Egy kedves olvasó a következő aggasztó beszámolót osztotta meg velem. Az ember azt kívánja, bárcsak egyedi esetnek vélhetnénk az ilyesmit, de mind tudjuk, hogy az alábbi történések sajnos tükrözik a kortárs katolikusok hitismereti szintjét úgy általánosságban is – hittanítókat is beleértve. A történet annyiban lett átírva általam, hogy ne lehessen konkrét személyekre következtetni belőle.

“Kedves Miklós! 

A múlt héten kísérőként vettem részt egy táborban katolikus gimnázium diákjaival, és megdöbbentő dolgot tapasztaltam. Ezt szeretném Veled megosztani. Szombaton megkérdeztem a túravezetőt (aki hittan szakos tanár is), hogy vasárnap hova megyünk misére. Közölte, hogy “Sehova, majd mi misézünk.”. Tekintve, hogy pap nem volt köztünk, ezt nem tudtam hova tenni, tehát rákérdeztem. Azt mondta, az a terv, hogy majd beszélgetünk, imádkozunk, és ezzel szenteljük meg az Úr napját, elvégre a Tízparancsolatban csak ennyi van, az nincs benne, hogy el kell menni misére.  

Erre mondtam, hogy az Egyház öt parancsában viszont benne van. (Ha már a törvénnyel keres kibúvót, akkor én is a törvénnyel indokolom meg.) Ez meglepetés volt számára, úgyhogy meg kellett keresnem, és felolvasnom neki. Erre azt mondta, hogy ha én emiatt el akarok menni misére, akkor bigott vagyok. Ezt válaszra sem méltattam. Jeleztem neki, hogy furcsának találom, hogy katolikusként nekem kell magyarázkodnom, hogy miért lenne fontos vasárnap misére menni. Erre azt válaszolta, hogy nem attól lesz valaki katolikus, az Egyházhoz tartozó, hogy vasárnap elmegy misére. És különben is, többet ér egy jó beszélgetés, mint az, hogy a pap a templomban fideszezik. “Valóban – mondtam -, de tudtommal a szentmise lényege nem a prédikáció, hanem az Eucharisztia.” Ezzel nem értett egyet, mondván, “vendégségbe se a lakoma miatt megyünk, hanem a társaság miatt, és ha már együtt vagyunk, akkor lakomázunk”.  

Ekkor láttam, hogy nem most fogom bepótolni neki azt, ami az elsőáldozásra való felkészítésnél, vagy legkésőbb a hitoktatói képzésnél kimaradt, mert ekkor már olyan indulatosan beszélt hozzám, mintha az anyját szidtam volna, és már én kezdtem magam rosszul érezni. 

Többek között még arról is beszélt, hogy a szentmisén való részvétel is csak olyan, mint a böjt, hogy utazókra nem vonatkozik. (CIC 1248. szerint akkor lehet a szentmisét kihagyni, ha “Ha szent szolgálatot teljesítő személy hiányában vagy más súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való részvétel”. Véleményem szerint nem lett volna lehetetlen a túrán, ha erről előre gondoskodik, sőt, így is el lehetett volna intézni.) Mindenesetre véleménye szerint túl nagy erőfeszítést követelt volna, hogy misén vegyünk részt. (Eszembe jutottak azok a papok, akiket gulágba hurcoltak, és mégis megoldották, hogy tudjanak valahogy misézni…)  

Végül annyi volt a “misézés” (végig így hivatkozott rá: “na, gyertek, misézzünk”), hogy mindenki elmondta a kedvenc bibliai idézetét, és azt, hogy miért fontos neki. 

Nem is az döbbentett meg igazán, hogy kihagytuk a misét, hanem az, hogy nekem kellett magyarázkodnom, plusz a sok sületlenség, amit összehordott. Ha ekkora a sötétség egy gimnázium hitoktatója fejében, akkor mi lehet egy egyszerű hívőében?”

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. augusztus 17.