitást vállalók jogaiért harcolnak, és akik az ellen tiltakoznak, hogy az orvosok által biológiai jegyek alapján való „besorolás” legyen döntő a nemi identitás megjelölésében. Jellemzően ugyanazok ellenzik a szabad terápiaválasztást, akik a nemváltó műtéteket államilag finanszíroznák, akár gyermekeknél is. Látjuk az ordító ellentmondást? A homoszexuális orientáció esetében a biológiai determináltságot hangsúlyozzák, akik ezt megkérdőjelezik, azokat a laposföld-hívőkkel egy szinten kezelik, a nemi identitás esetében viszont készek teljesen átlépni a biológia és a tudomány felett, hogy az ember szabad választása érvényesüljön, akkor is, ha a genderelméletek egy-egy tétele még a laposföld-elméletnél is ingatagabb talajon áll. Vajon mi indokolja ezt a kettősséget? Mi hidalja át a gondolkodásukban ezt a szakadékot?

A válasz adja magát: nem tudományos meggyőződésről, hanem ideológiai harcról van szó.

A homoszexuális identitás determináltsága és a nemi identitás indetermináltsága közötti kapocs nem a tudomány, nem is a tapasztalat, hanem az identitáspolitika. Amikor a progresszív média élteti a nemváltó műtéten átesett olimpikont, majd kineveti a homoszexuális orientációjából kigyógyult egyetemistát, azon a kultúrmarxista szemüvegen át nézi a valóságot, amely a nyugat kulturális tereit elfoglalta és uralja. Azokon is ez a szemüveg van, akiknél ez nem tudatos, egyszerűen csak a haladók társaságában akarnak lenni. Ez nem tudományos felvilágosultság, hanem egy régóta tartó ideológiai küzdelem újabb állomása.

A kultúrmarxista identitáspolitika lényegi célja (Gramsci és a frankfurti iskola óta) az, hogy széles koalíciót építsen a fehér keresztény férfi patriarchális és heteronormatív világa ellen.

Ezt nem én állítom, hanem ők maguk. A homoszexuális vágyakkal élők bekerültek egy náluk nagyobb történetbe, amikor a normálistól eltérő vágyaikat identitássá tették, hogy ők is küzdjenek azzal a világgal szemben, amely őket elnyomja, megbélyegzi, meg akarja változtatni.

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.