A megkülönböztetés adománya

alt

Németországban történt egy imaösszejövetelen, talán már két évtizede. A résztvevők között volt az Istenben boldogult Marosi Izidor, akkori váci segédpüspök, később váci megyéspüspök atya is, de rangrejtve, nem püspöki öltözetben. Az összejövetel vezetői úgy ítélték meg, hogy egy olyan személynek, akiért imádkoztak, „nagy exorcizmusra” van szüksége. Vagyis: ünnepélyes exorcizmusra.

Valaki azt az ismeretet kapta a Szentlélektől, hogy a teremben jelen van egy püspök, és neki kell az exorcizmust végrehajtania. Miután ezt kihirdették, a püspök atya nagy szabadkozva előállott: ő valóban püspök, de igazán nem tudja, hogyan kellene egy ilyen imádságot végezni. Azt mondták neki: nem baj, majd előre mondják a szabadító imádságot, ő csak mondja utánuk. Megtörtént. Az illető, akiért imádkoztak (ha jól tudom, egy török hölgy) valóban megszabadult a démoni befolyástól.

„Most láttam – mondta állítólag a püspök atya az esetről – , hogy milyen nagy dolog püspöknek lenni.”

Az esetből (vagy talán a jogi normák félreértéséből?) egy jóindulatú mítosz keletkezett egyes magyar katolikus körökben: az a hiedelem, hogy a püspöknek nagyobb lelki hatalma van az exorcizmusban, mint az egyszerű áldozópapnak.

Ebből annyi természetesen igaz, hogy a megyéspüspök a saját joghatósági területén nem szorul engedélyre az exorcizmus elvégzéséhez, míg az áldozópap engedélyre szorul. Marosi püspök atya ugyan akkor még nem volt megyéspüspök, és nem is saját egyházmegyéjében tartózkodott, de a régi szertartáskönyv, amely akkor még teljes érvényben volt, minden püspöknek megadta a jogot, hogy külön engedély nélkül exorcizmust végezzen, és tartalmazott erre a célra egy külön formulát is. Az elbeszélt esetben ugyan a püspök atya nem ezt a formulát mondta el, de ez csak annyit jelentett, hogy szertartáskönyv híján nem végezte szószerint az előírt szöveget, tartalmát azonban igenis elmondta, vagyis ténylegesen ünnepélyes exorcizmust végzett, ha nem is liturgikus öltözetben és nem is a szabályos szöveggel. Az ünnepélyes exorcizmus pedig több az egyszerű exorcizmusnál. Az adott körülmények között semmiféle más lehetőség nem lett volna ünnepélyes exorcizmusra. Isten talán valóban azt is meg akarta mutatni, hogy mennyire komolyan kell venni az Egyházban a püspök lelki hatalmát. Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy a démonok is respektálják ezt a hatalmat, vagyis az apostol-utód személyét, s ez hozzájárulhat ahhoz, hogy könnyebben engedelmeskedjenek.

De ez csak egy tényező a sok közül. Az nem áll, hogy a püspök által végzett exorcizmus szentelményként eleve magasabbrendű, mint amit egyszerű áldozópap végez. A kenyér és a bor a püspök miséjén sem változik át „jobban” az Úr testévé és vérévé, mint az egyszerű áldozópap miséjén. Az érvényes feloldozás sem szabadít meg „jobban” a bűntől, ha püspök adja, mint ha egyszerű áldozópap adja. Ugyanígy áll a dolog, ha a püspök és az áldozópap nem ugyanazt a szentséget, hanem ugyanazt a szentelményt szolgáltatja ki.

A püspöknek háromféle lelki hatalmáról beszélhetünk.

a) Joghatósági hatalom. Ez a hatalma, különösen ha megyéspüspökről van szó, lényegesen kiterjedtebb, mint az áldozópapé. Az exorcizmus terén ez ott mutatkozik meg, hogy az áldozópapnak a püspöktől kell engedélyt kérnie rá.

b) Szakramentális (szentségi/szentelményi) hatalom. A püspöknek ez a hatalma szükségképpen kiterjedtebb, mint az áldozópapé: pl. az egyházi rend szentségét csak ő szolgáltathatja ki érvényesen. Amit azonban áldozópap is kiszolgáltathat, az nem „érvényesebb” attól, hogy püspök szolgáltatja ki. Például, ha egyszerű áldozópap felhatalmazást kap a bérmálásra, bérmálása éppolyan érvényű, mint a püspöké. A püspöktől megáldott szenteltvíz sem lesz magasabb rendű szenteltvíz, mint amit csak áldozópap áldott meg. Így van az exorcizmussal is.

c) Karizmatikus hatalom. Ez az ajándékait szabadon osztogató Szentlélek tetszésétől függ, az egyházi rendtől viszont teljesen független. Egy áldozópap, egy világi katolikus vagy akár egy világi protestáns testvér karizmatikus hatalma felülmúlhatja a püspökét. Ugyanez érvényes az exorcizmus terén is.

A püspököt, aki egyházmegyéjében Jézus Krisztust képviseli, hivatalánál fogva különleges tisztelet és készséges engedelmesség illeti meg. Ez azonban a Jézustól alapított Egyház hierarchikus struktúrájában gyökerezik, és nem szorul arra, hogy mítoszokkal tápláljuk. Volt olyan szent, aki áhítatában úgy vélte, hogy a víz, amelyben pap mosakodott, gyógyító hatású. Ki tudja, számára talán az is volt; de semmiesetre sem valami különleges papi karizma miatt, hanem az ő nagy tisztelete miatt a Jézustól származó lelki hatalom iránt, amit Isten nem hagy jutalom nélkül. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a démonokban is van egy külön tisztelet a püspök lelki hatalma iránt, ha kelletlen és remegő tisztelet is, és emiatt a démonok a püspöktől jobban félnek; bár ez, mint mondtam, csupán egy tényező a sok közül. Ha Amorth atya őszinte helyzetképét tekintetbe vesszük, elég sok olyan püspök is lehet, akitől a démonok nem igen tartanak. „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” – kérdezik az apostolok Jézustól egy sikertelen exorcizmus után. Jézus azt válaszolja: „A kishitűségetek miatt” (Mt 17,20). A karizmatikus megújulás „új pünkösdje” részben éppen azt célozza, hogy a gonosz lelkektől való szabadulásba vetett elemi keresztény hit helyreálljon az Egyházban.

A katolikus karizmatikus megújulás azonban sajátos feladatot jelent. Sok résztvevője protestáns testvérektől tanult meg számos karizmatikus gyakorlatot, nem egyszer a szabadító imát is. Sokan, bár ragaszkodnak a katolikus Egyházhoz, ugyanakkor nem rendelkeznek kellő teológiai tudással vagy megkülönböztető érzékkel, hogy a nemkatolikus elemeket kiszűrjék vagy katolikussá alakítsák.

„Én a szabadító imát egy szabadegyházban tanultam” – mondta egyszer egy karizmatikus vezető. – „Nem tudom, a katolikus Egyházban hogy van ez.” De közben csinálni csinálta.

Az ilyen túlságosan permisszív beállítottságot a katolikus karizmatikus megújulásnak ki kell nőnie. Először talán sokkol bennünket, hogy olyan előírásokba és tilalmakba ütközünk, amelyek protestáns testvéreinknél hiányoznak. Úgy érezzük, béklyókba vagyunk verve. Sokan fel is lázadnak, és semmibe veszik az előírásokat.

Mike Evans protestáns evangelizátor egy kurzusán valaki méltatlankodva tette fel a kérdést: mi a véleménye arról, hogy a katolikusoknál az exorcizmus püspöki engedélyhez van kötve? Evans tárgyilagosan azt felelte, hogy minden keresztény közösségnek megvan a maga belső fegyelme. Ez valóban testvéri, ökumenikus válasz volt.

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.