Ratzinger, Potter és Kuby

AKovacsMágusmesék címmel dr. Kovács Gábor atya egy korábbi írását ajánlom olvasásra, mivel Harry Potter népszerűsége  és "ártatlansága" töretlennek tűnik a keresztény olvasók köreiben is. A szerk.

Gondolatok a meséről, a mágiáról és Harry Potterről

– Hálás köszönet a Halld Izrael levelezőlista tagjainak, akik nélkül ez az írás sohasem jött volna létre –

Joanne Kathleen Rowling világszerte népszerű meseregény-sorozatával kapcsolatban, melynek hőse az ifjú varázsló, Harry Potter, keresztény körökben két ellentétes vélemény alakult ki. Az egyik szerint ezek ártatlan mesék. A másik nézet szerint e könyvek mágikus tartalmúak, ezért elutasítandók.

Az ártatlanságot védelmezők arra a kétségtelen tényre hivatkoznak, hogy minden kor meséiben voltak mágikus elemek, mint Csipkerózsika bűvös álma, vagy Aladdin csodalámpája. Csakhogy ezeket sose vettük komolyan. A gyerek, akinek meséltek, tudta jól, hogy a valóságban nincsenek „terülj-terülj” asztalkák vagy palackból előbújó szellemek. A mese elemei gyanánt elfogadta őket, de nem ösztönözték arra, hogy maga is varázsolni próbáljon. A mese nem próbál valóság lenni, magától értődően az irrealitás közegében mozog. Éppen ez teszi mesévé: a tudatosan vállalt képtelenség. A mesét nem lehet összetéveszteni a valósággal.

A regény vagy novella nem mese, mert ha tudjuk is, hogy cselekménye nem történt meg, az események jellege megmarad a lehetőségek határai között, vagyis az elbeszélés tartalma megtörténhetett volna. Esetleg akadnak benne irreális-fantasztikus elemek, amelyek közel viszik a meséhez (ami meglehetősen gyakori: gondoljunk csak az „éneklő dabózákra” Jókai Három márványfej c. regényében, vagy Edgar Allan Poe A piros halál maszkja c. novellájának ismeretlen vendégére, aki a „piros halál” maga – vagy a tudományos-fantasztikus regények műfajára, kezdve Jules Verne művein), mégis, alapjában abból a fikcióból indul ki, hogy cselekménye valóban megtörtént. A mese ugyanakkor elhárítja ezt a fikciót, gyakran kifejezett távolságteremtő formulákkal is: „Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl... Ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.” Ha tehát a mesében egy királyfit békává változtatnak, az egészen természetes, mert eleve egy fantázia-valóság irreális síkján mozgunk; míg ha Franz Kafka hőse arra ébred, hogy óriási páncélos ízeltlábúvá változott, ez egy rémálomszerű lét abszurditását szuggerálja – nem találjuk az esemény helyét a valóságban, holott ösztönösen ott keressük, mert a valóságot imitáló műfaj keretein belül tartózkodunk.

Rowling Potter-könyveinek kétségtelenül van egy mese-dimenziója. Amikor a brit miniszterelnök kandallójának zöldre változott lángjai közül kilép a mágiaügyi miniszter, az esemény irrealitása világosan jelzi, hogy a mesében járunk. Az ifjú olvasó aligha képzeli azt, hogy a King's Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról valóban el lehet jutni a Hogwarts (a magyar változatban: Roxfort) varázslóiskolába. Mese van a kezünkben, ráadásul jól megírt mese. J. K. Rowling istenadta írói tehetségét, gazdag fantáziáját, hallatlan meseszövő készségét, eredeti ötleteit csak megcsodálni tudom. (A cselekményben olykor akadnak következetlenségek, de ezek a fiatal olvasónak aligha tűnnek fel, s még ha tudatosodnak, se válnak zavaróvá.) Ha valaki itt megáll, nyugodtan kijelentheti, hogy a történet mágikus elemei mesés elemek, a valóságban nem kell foglalkozni velük. Mint hívő keresztény elutasíthatja a varázslást, és ugyanakkor kedvére élvezheti Harry Potter mágiával terhes kalandjait, hiszen azokat nem kell komolyan venni.

Így fogalmaztam: „Ha valaki itt megáll”. Csakhogy – meg szabad-e állni ezen a ponton? Lehet-e félvállról venni ezen ifjúsági bestsellerek mágikus tartalmát, amikor olyan korban élünk, amely hátborzongatóan komolyan veszi, terjeszti és vallja a mágiát? Amikor az olvasó, ugyanabban a könyvesboltban, ahol Jo Rowling meséit megvette, mágia-tankönyvek sorozatát is megvásárolhatja, Varázslatok könyve, Boszorkánykönyv és hasonló címekkel? Nem egy nemlétező, mesebeli boltba kellene mennie a varázslóiskola tankönyveiért: itt állnak a valóságos könyvespolcokon! Ebben a kontextusban mindenestül mesének lehet-e tekinteni a Potter-szága szemléletét, amelyben a társadalom két világra oszlik: a varázsvilágra és a muglik (varázstalanok) világára? Állítani lehet-e, hogy minden aggodalom nélkül adhatjuk Harry Pottert gyermekeink kezébe? Biztos-e, hogy Rowling leleményes varázsvilágának gazdagon feldíszített épülete mindenestül az irrealitás talaján áll?

A racionalista magabiztosan állítja, hogy ez teljesen biztos, hiszen a mágia képtelenség. A racionalizmus azonban napjainkban visszaszorul, terjed az irracionalizmus, mint azt láthatjuk a könyvesboltok „ezoterikától” roskadozó polcaiból: a varázslás ma jó üzlet, mert népszerű. A valóság mágikus megközelítésébe vetett hit óriási méreteket ölt. Tudományosan nem kontrollált állítások tömege jelenik meg a gyógyászatban, a történelemben, a lelkiélet, a misztika világában. Tömegek fogadják el bizonyíték nélkül a jó svádával és áltudományos terminológiával előadott irracionális tételeket. Gyerekek próbálják ki a mágia-tankönyvben leírtakat tanáraikon. Feltűnt a teozófusok által beharangozott új kor, a New Age, amely visszaszorítja a logikát és helyébe a mágiát teszi.

A mágia a valóság mélyén rejlő misztérium manipulatív megközelítése.

Egy mágikus formula vagy eljárás nem logikai vagy természettudományos alapon működik, hanem valamilyen nem-ellenőrzött, rejtett (latinul: okkult), mégis eleve (apriori) érvényesnek feltételezett princípium alapján. Ez az okkult apriori külsőre hasonlít a keresztény hithez, ám lényegét tekintve élesen különbözik attól. A keresztény hit elismeri ugyan, hogy a valóság mélyén rejtőző misztérium túlnő az értelmi belátás határain, de a misztériummal való találkozásig megtett útja az értelem eszközeivel ellenőrizhető, s miután felismerte, hogy e misztériumban egy határtalan személyesség, egy abszolút Másik szólítja őt, bizalmat szavaz neki, mert az Abszolútum elégséges és cáfolhatatlan. Isten, lényege szerint, egyáltalán nem „okkult”, ellenkezőleg, ő határtalan világosság – csak a mi látásunk korlátozott. Ezzel szemben a mágia egy sötét világba vezet, ahonnét rejtett erők szabadulnak föl, melyek a megfelelő varázstechnika alkalmazásával mozgásba hozhatók. A keresztény hívő nem manipulálni próbálja Istent, hanem teljesen rábízza magát, kezébe adja a kontrollt, kiszolgáltatja magát neki.

A hívő elutasítja a mágiát, de nem ugyanabból az okból, mint a racionalista. A varázslás lehet puszta fikció vagy jövedelmező csalás, ám az a lehetőség sincs kizárva, hogy a mögötte rejlő „okkult apriori” tényleges szellemi hatalmat képvisel. Csakhogy ez nem lehet Isten, sem az ő szent angyalai: ők ugyanis nem manipulálhatók. Aki hitben átadta magát Istennek, azt kíséri az ő angyalainak segítsége, ennek alapja azonban sohasem valamilyen manipulációs technika, hanem az Istenre való ráhagyatkozás, az alázatos bizalom, a feltétel nélküli meghódolás, az imádás attitüdje.

A mágus, beavatva a kellő technikába, manipulálni akar, és így kívül helyezi magát az imádás körén.

Uralkodni próbál, ebben pedig nem a szent angyalok segítik, hanem a szentségtelen angyalok. „Azon a napon, amelyen arról a fáról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (vö. Ter 3,5) – ez a valóság mágikus megközelítésének ősmodellje. A Kígyó hazugságával ellentétben ettől senki sem lesz olyan, mint az Isten. Elérhet átmeneti sikereket (itt különbözik a keresztény felfogás a racionalistától), de nem isteni erővel (mert az manipulatív úton mozgásba nem hozható), hanem kizárólag a Kígyó erejével. Akár fehér (segítő), akár fekete (ártó) mágiát űz valaki, amennyiben mágiája tényleg működik, a sátán és a démonok segítségével működik. Ezt a segítséget pedig drágán fizeti meg a varázslatot gyakorló, mert végül nem ő fog manipulálni, ellenkezőleg, szánalmasan kiszolgáltatja magát a démoni manipulációnak. Olyan lesz, mint a sátán: sötét és reménytelen. A mágia csapda. Nem csoda, hogy a kereszténység egyértelműen elvet minden varázslást, okkultizmust. Alapvető szövegek ebben a kérdésben: az Ószövetségben MTörv 18,9-12, az Újszövetségben Csel 19,18-19, a Katekizmusban KEK 2111. 2115-2117. Lásd saját mágia-ellenes írásaimat is: Gyilkos istenek, Sai Baba és a negyven rabló, «Varázslót ne hagyj életben», Rézkígyó-tenyészet, Kerub.

Most már világosabban meg tudjuk fogalmazni, mi a különbség a mese és a mágia között. A mese varázslataiban nem tételezünk föl okkult apriorit. Ha a mágikus asztal a „terülj-terülj asztalkám” varázsigére a mesében megterül, nem kérdezzük ennek okát, mert tudjuk, hogy valójában ez egyáltalán nem történik meg; az esemény csak a fantáziában igaz. Az ok nem létezik, mert az esemény sem létezik. A mágiában egészen más a helyzet: nem tudjuk ugyan, miért működik a varázslat, de bizonyos borzongással, kvázi-vallásos áhítattal övezzük azt a tényezőt, amely működővé teszi, vagyis az okkult apriorinak numinózus (istenség-szerű, istenséggel kapcsolatos) jelleget tulajdonítunk. Az „áhítat” abban nyilvánul meg, hogy intellektuális kontroll nélkül (apriori) elfogadjuk. Ez az okkult aprioritás a keresztény hit démoni utánzata.

Hogy a Potter-könyvek merő mesék legyenek, ahhoz a mondottak értelmében az volna szükséges, hogy ne juthasson eszünkbe a bennük szereplő mágikus elem értékelése, hanem azt minden további nélkül csupán a mese műfaji kellékének lássuk. Ámde aki elolvasta a sorozatnak csak a legelső darabját is (Harry Potter és a Bölcsek Köve), jól tudja, hogy a könyvben nagy vita folyik a mágia értékeléséről. A Harryt nevelő mugli család gyűlöli és megveti a mágiát, elnyomja a szegény fiút, az olvasó pedig ösztönösen az ártatlan Harry oldalára áll. Annak a Harrynek oldalára, akiről kiderül, hogy varázsló, s aki csak a varázslóiskolában érzi jól magát. Ezzel szimpatikussá válik az olvasó számára a mágia, s ellenszenvessé válnak azok, akik hallani sem akarnak a mágiáról.

Tudjuk, hogy a meseműfajban mozgunk. Tudjuk, hogy az elbeszélt dolgok nem valóságosak, pontosabban szólva: csupán fantázia-valóságok. Ámde a fantázia-valóság is értékelhető, különösen, ha annyira beékelődik a való világba, mint Rowling könyveiben. Ha egy mesében vita folyna a zsebtolvajlásról, és az elbeszélő a zsebtolvajok oldalára akarná állítani az olvasót, vagy vita folyna a zsidók kiirtásáról, és az elbeszélő az antiszemiták oldalára próbálná állítani az olvasót, őket mutatva be irigylendőnek és követendőnek: gyermekeink kezébe adnánk-e az ilyen mesét? Értékrendje a mesének is van. A Potter-mesékben a mágia pozitív érték. A jobb érzelmű varázslók óvják a muglikat és szimpatizálnak velük, de afelől nincs semmi kétség, hogy a varázsvilág magasabbrendű. Ha leejtettem a csészémet, a varázsvilágban csak elő kell rántanom a pálcámat és annyit mondanom: Reparo! – s a csésze újból összeáll. Milyen könnyű volna az autószerelés vagy a mosógépjavítás egy ilyen világban! Tudjuk, hogy a Potter-könyvek világa nem valóság, de értékrendjük szerint a mágia kívánatos.

Különösen kívánatos annak, aki valamiért menekül a realitástól. Az olvasó egy spontán lélektani mechanizmus folytán azonosul a történetek hősével, Harryvel, aki a mágia révén talál elégtételt a muglik világában őt sújtó mellőzésért és megvetésért. Hány gyermekben – és hány felnőttben? – élnek kompenzációs vágyálmok a való élet frusztrációi nyomán, hányan kívánják ösztönösen Harry magasabbrendűségét, amit a varázserő teremt meg? S vajon hányan fogják képzeletben előrántani varázspálcájukat és az őket terrorizálókra szegezni azt a Crucio! varázsigével, amely szörnyű kínokat okoz? A sorozat ötödik darabjában (Harry Potter és a Főnix Rendje) a jó és gonosz varázslók úgy lövöldözik egymásra az átkokat a nagy összecsapás során, mint vadnyugati cowboyok a revolvergolyókat. A hatodik kötetben (Harry Potter and the Half-Blood Prince) a menekülő Snape (a magyarban: Piton) úgy veri vissza a rá irányzott átkokat varázspálcájának egy-egy ügyes mozdulatával, mint valami vívóbajnok. Az ifjú olvasó, aki a múlt században Sólyomszem hosszú puskáját irigyelte, ebben a New Age-es évszázadban Potter varázspálcáját fogja irigyelni.

Az írás elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.