Bennünk van a gonosz vagy a hatalmi viszonyok tesznek gonosszá?

Az elmúlt hónapban földrengésként rázták meg a pszichológia tudományát a Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérletét és a Milgram-kísérletet ért kritikák. Aki nem tudja, miről van szó, annak ajánlom ezt vagy ezt a cikket.

A két világhírű kísérlet annak idején azt támasztotta alá, hogy a hatalmi alá-fölérendeltség mindenkit – világnézetétől, értékrendjétől függetlenül – képes olyan dolgok megcselekvésére rávenni, amit más kontextusban ő maga is elképzelhetetlennek tartana. Például, hogy börtönőrként kínozza a rabokat vagy vallatóként nagy áramerősségű sokkot adjon a hibázónak, ha ezt várják el tőle.

A két klasszikus kísérlet óriási jelentőséggel bírt a második világháború utáni nyugati világban, amely próbálta megérteni és feldolgozni annak a mérhetetlen gonoszságnak az okait, amely Európa kellős közepén a koncentrációs táborokban öltött testet. Viszont most váratlanul ennek a két kísérletnek a következtetései kérdőjeleződtek meg.

A Zimbardo- és Milgram-kísérletek úgy tűnik, nem voltak kellően megalapozottak. A kritikák elsősorban azt kifogásolják a kísérletekben, hogy az abban résztvevők messze nem voltak olyan naivak, mint ahogy a kísérleteket prezentálták, a résztvevők sok esetben tudták, hogy színészek vannak a túloldalon, maguk is játszottak, illetve a tudósok az adatokat is tendenciózusan alakították úgy, hogy a kezdeti hipotézist igazolják. Ahogy ez a cikk összeszedi, az adatok kozmetikázása számos más ismert pszichológiai kísérlet esetében is megtörtént, a pszichológia mint tudomány valódi krízist él át ezekben a hónapokban. A kritikák részleteibe ennél jobban most nem megyek bele, mert az sokkal jobban érdekel, hogy a keresztény világnézet számára mi következik a kísérletekből és azok kritikáiból.

A keresztény világnézet alapján állók általában üdvözölték a két kísérlet eredményeit, mert azt a hitet igazolták vissza, hogy az ember alapvetően bűnös, és ha olyan helyzetbe kerül, amely nem szorítja vissza a szívben lévő gonoszságot, akkor a gonoszság felszínre törhet. Amikor a bíróság előtt álló Adolf Eichmann pontosan úgy nézett ki, mint egy átlagos bácsi a szomszédból, és szinte semmilyen közvetlen bűntényt nem lehetett rábizonyítani azon kívül, hogy aktákat tologatott az íróasztalán, amely többszáz ezer zsidó halálát eredményezte, a keresztények önmagukat és embertársaikat látták benne, akik hasonló helyzetben a kísérletek szerint is ugyanezt vagy hasonlót tehettek volna. A gonosz banális – mondta Hannah Arendt – és ebben a banalitásában ijesztően általános. A keresztény világnézet régóta ezt mondja.

Keresztény világnézeti alapon azonban problémásnak hatott az, ahogy a két kísérlet eredményeit a nyugati világ feldolgozta és alkalmazta. A gonosz a második világháború utáni liberális és egyre inkább poszt-keresztény évtizedek ideológiáiban rendszerhibává silányult. Azt mondták nekünk, hogy a gonosz nem bennünk van, hanem a hatalmi alá-fölé rendeltségre épülő rendszerekben. A rendszer nem előhozza, hanem létrehozza a gonoszt. Ebből súlyos ideológiai és világnézeti döntések következtek. Innentől az ember morális problémái rendszerproblémákká váltak, amelyek megoldása rendszerreformot igényel. A két kísérlet ideális táptalajjá vált a különböző neo-marxista, egalitárius és progresszív reformok számára. Az ember nem eredendően bűnös, hanem a hatalmi rendszerek teszik azzá, ezért nem az ember belsejének kell változnia, hanem a hatalmi struktúrákat kell lebontani.

A keresztény világnézet azonban az emberi gonoszság forrását elsősorban nem a rendszerekben, hanem az emberben látja. Hisz az általános kegyelemben, vagyis abban, hogy Isten különböző eszközökön keresztül nem engedi, hogy a gonoszság kiteljesedjen. Ilyen eszközök az államhatalom, a nevelés, az igazságos ítélkezés, a családban tapasztalt szeretet és fegyelmezés, és ehhez hasonlók. A keresztény világnézet a gonoszt azonban soha nem redukálja a rendszerproblémákra, hanem a forrását az emberi szívben látja. Ezért mindenekelőtt az emberi szív megváltását, de legalább az ott lakozó gonosz megfékezését tartja a leginkább sürgető célnak. A gonosz féken tartása egy társadalomban részben államhatalmi, ha úgy tetszik: rendszerszintű feladat. Az emberi szív megváltoztatása viszont nem az állam dolga és nem érhető el rendszerreformok által. Annál ez sokkal mélyebb gyökerekkel bíró, általánosabb és súlyosabb betegség.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2023. december 4.