Maike Hickson interjúja Athanasius Schneider püspökkel

Hálásak vagyunk, hogy közreadhatjuk olvasóinknak azt a hosszú, eredeti interjút, mely Athanasius Schneider püspökkel, a Szent Mária egyházmegye (Asztana, Kazahsztán) püspökével készült. Igazán figyelmesen válaszolt a kérdéseinkre, melyeket elküldtünk neki a német püspökök Vatikánban tartott május 3-i találkozója előtt, a protestáns házastársak áldozásával kapcsolatos konfliktusról, valamint a katasztrofális „Mennyei testek” kiállítás megnyitása előtt, New Yorkban.

Arra törekedtünk, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, amelyek alkalmat adnak, hogy új „hibajegyzék” készüljön – ez a mi kifejezésünk, nem az övé – a modern egyház számára, így biztosítva a testvéri korrekciót a hit súlyos torzulásaira, melyek korrekció nélkül keringenek mind az egyházi körökben, mind a nyilvánosság előtt.

Schneider püspök így észrevételeket fűz olyan kérdésekhez, mint a homoszexuális párok megáldása, a nők pappá szentelése, a katolikusok protestáns házastársának áldozása, a szabadkőműves szimbolizmus a Vatikánban, a házas papok, vatikáni szent tárgyak kölcsönzése egy New York-i divatbemutatóra, és végül, de nem utolsó sorban a kis Alfie Evans esete.

A jó püspök nem habozik tiszta és elvi álláspontot képviselni hitbéli és erkölcsi kérdésekben, ismét nagyon hálásak vagyunk neki katolikus tanúságtétele miatt. Sugározzon álláspontja messzire és széles körben, megerősítve hitükben a katolikusokat szerte a világon.

Maike Hickson (MH): Az év elején a német püspöki konferencia képviselői a homoszexuális párok megáldását javasolták. Mi lenne erre a válasz a katolikus tanítás fényében?

Athanasius Schneider püspök (BAS): Egy homoszexuális párt áldásban részesíteni azt jelenti, hogy nemcsak a házasságon kívüli szexuális cselekményre adunk áldást, hanem ami még ennél is rosszabb, azonos neműek közötti szexuális cselekményekre is, azaz a szodómia bűnére, amit szinte az egész emberi történelem és az egész keresztény hagyomány bűnnek tekint, ami az égbe kiált (lásd: Katolikus Egyház Katekizmusa, 1867). Miért kiált egy ilyen bűn az égbe? Mert tagadja az emberi szexualitás természetét és rendjét, szennyezi és ellentmond a két nem közötti kölcsönös komplementaritásnak, ahogy azt Isten végtelen bölcsessége létrehozta. A homoszexuális cselekedetek vagy a homoszexuális kapcsolatok szemben állnak közvetlenül az ésszel és a logikával, valamint Isten explicit akaratával.

A homoszexuális cselekedetek alapvető értelmetlenségét beláthatjuk, ha összehasonítjuk például a biztonsági öv mechanizmusával, ahol a „dugó” (férfi) csatlakozót a „dugalj” -ba (nő) nyomják. Minden józan ésszel rendelkező személy abszurdnak találja,  hogy az övhöz két dugót vagy két dugaljat használjon. Nem fog működni, és sok esetben halált okoz, mert az övet nem rögzítik.

Hasonlóképpen a homoszexuális cselekedetek szellemi halálhoz és gyakran fizikai halálhoz is vezetnek, mivel rendkívül magas a nemi betegségek rizikója.

Amikor a papok támogatják a homoszexuális kapcsolatok megáldását, elősegítik az égbe kiáltó bűnt, és logikai abszurditást támogatnak. Az ilyen papok súlyos bűnt követnek el. Bűnük még súlyosabb, mint azoké a homoszexuális partnereké, akiket megáldanak, mert ezeket az embereket a folyamatos bűnben élésre ösztönzik, és így az örök kárhozat valós veszélyének teszik ki őket. Az ilyen papok biztosan hallják majd Istentől – személyes ítéletük pillanatában – ezeket a súlyos szavakat: „Ha azt mondom a gonosznak: Meghalsz, s te nem figyelmezteted, nem beszélsz neki, hogy letérítsd a gonoszt gonosz útjáról, hogy így életben maradjon, a gonosz meghal a bűne miatt, de vérét tőled kérem számon”(Ez 3,18).

Azok a papok, akik megáldják a homoszexuális gyakorlatot, újratermelnek egyfajta pogány templomi prostitúciót.

Az ilyen egyházi viselkedés hasonló a hitehagyáshoz, és esetükben teljes mértékben alkalmazható a Szentírás: „Mert bizonyos emberek befurakodtak közétek, akiknek az ítéletük már rég megíratott; ezek az istentelenek Istenünk kegyelmét kicsapongásra fordítják, az egyetlen Urat, Urunkat, Jézus Krisztust pedig megtagadják”(Jud 1,4).

MH: Anselm Grün atya könyvét a közelmúltban dicsérte Ferenc pápa. A német író most azt mondja, hogy a jövőben el tud képzelni egy női pápát. Christoph Schönborn bíboros szintén azt mondta, hogy egy jövőbeli zsinat nagyon jól megalapozhat egy új szabályt női papoknak és akár püspököknek is. Itt mi lehetséges és mi jó az Egyházban, és mi nem? Mi a nők megfelelő szerepe az egyházban az evangéliumok fényében?

BAS: Az isteni intézmény, az Ordo szentsége (sacramentum ordinis) csak férfiember számára adatott meg. Az Egyháznak nincs hatalma megváltoztatni a szentség ezen lényeges jellemzőjét, mert nem változtathatja meg a szentségek lényeges aspektusát, ahogy azt a Trienti Zsinat tanította (vö. 21. szekció, 2. fejezet). II. János Pál pápa kijelentette, hogy a nők felszentelése lehetetlen, ez az Egyetemes Tanítóhivatal tévedhetetlen tanítása (vö. Ordinatio sacerdotalis Apostoli levél, 4), tehát ez egy isteni kinyilatkoztatás, amely a hit letéteményéhez tartozik (vö. Hittani Kongregáció válasza, 1995. október 28.).

Bárki, aki kétségbe vonja vagy elutasítja ezt a kinyilatkoztatott igazságot, az eretnekség bűnét követi el, és ha ezt nyilvánosan és határozottan teszi, a bűn egyházjogi bűnné válik, ami magában foglalja az automatikus kiközösítést (latae sententiae).

Számos pap és püspök is van, aki manapság elköveti ezt a bűnt, így láthatatlanul elválasztják magukat a katolikus hit közösségétől. Nekik bizonyosan szólnak Isten szavai: „Közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók.” (1Jn 2,19).

Sem a pápa sem az ökumenikus tanács nem engedheti meg soha nők felszentelését (függetlenül attól, hogy diakónus, áldozópap vagy püspöki). Ha egy hipotetikus esetben mégis megteszik, akkor az egyház egyik lényeges valóságát lerombolják. Ez azonban soha nem történhet meg, mert az Egyház elpusztíthatatlan, és Krisztus az Egyház igazi vezetője, aki nem fogja megengedni, hogy a pokol kapui győzedelmeskedjenek ebben a kérdésben.

A nő legszebb, egyedülálló és pótolhatatlan szerepe az egyházban az ő hivatása és méltósága, hogy anya legyen, fizikailag vagy lelkileg, mert minden nő természeténél fogva anya. Az anyaságtól elválaszthatatlan a menyasszonyi méltóság és a hivatás. Ebben a menyasszonyi méltóságában a nő hirdeti az igazságot, hogy minden keresztény léleknek és a férfi lelkének is Krisztus menyasszonyának kell lennie.

Anyai és menyasszonyi hivatásában a nő a szív belső papságát éli meg, amely egyedülálló számára, és ami kiegészíti az apostolok férfias külső papságát. Milyen bölcsen teremtette meg Isten a természet rendjét, amely még inkább gyönyörűen tükröződik a kegyelem rendjében, az Ordo szentségében! A női papság tönkretenné az isteni rendet, következésképpen csak szellemi csúfságot, szellemi sterilitást és végül bálványimádást hozna.

MH: A német püspökök februárban jóváhagytak egy dokumentumot, mely lehetővé teszi katolikusok protestáns házastársai számára, hogy egyes esetekben és egy megkülönböztetett időszak után rendszeresen szentáldozáshoz járuljanak. Az Egyház szentségi rendjének, valamint annak a fényében, hogy katolikusoknak rendszeresen élniük kell a bűnbánat szentségével, a német püspökök ilyen lépése törvényes és lehetséges-e?

BAS: Az apostolok idejétől kezdve (vö. ApCsel 2,42) elválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz a hit integritása (doctrina Apostolorum), a hierarchikus közösség (communicatio) és az eucharisztikus szentáldozás (fractio panis). Egy megkeresztelt személynek a szentáldozáshoz való járulás megengedésével az Egyház soha nem mentesíti őt a katolikus és apostoli hit integritásának megvallása alól. Nem elegendő csak annyit elvárni tőle, hogy a katolikus hit szerint fogadja az Eucharisztia szentségét (vagy a bűnbánat és a betegek szentségét).

Megengedni egy megkeresztelt személynek a szentáldozáshoz való járulást és nem elvárni tőle nélkülözhetetlen előfeltételként minden más katolikus igazság elfogadását (pl. az egyház hierarchikus és látható jellegének dogmái, a római pápa joghatósági felsőbbsége, a római pápa, az ökumenikus zsinatok és az Egyetemes Tanítóhivatal tévedhetetlensége, Mária dogmák, stb.), csak erősíti az ellentmondást az Egyház szükségszerűen látható egységével és az eucharisztikus szentség természetével szemben.

Az eucharisztikus szentáldozás megfelelő hatása konkrétan az Egyház tagjai tökéletes egységének megnyilvánulása az Eucharisztia szentségi jelében. Így protestáns vagy ortodox keresztények szentáldozása a Katolikus Egyházban – még kivételes esetekben is – végső soron egy hazugság. Ez ellenkezik a szentségi jellel és a belső szentségi valósággal, amennyiben a nem-katolikusok, akiket szentáldozáshoz engedtek, folytatják és láthatóan ragaszkodnak a protestáns vagy ortodox közösségek más hitelveihez.

Ebben a kontextusban is felfedezhetjük az Egyházi Törvénykönyv 844. sz. paragrafusának problémáját és ellentmondását (egyes szentségek, mint például a Szent Eucharisztia vétele nem katolikus keresztényeknek, vészhelyzetben vagy halálos veszély esetén). Ez az elv ellentmond az apostoli hagyománynak és a Katolikus Egyház kétezer éves állandó gyakorlatának. Már a második században a római egyház betartotta ezt a szabályt, ahogy Szent Jusztin is tanúja volt ennek: „Ezt az ételt közöttünk Eucharisztiának nevezik, amit senki sem vehet, csak az az az ember, aki hiszi, hogy a dolgok, amiket tanítunk, igazak”(Apol I, 66). A német püspöki konferencia által nemrégiben előidézett probléma – hogy őszinték legyünk – csak a kánonjog 844. sz.törvénye által megfogalmazott problématikus engedmények logikus következménye.

MH: Néhány megfigyelő úgy érzi, hogy itt emlékeztetnek a kézbe történő áldozás bevezetésére, amit először regionálisan kezdeményeztek azért, hogy később alkalmazzák azt az egyetemes Egyházban.

BAS: Az emberi sérülékenység logikája szerint az ideológiai nyomás dinamizmusa és a rossz példák szennyező hatása miatt a protestánsoknak biztosított áldozás kivételes eseteit egyre nagyobb mértékben hajtják végre, amit később nagyon nehéz lesz megállítani.

MH: Ha az interkommúniót Rómában a közelgő május 3-i találkozón elfogadnák [azóta ismert a találkozó eredménye, MH], ez elvezethetne az Egyház szentségi tanításának második gyengüléséhez az Amoris Laetitia és annak kövekezményei után?

BAS: Kétségtelenül.

MH: A közelmúltbeli német interkommunális projekt fényében látja a korlátokat az egyház decentralizációjára vonatkozó felhívások esetében?

BAS: Ha valós veszély áll fenn, hogy egy adott egyházban a katolikus hit integritása és a megfelelő szentségi gyakorlat sérül, a római pápának kötelessége gyakorolni és korrigálni ezeket a hiányokat, hogy megvédje az egyszerű hívőket a katolikus és az apostoli hit integritásától való eltéréstől. Amikor a püspökök nem kötelességük szerint járnak el, és azt mondják, hogy „erősíteni és megvédeni kell a hit egységét és az egész Egyház közös fegyelmét” (II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium, 23), a római pápának kell beavatkoznia, akinek feladata, hogy „minden hívő tanítója” és „az egyetemes egyház legfelsőbb tanítója” (Lumen gentium, 25) legyen.

Ha hajózás közben a hajó tisztjei elkezdenek lyukat fúrni a hajó oldalán, a hajó kapitánya nem mondhatja: „Nem fogok beavatkozni, mert a decentralizáció elvét akarom követni”. Minden józan ésszel gondolkozó személy úgy véli, hogy az ilyen viselkedés felelőtlen és abszurd, mivel ennek halálos kimenetele lesz. Ha ez igaz a fizikai életre, akkor mennyivel igazabb a lelkek természetfeletti életére! Amikor azonban a helyi püspökök jól végzik munkájukat az egyház hitének fegyelmének és liturgiájának hirdetésében és megőrzésében, a pápa semmilyen módon nem korlátozhatja ezeket a kezdeményezéseket. Ebben az esetben ez lenne a jó decentralizáció. Minden „ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos” (Fil 4,8), amit a helyi püspökök csinálnak, a pápa azt nem zavarhatja, és hagynia kell, hogy a jó munka decentralizált legyen.

MH: A közelgő 2019-es Amazon-szinódus összefüggésében számos felhívás született a házas papok engedélyezésére a latin rítusban. Mi az Ön válasza erre? A katolikus egyháznak kell járnia és járhatja ezt az utat?

BAS: A római katolikus egyház nem eshet a “viri probati” trükkjébe, vagy hogy túlterheljék a papokat a drasztikus hiány miatt egyes régiókban. Egy ilyen reakció túlságosan emberi lenne, és hiányozna a az isteni gondviselés természetfeletti szemlélése, mely mindig irányítja az egyházat. Az egyháztörténeti időszakok alatt és a régiókban elegendő bizonyíték van arra, hogy a papság drámai hiánya ellenére a laikusok katolikus hite mégis virágzott, mert a családon belül a hitet átadták, és mert erényes egyéni tanúságtételek voltak. Ahol gyermekkoromat töltöttem, ott olyan körülmények voltak, hogy több évig nem volt pap.

A korai egyház dokumentumai megfelelően bizonyítják, hogy a papi cölibátus vagy a papi önmegtartóztatás törvénye apostoli eredetű. Az apostoli időkben és az egyházatyák idejében átadott és eredetileg nem leírt norma szerint a felszentelés (diakónus, presbiter és püspök) pillanatától kezdve a felszenteltnek örökké tartó önmegtartóztatásban kellett élnie függetlenül attól, hogy házas volt, vagy egyedülálló. Megbízható tudományos tanulmányok megerősítik ezt a tényt, például a Christian Cocchini, Alfons Stickler bíboros, Stefan Heid és társai tanulmányai.

A karthágói szinódus (390) Szent Ágoston idején kinyilvánította, hogy az örökké tartó önmegtartóztatás „az apostolok tanítása és az ősi kor megfigyelései” szerinti. Nagy Leó pápa (+ 450), az apostoli hagyományok szorgalmas figyelője kijelentette: „az önmegtartóztatás (kontinencia) törvénye ugyanaz az oltár szolgái, a püspökök és a papok számára; amikor még laikusok vagy lektorok voltak, szabadon vállalhattak feleséget és gyermekeket. De ha egyszer elérték a fent említett rendet, az, ami addig engedélyezett volt, már nem lesz az” (Epist. ad Rusticum). A felszentelés utáni házasságkötés általános tilalma egyetemlegesen érvényes volt, és az ortodox egyházakban ma is érvényes, ahol az egyházmegyés papok cölibátusát eltörölték. Ez világosan szemlélteti azt a tényt, hogy a magasabb rendekben a kontinencia törvénye apostoli eredetű.

Az első kísérlet, hogy megszakítsák a kontinencia törvényének apostoli hagyományát, vagyis szélesebb értelemben a cölibátus törvényét, a Bizánci Egyház úgynevezett második trullói zsinatán történt (691), melyet azonban nem ismert el a Szentszék. A bizánci törvényhozás szerint a házas papnak gyakorolnia kell a szexuális önmegtartóztatást előző éjjel, mielőtt az eucharisztikus áldozatot megünnepli. Egy igazi katolikus papnak, aki éjjel és nappal „egy másik Krisztus” (alter Christus), és akinek ezért minden nap ünnepelnie kell a szent áldozatot, mindig tökéletes önmegtartóztatásban kell élnie.

Ez logikus következménye az újszövetségi papság ontológiai méltóságának és örökös kapcsolódásának Krisztus áldozatához az oltáron történő felajánlásával, ellentétben az Ószövetség karnális, dinasztikus papságával, amikor a szexuális önmegtartóztatás csak a tisztulás időszaka alatt volt kötelező. Pontosan az Ószövetségi papokra való utalással, akik házaséletet élhettek feleségükkel, a 693-as trullói zsinat különleges engedélyt adott a házas papoknak az önmegtartóztatás törvényével szemben.

Ha a tervezett Amazónia szinódus 2019 bevezeti a házas papságot, akár egyes esetekben és bizonyos földrajzi térségekben, egy ilyen innováció – a házas papság jelensége – dinamikája kétségtelenül el fogja árasztani az egész latin egyházat. Reméljük, hogy az Amazonia szinódus 2019-ben nem fogja támogatni az ószövetségi papok életmódjának bevezetését, egy életformát, ami idegen Krisztus, az örök főpap és az apostoli hagyomány példájától.

Van egy kiváló regénye Hugo Wast (Gustavo Adolfo Martínez Zuviría, 1962) argentin írónak, amelynek címe „Lo que Dios ha unido” (Amihez Isten csatlakozott), melyben a szerző meggyőzően és ragyogóan bemutatja a katolikus papság és a szexuálisan aktív házasélet összeegyeztethetetlenségét.

MH: Nemrégiben egy vatikáni konferencián ajándékot adtak a résztvevőknek, amelyek szimbolikája erősen hasonlítottak a szabadkőművességre. Ez mennyire problematikus fejlődés a katolikus tanítás egészével és annak megőrzésével kapcsolatban?

BAS: Az említett „ajándék”, melyet az interneten ismertettek és közreadtak, nyíltan pogány, ezoterikus és szabadkőműves. Ezek a vatikáni cselekedetek ott, ahol Szent Péternek az „igazság székhelye („cathedra veritatis”) megtalálható, emlékeztetnek bennünket az Ószövetség gyakori epizódjaira, ahol Isten népe és néhány vezetője elhagyta Isten igazi és egyedülálló tiszteletét. Mert az Ószövetség néhány vallási vezetőjének véleménye szerint törvényes volt az igaz Isten imádatának egyesítése a bálványok kultuszával. Azonban Isten minden próféta hangján keresztül ezt ocsmányságként büntette. Nem kétséges, hogy az említett pogány vatikáni kultikus kiállítására ugyanúgy elítélő hangon vonatkozik az összes bibliai próféta.

Ez a tragikus epizód a Vatikánban bizonyos hasonlóságot mutat Boldog Anne Catharine Emmerich következő prófétai látomásával: “Újra láttam a jelenlegi Pápát és a római sötét templomot abból az időből. […] És íme, egy különös látvány! A gyülekezet minden tagja egy bálványt húzott elő a kebléből, felállította maga előtt, és imádkozott hozzá. Olyan volt, mintha mindenki előhúzná titkos gondolatait vagy szenvedélyeit egy sötét felhő megjelenésekor, ami, amikor még kint volt, határozott formát öltött. A legkülönösebb rész az volt, hogy a bálványok betöltötték a helyet; a templom, bár az imádók kevesen voltak, tele lett bálványokkal. Amikor az istentisztelet véget ért, mindenkinek a saját „istene” újra visszalépett a saját keblébe. Az egész templom feketébe volt burkolva, és mindent, ami történt belül, homály borította.” (Vízió: 1820. május 13.)

MH: A Vatikán nemrég úgy döntött, hogy szent ruhákat és más szent tárgyakat kölcsönöz egy világi divatbemutatónak New Yorkban, ahol női pap, női püspök, női bíboros és még női pápa ruháját is bemutatták. Egy ilyen vatikáni döntés a Vatikánban mennyire keveri össze a szentet a profánnal és okozza a hűségesek erkölcsi és szellemi bizonytalanságát?

BAS: Az ilyen cselekedet nyilvánvalóan a szent dolgok profanizálását jelenti, melyeket megáldottak az az igaz Isten, a Szentháromság: Atya, Fiú és Szentlélek kizárólagos imádatára. Nem lehet segíteni azzal, hogy emlékeztetnek a szent tárgyak megszentségtelenítésére az Ószövetségben, Nabukodonozor király által (lásd Dán 5,2). Azonban „Isten nem hagy magából gúnyt űzni.“(Gal 6,7). Isten alábbi szavai Dániel próféta szájából egészen alkalmasak a szent ruhák meggyalázásának esetére, amihez a vatikáni hatóság hozzájárult: „Dicsérted az ezüst­, arany­, réz­, vas­, fa­ és kőisteneket, jóllehet azok nem látnak, nem hallanak, és semmit sem értenek. Azt az Istent ellenben, akinek kezében van az életed és egész sorsod, nem dicsőítetted. Ezért küldte a kezet és ujjat, amely ezt az írást felrótta. Az írás, amelyet felrótt: Mené, mené, tekél és parszin.”(Dán 5, 23-25). Ha Dániel próféta ma élne, és tudna az említett szent ruhák profán használatáról, akkor kétségtelenül ugyanazokat a szavakat mondaná azoknak az embereknek, akik hozzájárultak ehhez a profanációhoz vagy közreműködtek benne.

MH: Nemrégiben a világ szemtanúja volt az Alfie Evans ügynek, ahol az állam úgy döntött, hogy leállítják az élet működését biztosító gépeket egy beteg gyermeknél. Paglia érsek és néhány brit püspök megdicsérte az államot ezért a döntésért mondván, hogy nem szabad túlzásba vinni a kezeléseket. Mi az Ön válasza az Alfie-ügyben? Helyes döntést hozott-e az állam, és jó irányban halad-e a szekuláris világ? Milyen elveket kell alkalmazni súlyos betegek esetében – legyenek gyermekek vagy felnőttek?

BAS: Az Alfie-ügy a jéghegy csúcsát jelentette. A jéghegy a meg nem született gyermekek megölésének modern anti-kultúrája, melynek gyakorlata 1920-ban indult először útjára az emberi történelemben, a kommunista és marxista Lenin diktatúrája által. A múlt század hatvanas évei óta a meg nem született gyermekek törvényes gyilkossága fokozatosan elterjedt, mint egy összehangolt fellépés, szinte minden nyugati országban.

A születendő csecsemők megölésének világméretű ideológiája lényegében az emberiség megvetésének az ideológiája a nők állítólagos jogainak vagy a ködös „reproduktív egészség” cinikus maszkja alatt.

Az abortuszipar és annak politikai ideológiája mindig is kategorikusan elutasította az abortusz összehasonlítását a gyerekgyilkossággal. Az Alfie eset azonban teljes egészében megmutatta az egész világnak, hogy a meg nem születettek megsemmisítése – a sebezhető, gyenge, élő és meg nem született emberi életé – és ennek világméretű politikai, jogi és média támogatása a következő minőségi lépést kívánja elérni a csecsemőgyilkosság jogszerűségének bevezetésével, kezdetként egy súlyosan beteg gyermek törvényes meggyilkolásával. Az Alfie-üggyel példát akartak mutatni, hogy milyen irányban haladnak. Valójában ez logikus következménye az abortusznak, amit most az eutanázia ideológiájával kombinálnak.

Az Alfie ügy megmutatta, hogy ki kicsoda az emberi élet sérthetetlenségének megalkuvás nélküli védelmében. A föld minden szegletéből spontán módon egyesítették az élet védelmezőit egy közös harcvonalba. Kicsi, de nemes szellemi hadsereg állt fel a menetrend szerinti politikai agenda, az igazságszolgáltatás és -nagy meglepetésünkre- az egészségügy erős összeesküvése ellenében. Az élet serege egy új Dávidnak tűnt a csecsemőgyilkosság modern Góliátja előtt.

Úgy tűnik, hogy ezúttal Góliát nyert. De valójában Góliát vesztett. Azért, mert Alfie esetében az érintett politikai, igazságügyi és egészségügyi résztvevők elveszítették hitelességüket a pártatlanság, az átláthatóság és az igazságérzet terén. A győztes azonban Alfie kis hadserege lett. Isten előtt és még a történelem szemében is mindig azok lesznek a nyertesek, akik megvédik a leggyengébb és legjobban kiszolgáltatott teremtményeket, elsősorban a meg nem született és a betegen született gyermekeket.

Az emberi élet elleni politikai, jogi és orvosi összeesküvés egy nap biztosan összeomlik, mert embertelen.

Az Alfie-ügyre és a körülötte levő kis élet-hadseregre is alkalmazható a Szentírás szava: „Akik könnyek között vetnek, örömmel aratnak majd.”(Zsolt 126,5).

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2018. június 22.