Európa irányváltása

A második világháborút átélő franciák életének meghatározó eseménye alapvetően politikai jellegű volt. Arról a Charles de Gaulle tábornok személye által jelképezett nagy elutasításról van szó, mely nem fogadta el az 1940 júniusában elszenvedett vereséget.

Ehhez az elutasításhoz a nemzeti szuverenitás visszaállítására irányuló határozott elkötelezettség társult. Többről volt szó, mint egyszerűen a német megszállás elleni harcról. Amint azt de Gaulle felismerte, Franciaország szellemi függetlenségének visszaszerzéséhez franciákra volt szükség, akik készen álltak arra, hogy újra felépítsenek egy megkülönböztetett jegyekkel bíró, különálló nemzetet.

A következő generáció számára 1968 májusának eseményei jelentették a meghatározó élményt. Mind a résztvevők, mind pedig a kritikusok egyetértenek abban, hogy ’68 májusa után olyan társadalommá váltunk, amely szétbontja az őt felépítő kapcsolatokat. Franciaországra nem tekintünk többé úgy, mint egy függetlenségre és egységre törekvő, megkülönböztetett nemzetre. A kollektív szabályok, úgy a politikaiak, mint a társadalmiak, hitelüket vesztették. A cselekvő állampolgárt felváltotta az élvezeteket kergető egyén. Ez az elmozdulás nagyon politikainak, sőt forradalminak tűnt, különböző csoportok versenyeztek az ideológiailag legradikálisabb címért. A valóságban azonban a politikai különbségek kiegyenlítődtek a jelszavak áradatában, a színpadot pedig előkészítették a nagy visszavonuláshoz, a közösség iránti hűség felszámolásához, ami a következő évek során végbe is ment.

Hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy ezekben az években Franciaország politikai rendszere pusztán rugalmasabbá vált, ami meglágyította ugyan karakteres vonásait, de nem változtatott alapvető tulajdonságain – egyszerűen csak arról van szó, hogy az Ötödik Köztársaság elérte az utazósebességet. A de Gaulle tábornok magabiztos vezetését kísérő stressz után elérkezett a megérdemelt pihenés ideje, ami ráadásul nagyon kellemesnek bizonyult. Ez az értelmezés valószínűnek tűnik és megnyugtató is, ámde helytelen.

‘68 után a pihenés lett az ország törvénye. Minden kényszer haszontalannak és önkényesnek tűnt, akár a polgári, akár a magánéletben. Mivel ha egyvalamit szabadjára engedünk, az igazolja és maga után vonja a következőt, az egymást követő kormányok nem azzal kívánják emlékezetessé tenni magukat, hogy irányt mutatnak, és erejüket a közösség életének szentelik, hanem azzal, hogy milyen “új jogokkal” ajándékozzák meg az egyéneket és a csoportokat. A társadalom kívánságairól és az egyéni vágyakról történő látványos gondoskodással egyidőben egyre inkább képtelenek arra, hogy célokat fogalmazzanak meg a közös cselekvéshez. Ebben keresendő annak az oka, hogy miért nő egyre nagyobbra a franciák és politikai vezető rétegük közti távolság. Számos veszély fenyegető árnyékában, az emberek szükségét érzik, hogy összegyűljenek, és együtt cselekedjenek. Szeretnének visszaszerezni valamit a nemzeti szolidaritás gaulle-ista jellemzői közül. A politikai vezető réteg azonban továbbra is a ’68 májusi mentalitást őrzi, és képtelen előállni egy Franciaország mint nemzet elképzeléssel. Ehelyett a politikusok önmagukat mutatják fel: saját szakértelmüket, saját komolyságukat és népszerűségüket.

Ennek a válságnak a súlyosságát hosszú ideje azzal próbálják elfedni, amit szeretünk Európa építésének nevezni. Politikusaink annak szentelik energiáikat, hogy megszilárdítsák egy olyan vállalkozás tekintélyét, amely tagadja a nemzet legitimitását, és az emberi közösségteremtés egy új módját ígéri. Mivel a nemzet politikai élete egyre kevésbé kielégítő, az állampolgárok és a kormányzati tisztviselők másfelé irányítják tekintetüket. A kormánnyal elégedetlen emberek és az emberekkel elégedetlen kormány egyaránt Európa ígéret földje felé felé fordítják arcukat, egy új politika utáni létmód felé, amelyben végre mindegyik megszabadulhat a másiktól.

Ezek a szép remények egyre kevésbé tűnnek valószínűnek. Az irányítók és az általuk irányítottak egymás foglyai maradnak. S mindketten foglyai az Európai Uniónak amely jelenleg csak a megoldhatatlan problémák számát növeli. Sem az európai intézmények, sem a francia kormány, sem pedig az úgynevezett civil társadalom nem elég erős vagy hiteles ahhoz, hogy a polgárok figyelmére igényt tarthasson, vagy reményeiket megtestesíthesse. Amennyire gazdagok vagyunk ma is szellemi és anyagi erőforrások tekintetében, annyira gyengék vagyunk politikai értelemben. Úgy tűnik, hogy semminek sincs akkora ereje, hogy összegyűjtsön bennünket a közös cselekvéshez, melynek mindannyian érezzük szükségességét. Olyan válságokkal szembesülve, mint a görögországi csőd, és a radikális iszlamisták támadásai, csak arra vagyunk képesek hogy technikai javításokat eszközöljünk vagy üres közhelyeket puffogtassunk. Igazi politikai vezetést, azt a fajtát, amelyik megszólítja a legmélyebb lojalitást, és előhívja a legnagyobb tetterőt, sehol sem láttam.

Ez a politikai gyengeség nem kerülte el azok figyelmét, akik most támadnak minket. Annyi bizonyos, hogy amikor az emberek egymásra rontanak, nem számítgatják pontosan az erőviszonyokat, és néha előfordul, hogy a gyengébb támad az erősebbre. Mégis hiba lenne így nézni a dolgokat. Amikor néhány francia állampolgár ilyen pimasz és kérlelhetetlen módon ragad fegyvert ellenünk, ez azt jelenti, hogy nemcsak az államunk, a kormányunk, és a politikai testület, de mi magunk is elvesztettük azt a képességet, hogy összegyűjtsük és irányítsuk erőinket, s így formát és tartalmat adjunk közös életünknek.

Mit tegyünk csökkent közösségi képességünkkel, ez ma a nagy politikai kérdés Európában. Akár az európai egyesüléssel, akár az iszlámmal kapcsolatban, egyértelmű, hogy nincs semmi lényeges mondanivalónk, ha nem merjük meghatározni, mi is valójában az európai identitás. Az európai politikai és szellemi élet alapvető jellemzőit felvázolhatjuk akár úgy is, hogy szembeállítjuk őket a muszlim élet bizonyos fundamentalista jellemzőivel.

A durva stilizáció veszélyét kockáztatva valami olyasmit állapíthatnánk meg, hogy: az iszlám története során nagyrészt megőrizte a birodalmi formát, valamint annak lendületét és tudatát (e vonások ma újult erővel törnek felszínre), míg a nyugati kereszténység, amely bár birodalmi formában született, és nagy térítő valamint hódító mozgások jellemezték, egy ettől nagyon eltérő berendezkedésben talált viszonylagos stabilitást. Az iszlám sosem volt képes elhagyni a birodalmi formát, amelyet a kereszténység soha nem tudott hosszú ideig megtartani. A kereszténység a birodalom helyett a nemzetben talált formára, illetve a nemzetek sokaságában, melyet korábban “kereszténység”-nek, majd “Európának” neveztek.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. augusztus 26.