Kilenc évvel ezelőtt Theo Hobson brit liberális teológus a baloldali The Guardian véleményrovatában fogalmazott meg egy gondolatot, amit ma is megfontolandónak tartok. A pink reformation című cikkében Hobson a homoszexualitással kapcsolatos véleményklíma változását az intézményes egyház nemezisének nevezi. A homoszexualitás kérdése szerinte olyan fenyegetést jelent a fennálló kereszténység számára, amit csak a 16. századi reformációhoz lehet hasonlítani.

Hobson más következtetést von le ebből, mint amit én helyesnek tartok, de fő tézise szerintem igaz: a homoszexualitás megítélésének változása letaszította az egyházak üzenetét az erkölcsi piedesztálról. Ez a megállapítás azért fontos, mert a közvélekedés radikális elmozdulásával számolnunk kell, ha tisztában akarunk lenni helyzetünk és feladatunk valódi nehézségével.

Hobson erkölcsi piedesztál alatt nem az egyházak hitelességét érti, tehát nem azt, hogy ők maguk megélték-e, amit hirdettek (ezt amúgy is sok dolog rongálta már), hanem etikai üzenetük felsőbbrendűségét, vagyis azt a korábbi társadalmi percepciót, hogy létezik az az erkölcsi magaslat, amit az egyházak hirdetnek (még ha az egyházak nem is feltétlenül valósítják meg azt). A szexuális etika terén természetesen mindig voltak viták, de az egyházak valahogy keresztülvergődtek azokon. A homoszexualitás kérdése azonban más. „Nem általában a szex az, amely fenyegeti az egyházak erkölcsi tekintélyét, hanem egész konkrétan a homoszexualitás” – állítja Hobson a The Guardian hasábjain. Vajon miért gondolja ezt a brit teológus?

Először is azért, mert a homoszexualitás kérdésében szerinte nincs kompromisszum. A homoszexualitás vagy teljes értékű alternatívája a heteroszexualitásnak, vagy nem az. Nincs harmadik lehetőség. A második ok a homoszexuális-ügy elképesztő sikere. „Az, amit évszázadokon át kimondhatatlanul erkölcstelennek tartottak, hirtelen alternatív életmóddá alakult át, olyan önazonossággá, mely jogi védelmet érdemel.” (És Hobson ezt még az igazán radikális változások előtt írta.) „A meleg egyenlőség követelése letaszította a hagyományos szexuális erkölcsiséget az erkölcsi piedesztálról.” Hobson szerint ennek gyorsasága is megdöbbentő, hiszen a feminizmus egy-két évszázadig is fortyogott, míg győzelemre jutott, a homoszexualitás megítélése viszont a szemünk láttára fordult meg. (Érdemes belegondolni, hogy az az Obama, aki ma a biológiai nemek meghaladása nevében öltözőháborút indít, első ciklusa kezdetén még ellenezte az azonos neműek házasságát.)

Van azonban Hobson szerint még egy tényező, amit figyelembe kell vennünk. A homoszexualitással kapcsolatos közvélekedésben bekövetkezett változás nem pusztán egy tabu megszűnése. Nem csak arról van szó, hogy egy gyakorlat elvesztette az erkölcstelenség auráját (ahogy a házasság előtti szex vagy a törvénytelen gyerek). Arról van szó, hogy a homoszexuális egyenlőség ügye erkölcsi kereszteshadjárat formáját öltötte magára. Akik a régi hozzáállást szeretnék fenntartani, azok nem pusztán idejétmúlt moralistáknak számítanak (mint azok, akik a házasság előtti szexszel és a házasságon kívüli gyermekvállalással kapcsolatos régi hozzáállást akarják fenntartani). Egyenesen azzal vádolják őket, hogy hozzáállásuk morálisan elégtelen.” Hobson szerint ez az éles váltás szinte példa nélküli az erkölcs történetében.

Ha ma egy nyugat-európai püspök ellenzi a homoszexuális gyakorlatot, a társadalom szemében erkölcstelen dolgot tesz. Fordult a kocka. A nyugati ember számára az egyházak ebben a kérdésben nem a morális fölényt, hanem az immoralitást jelképezik. Ezért válik a homoszexualitás Hobson szerint a fennálló kereszténység nemezisévé. A változás annyira gyors, hogy az egyházak nem képesek átállítani váltóikat, hogy alkalmazkodjanak a kor erkölcsi változásaihoz. A homoszexualitást erkölcstelennek tartó pozíció megkeményedése szörnyű, talán helyrehozhatatlan károkat okoz a fennálló egyházaknak. Legalábbis ez Hobson véleménye. Szerinte ez mégsem feltétlenül baj, hiszen a korai kereszténység eleve nem a törvény alapján állt, nem volt erkölcsi magaslat, amire az egyház felállhatott volna, ezért az sem baj, ha ez a magaslat most elhordatik. Pálhoz és Lutherhez tér vissza a kereszténység, ha hagyja az erkölcsi törvényt kimúlni.

(Hobson valójában itt összemos két dolgot: Isten erkölcsi követelményét és az evangéliumot, amely a bűnöst felmenti. Sem Pál, sem Luther nem választotta ezt ketté, sőt, a korai kereszténység és a reformáció mindent megtett annak érdekében, hogy a pogány háttérből megtérők és bűnbocsánatot elnyerők is megismerjék Isten erkölcsi akaratát, melyet a Jézus Krisztussal való kapcsolatban és a Szentlélek hathatós segítségével ők is meg tudnak tartani. Az a tény, hogy nem a törvény alapján igazulunk meg, nem tesz bennünket szabaddá Isten parancsolataitól, éppen ellenkezőleg, aki Istent szereti, megtartja a parancsolatait. A szexualitás terén is. Egyébként pedig: mikor szűnt meg a páli utasítás, hogy ne a világhoz igazodjunk, hanem Isten jó, neki tetsző és tökéletes akaratához? Ki mondta, hogy az egyház dolga a világ erkölcsi változásainak követése?)

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. augusztus 12.