Születhet nő férfitestbe (vagy fordítva)?

A „transznemű” személy nem tud azonosulni biológiai nemével, szeretne a másik nemhez tartozni. Pszichés zavarral küzd, amely műtéttel nem orvosolható, viszont…

Testképzavar

A nemi identitászavar legtöbbször kora gyermekkortól megfigyelhető. A gyermek tartósan a másik nemre jellemző ruházathoz, játékokhoz, tevékenységekhez ragaszkodik, míg a saját nemére jellemzőket elutasítja; gyakran a másik nemmel azonosul képzeletben vagy szerepjátékokban, velük szeret játszani; utálja a nemi szerveit, a másik nem testfelépítése után vágyik. Biológiai nemében idegenül érzi magát, a másik nemhez szeretne tartozni, vagy úgy véli, oda tartozik. Mindezt feszültséggel és szenvedéssel teli állapotként éli meg hónapokon vagy akár éveken át.¹

A nemi identitászavarban szenvedő személy valójában a pszichiátriában ismert szomatikus téveszmés zavarral küzd. Miközben a kromoszómák egyértelműen és binárisan meghatározzák a nemet (XY = férfi, XX = nő), a nemi identitászavarral küzdő személynek megingathatatlan meggyőződése, hogy más nemű, mint aminek a teste mutatja. Tévképzete hasonló az anorexiában szenvedők testképzavarához, akik – szintén a fizikai valóságtól eltávolodva – soványságuk ellenére kövérnek vélik magukat.

Okok

Az újszülött nem tudja magáról, hogy fiú vagy lány; a nemi identitás tudatosítása fokozatosan történik. Mint minden fejlődési folyamatban, e tudatosítás során is keletkezhet zavar a gyermek szubjektív észlelései, kapcsolatai, negatív élményei nyomán, csecsemőkortól kezdve.² Vagyis döntő lehet az apával és/vagy az anyával való korai kapcsolat törése (pl. elutasítás, szeretetmegvonás, testi vagy lelki bántalmazás, szexuális visszaélés) – akárcsak a homoszexualitás esetében. A pszichés sérülés mindkét esetben annyira korai, hogy az érintett úgy véli, „így született”.

Tévterápia

Az Amerikai Pszichiátriai Szövetség Diagnosztikai és Statisztikai kiadványában közölt statisztika szerint a serdülőkor végére a nemi identitászavarral küzdő fiúk 98%-a, a lányok 88%-a elfogadja a nemét – vagyis korábbi téves késztetései spontán enyhülnek, majd megszűnnek.³

Ennek ellenére a nemi identitászavarral küzdő személy téveszméje sok esetben megerősítést kap megtévedt vagy lelkiismeretlen orvosoktól, ügyvédektől, politikusoktól. Hormonkezeléssel és műtéttel ígérik „megváltoztatni” az illető nemét, majd „esélyegyenlőségre” hivatkozva társadalmi megerősítést és „jogokat” követelnek az átoperált személyek számára (részvétel a másik nem sportversenyein, belépés az öltözőjükbe, mosdójukba stb.). A média pedig – kellő átlátás híján – kapva kap a szenzációs újdonságokon.

Az ügyvédi lobbi erejét mutatja, hogy több amerikai államban (pl. California, New Jersey, Massachusetts) olyan törvényeket fogadtattak el, amelyek tiltják, hogy a pszichiáter a természetes nemük elfogadása irányába próbálja segíteni a nemi identitászavarral küzdő gyermekeket – még ha ez egyben a szülők szándéka is!⁴

A nemi átalakító műtétek azonban tragikus következményekkel járnak. A legátfogóbb vizsgálatot, amely 2011-ben zárult, a svéd Karolinska Intézet végezte. Ennek során 324 személyt követtek 30 éven át azután, hogy ilyen műtéten estek át. Az eredmény: tíz évvel a műtét után az átoperált személyeknél egyre súlyosabb mentális problémák jelentkeztek, és megdöbbentő, mintegy 40%-os arányban követtek el öngyilkosságot. A kontrollcsoporténál közel hússzor magasabb öngyilkossági rátát kétségkívül a műtét utáni fokozatos elszigetelődés magyarázza.⁵

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. augusztus 28.