Mi húzódik meg az utóbbi évek pápaellenessége mögött?

alt

Szentatyánk döntése kapcsán, mely szerint lemond péteri szolgálatáról és ezen túl az imával akarja szolgálni Egyházát, hadd hozzam egyik előadásom szövegét, amelyet az ERASMUS-KÖR tagjainak tartottam még 2011. február 24-én. Ez is fényesen tanúsítja azt a gigászi harcot, amelyet megválasztása óta a relativizmussal, a lopakodó hitvesztéssel és az egyre erősödő keresztény-gyűlölettel szemben bátran folytatott. Nagy köszönettel tartozunk neki!

Stuttgart, 2013-02-11.
Imre atya

Bevezető

XVI. Benedek pápa eddigi útját majdnem egy tucatnyi emlékezetesebb „botrány” szegélyezte. A sorozat 2006-ban a regensburgi beszéddel kezdődött. Folytatódott a tridenti ritusban bemutatott szentmisét engedélyező „Summorum Pontificum” kezdetű motu proprio után kirobbant vitával. Majd ezután, 2009-ben a négy lefebvriánus püspök kiközösítésének visszavonása volt kritika tárgya. Aztán a pápa afrikai útja előtt tett AIDS elleni küzdelemmel kapcsolatos szavai. Legutóbbi epizódjának pedig - a korábbi évtizedek pedofilbotrányai kapcsán - a 2010 tavaszán indított pápaellenes kampány tekinthető.

Noha a Vatikánban senki nem beszél globális összeesküvésről, ha azonban ezeket a pápaellenes támadásokat alaposabban megvizsgáljuk, bizonyos összefüggések azonnal szemet szúrnak még a dologban laikusnak is. A legelső, hogy ezeknek „a botrányoknak” van egy közös forgatókönyvük, és kialakulásukban jellemzően három tényező játszik közre. A forgatókönyv a következő: a pápa valamely intézkedését vagy szavait a nemzetközi média összefüggéseiből kiragadva hevesen bírálni kezdi. Ezután bekapcsolódnak a kritikába az ún. haladó katolikus teológusok. A Vatikán kommunikációs gépezete pedig késve és egyáltalán nem hatékonyan lép fel a pápa védelmében.

Vegyük sorra az eseményeket, hogy számunkra is világossá váljék: Valójában mi áll a pápaellenes támadások mögött?

1. XVI. Benedek pápa uralkodásának főbb vitatott eseményei

1.1. A regensburgi beszéd

Az első a sorban a pápa 2006. szeptember 12-én, a regensburgi egyetemen mondott beszéde volt, amelyet II. Mánuel Palaiologos bizánci császár (1391-1425) és egy perzsa tudós párbeszédéből vett idézettel kezdett. A vitatott szöveg így szólt: „Ő [ti. a császár] meglepően és elképesztően durva módon, felteszi vitapartnerének a vallás és az erőszak általános kapcsolatára vonatkozó központi kérdést: ’Mutasd meg, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat találsz, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni’.” Majd a pápa így folytatta: „A császár, miután ilyen keményen nyilatkozott, aprólékos gonddal elmagyarázza, miért ésszerűtlen dolog a hit erőszakos terjesztése. Az erőszak ellentétes Isten lényegével és a lélek lényegével.” 

060916 Popespeech Hmed 7a.grid 6x2

A pápának egyáltalán nem az volt a szándéka, hogy saját véleményének tekintse II. Mánuel bizánci császár szavait. Mint ahogyan az sem, hogy elmélyült tanulmányt végezzen a szent háborúról és az erre vonatkozó muzulmán felfogásról, még kevésbé az, hogy megsértse a muzulmán hívők érzékenységét

Egyszerűen csak alkalmul használta fel az idézetet arra, hogy tudományos összefüggésben - amint az a szöveg hiánytalan és alapos olvasatából kiderül - néhány megfontolást tegyen a vallás és az erőszak kapcsolatáról általában, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy nyíltan és teljes mértékben visszautasítandó a bármely részről érkező vallásos erőszak.

Másfelől a pápa a muzulmán hívők buzgó vallásosságát látva figyelmeztette a keresztény gyökereit vesztő, elvilágiasodott nyugati kultúrát, hogy kerülje el Isten megvetését és a cinizmust, amely a szent dolgok kigúnyolását szabadság jognak tekinti. Szó szerint ezeket mondta: „A világ mélyen vallásos kultúrái legbensőbb meggyőződéseik elleni támadásnak tekintik az isteni kizárását az értelem egyetemességéből. Egy olyan ész, amely süket az istenivel szemben, és a vallást a szubkultúra területére szorítja vissza, képtelen beilleszkedni a kultúrák párbeszédébe“.

A beszéd tartalma miatt nem is vált volna szenzációvá, ha a tudósítások nagy része – talán nem értve meg, vagy nem akarva érteni annak lényegi mondanivalóját - nem ragadt volna le a bizánci császártól vett idézetnél. Ezt aztán úgy tálalta fel a világnak, hogy azt a muzulmánok vallásuk elleni sértésnek fogták fel. Akik pedig a kultúrák és vallások közötti összecsapás hívei, ezt arra használták fel, hogy mutassák: „Lám, a vallások között nem lehetséges a békés együttélés, mert azok nem egyformák.” 

Hiába adott aztán sajnálkozásának hangot a pápa előbb a sajtószóvivőjén, majd bíboros államtitkárán keresztül, végül egy vasárnapi Úrangyala imádság alkalmával személyesen is. A műfelháborodás olyan nagy volt, hogy a muzulmán világon futó tűzként szaladt végig egy erőszakhullám, amelynek sok helyen estek áldozatul ártatlan keresztények. Ő pedig – különösen Nyugat-Európában – méltatlan kritika és gúny tárgya lett.

1.2. A Williamson-ügy

A második „botrány” az ún. Williamson-ügy volt. Hogy jobban megértsük, egy kis történelmi visszapillantó. A II. Vatikáni Zsinat tanítását tagadó Marcel Lefebvre érsek, 1970-ben a svájci Fribourgban megalapította a X. Pius Papi Testvériséget. Mivel Róma tilalma ellenére diakónusokat és papokat szentelt, VI. Pál pápa 1976-ban püspöki és papi tevékenységétől felfüggesztette. Amikor pedig 1988-ban - szintén szentszéki engedély nélkül - négy püspököt is szentelt, II. János Pál kimondta rá a kiközösítést. Halála (1991) után Bernard Fellay, az egyik kiközösített püspök lett a Testvériség elöljárója. Ez keresni kezdte a kapcsolatot a pápával. Az a maga részéről egy külön Pápai Bizottságot („Ecclesia Dei”) állított fel, amelynek elnökévé egy bíborost nevezett ki. A tárgyalások jól haladtak előre. Minden jel arra vallott, hogy a Testvériség elfogadja a II. Vatikáni Zsinat tanítását, és 491 papjával, 215 kispapjával, 281 szerzetesével valamint 600 ezer hívőjével visszatér a Katolikus Egyházba. 2

008. december 15-én Fellay - a másik három püspök nevében is - arra kérte a pápát, hogy oldja fel kiközösítésüket. Ünnepélyesen kijelentette, hogy hisznek Péter primátusában, és katolikusok akarnak maradni. Erre 2009. január 21-én XVI. Benedek pápa visszavonta a kiközösítést. Ezzel nem vette vissza őket a Katolikus Egyházba, csupán szabaddá tette az utat ahhoz, hogy eltérő hittani kérdésekről is - jelesen a II. Vatikáni Zsinat határozatainak elfogadásáról - érdembeli tárgyalások kezdődjenek.

Williamson This 440x336

A kiközösítés visszavonása nagy nemzetközi visszhangot keltett, mert az egyik püspök, az angol Richard Williamson a svéd televíziónak – fél évvel azelőtt adott - interjújában tagadta a holokausztot, a náci gázkamrák működését, és csak mintegy 200– 300 ezer zsidó áldozatról beszélt. A baloldali és liberális médiában a tudósítók folyton arról cikkeztek, hogy a pápa egy holokauszt-tagadó püspököt visszavett a Katolikus Egyházba, ezzel kimutatta „antiszemita” érzéseit, és jóvá tehetetlenül ártott a Katolikus Egyháznak valamint a zsidó-keresztény párbeszédnek.

A pápa azonban nem tudott Williamson álláspontjáról. Hiába hangsúlyozta ezt többször is a szóvívője, hiába mutatott rá arra is, hogy a pápa szavaiban és tetteiben számtalan alkalommal kimutatta a zsidó nép iránti nagyrabecsülését és ítélte el a holokauszt szörnyűségeit, a hullámok nem akartak elcsendesedni. 

1.3. Kiskorúaknak egyháziaktól elszenvedett szexuális zaklatása

A harmadik „botrány” a kiskorúaknak egyháziaktól elszenvedett szexuális zaklatása volt. Az első írországi esetekkel kapcsolatban még a legtöbben arra gondoltunk, hogy ezek csupán elvétve fordultak elő. Amit azonban - 2009 végén - a „Ryan Report” napvilágra hozott, az egyenesen megdöbbentő volt.

Ír egyháziak az 50-es évektől számtalan esetben zaklattak szexuálisan rájuk bízott gyermekeket és fiatalokat. De egyes püspökök is bűnössé váltak azzal, hogy ezeket az egyháziakat védték, tetteiket takargatták, hogy ezzel a botrányt elkendőzzék. Számukra fontosabb volt a mundér becsülete, mint az áldozatok...

2010. január 28-án bombaként robbant a hír, hogy a német katolikus egyháznak is megvannak a maga esetei. A berlini jezsuiták Canisius-kollégiumában a 70-es és 80-as években atyák szintén zaklattak szexuálisan fiatalokat. Márciusban vált ismertté az, hogy a híres regensburgi „Domspatzen” egyes fiataljai között is vannak áldozatok. A nemzetközi média ezt az esetet arra akarta felhasználni, hogy a pápának – Georg nevű testvérén keresztül, aki egy időben ott karvezető volt - ártson. Az ellene történő agitáció hisztériává dagadt, amikor ugyancsak márciusban ismertté vált annak a papnak a pedofil volta, aki a pápa müncheni érseksége idején egyházmegyéjében szolgált.

Hiába hangoztatta a müncheni érsekség, hogy a pápát emiatt felelősség nem terheli, hiába hívták fel a figyelmet józanságra és mértéktartásra törekvő pártatlan újságírók arra, hogy pedofil esetek nem csak a Katolikus Egyházban fordulnak elő, hanem más egyházak intézményeiben, nem is beszélve arról, hogy más hivatásokban illetve a családokban – arányszámukat nézve – hatványozottabban több a szexuálisan zaklatott gyermekek és fiatalok száma, mint a Katolikus Egyházban, elszabadult a pokol.

Az, ahogyan a nemzetközi média megpróbálta belekeverni a pápát a különböző pedofilbotrányokba, valódi pápa-ellenes gyűlöletről, már meghaladottnak vélt egyházellenes harcról tanúskodott. Ennek legízléstelenebb megnyilvánulása az egyik nagynevű lap főszerkesztőjének a nevéhez fűződik, aki 50.000,-EUR-t ígért annak, aki a pápa szexuális eltévelyedésével kapcsolatban valamilyen kézzel fogható bizonyítékot vagy tanút szolgáltat...

2010 február közepén lépett a pápa: magához rendelte a 24 ír püspököt. Kemény volt a számonkérés. Éppúgy, mint a márciusban következő levél. A pápa elítélte a botrányos eseteket, együttérzését fejezte ki az áldozatok iránt. Majd rámutatott a hivatásukat eláruló papok, és a felügyeletet, illetve a szükséges egyházi büntetések alkalmazását elmulasztó püspökök felelősségére, felszólítva őket a következmények vállalására. Ezután felhívta a figyelmet azokra a mélyen húzódó okokra is, amelyek a botrányos esetek előfordulásához vezethettek. Végül konkrét intézkedéseket rendelt el, hogy hasonló esetek a jövő Katolikus Egyházában ne forduljanak elő. 

Ez azonban a médiát már nem érdekelte. A kritikusok még egy jó ideig csak arról cikkeztek, hogy miért nem kér a pápa az Egyház nevében (is) bocsánatot, nem csak a saját nevében; miért nem ír a német egyház püspökeinek is egy levelet, nem csak az íreknek; miért nem mond le, hisz a bűnösök az ő „cégjének” az alkalmazottai; miért nem fizet a Vatikán az áldozatoknak kártérítést...

2. Kik állhatnak az események nyomán fellépő támadások mögött?

Akik nyomon követtük az esetek sajtóvisszhangját, láthattuk, hogy a regensburgi beszéd utáni sajtóhadjárat célja nem az volt, hogy utánajárjon: Összeegyeztethető-e az emberi értelem Istennel, mint ahogyan azt a pápa mondja vagy sem? Vajon valóban fontosabb-e a szólásszabadság, amit a ma nyugati embere állít, mint a másik ember vallásos meggyőződésének tiszteletben tartása vagy sem?

A Williamson-ügy kapcsán pedig a nemzetközi médiát nem az Egyház és a szakadár Testvériség közötti szakadás megszűnéséről való tárgyilagos és józan tudósítás, hanem a pápa vélt antiszemitizmusa érdekelte. Végül a pedofilbotrányok után nem az állt a sajtó érdeklődése középpontjában, hogy hogyan lehetne a gyermekeket ezen túl ezektől a perverz visszaélésektől mind az egyházi, mind az állami, mind a privát intézetekben megóvni, hanem kizárólag az, hogy hogyan lehetne az Egyház legfőbb vezetőire rábizonyítani, hogy maguk is bűnrészesek? 

Miért éppen a pápát támadták olyan hevesen mindhárom esetben? Először is azért, mert ő az, aki a kereszténység legnagyobb hit és erkölcsi tekintélye, ami egy más meggyőződésű vagy hitetlen számára jogtalan igény. Korunk uralkodó ideológiája ugyanis azt vallja, hogy nem létezik egy mindenki számára érvényes igazság. Az az igaz, ami az egyén vagy egy csoport számára fontos. Mint ahogyan egyetlen egy vallás sem sajátíthatja ki magának a jogot az igazságra. Minden hitnek, minden vallásnak és minden meggyőződésnek egyformán van igaza. Ezt nevezi a pápa a „relativizmus diktatúrájának”...

Másodszor pedig, ezek a „botrányok” tipikus példái annak, amit a szociológia „morális pániknak” nevez. Amikor egy meghatározott csoportról egy már régebb óta létező jelenséget a média felnagyít, annak számát és előfordulását eltúlozza, majd ún. „erkölcscsőszök” segítségével a csoportot az egész társadalomra nézve veszélyesnek tünteti fel. A három eset kapcsán is azonnal fölsejlik a mögöttes szándék: miközben miattuk a római pápát, a Katolikus Egyházat teszik felelőssé, hitelét rontják, hit- és erkölcsbeli „felsőbbrendűségét” megkérdőjelezik, ezzel a maga által emelt piedesztálról ledöntik, és a társadalom előtt károsnak és veszélyesnek bélyegzik meg. 

2.1. Külső erők 

A pápa elleni támadások egyik táborához azok az erők tartoznak, melyek alapvetően nem fogadják el az Egyház tanítását (pl. szexuális etika), felépítését (teokrácia és nem demokrácia), és érdekeltek annak hiteltelenítésében illetve lerombolásában. Összetett erők ezek, amelyek nem valamiféle előre kitervelt összeesküvésben lépnek színre, hanem inkább a dolgok természetéből fakadóan szállnak szemben az Egyházzal, a vallással. 

2.2. Belső erők

A másik tábort a pápa „katolikus ellenzéke” alkotja: laikusok és teológusok egyaránt, akik arra számítottak, hogy átmeneti lesz, aki lehetőleg nem túl sok zavart okoz az Egyházban. Ezek most leginkább teológiai és liturgikus tanítása kapcsán kritizálják őt. Legfőbb vádjuk, hogy nem lép előre az általuk kívánatosnak tartott „reformokban”: mint a papi cölibátus eltörlése, a nők pappá szentelése, a nép több beleszólásának biztosítása a püspökkinevezésekben.

3. Kiket értek külső erők alatt konkrétan?

1) a politikát és a világgazdaságot irányító erőket, 2) a liberális médiát, 3) az intoleráns vallási fundamentalistákat. Lássuk sorban őket!

Az írás elolvasható itt.

 

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.