Johannes Hartl írása a menekültkérdésről

A szerző az augsburgi Imádság Háza alapítója, a magyarországi -hasonló elnevezésű- mozgalom elindítója. Több országos karizmatikus találkozón volt vendégelőadó. A szerk.

„Mit gondolsz erről a menekülthelyzetről?“ kérdezik tőlem gyakran augusztus óta. Eddig nemigen akartam nyilatkozni, mivel olyan sokrétű ez a probléma. A differenciálás pedig nem nagy divat egyik „táborban” sem. Ezért elég hosszú ez az írás.

Mostanában aggasztó mértékben nő a külföldiek elleni erőszakos cselekmények száma és az idegenellenes hangulat. Napról napra éleződik a helyzet, ugyanakkor az emberek nagyrészt nem érzik, hogy a kormányzat valóságos megoldásokat kínálna a legsürgetőbb problémákra.

Mi a feladatunk keresztényként?

Az egyház legfőbb feladata ebben a helyzetben az evangélium hirdetése arabul, fárszi, urdu, török, stb. nyelven. Az embereknek kell étel és hajlék, de ennél sokkal több is. Reménységre van szükség! És a legtöbb Németországba menekülő muszlim azért menekül, mert az országuk romokban hever, a bosszú, a terror és a korrupció következtében. Ők mélységesen lelki-szellemi emberek, vallási kérdésekkel. Szükségük van a kiengesztelődés és a megbocsátás üzenetére. Igen, mi keresztények hisszük, hogy az élet Jézussal békességes és értelmes élet lehet. Kellene annyi öntudatnak lenni bennünk, hogy kimondjuk: nem véletlen, hogy azokban az országokban, ahol Jézus Krisztus evangéliuma volt a kulturális fejlődés hajtóereje, ott béke és jólét uralkodik, mag egyetlen muszlim ország sincs a világon, amelyben létezne sajtó-, vallás- és véleményszabadság. Történelmi lehetőség ez, a most érkezők többsége eddig olyan országokban élt, amelyekben nem volt egyszerű és veszélytelen hozzájutni az evangéliumhoz. Imádkozom, hogy legyen sokkal több munkás erre a túlérett aratásra!!

Prominens egyházi vezetők kijelentésével ellentétben ez nem jelenti az emberek szükséghelyzetének kihasználását a misszióra. Ez a kijelentés épp olyan bizarr, mint az, hogy kihasználja a fuldokló szükséghelyzetét, aki mentőövet dob neki. A legmélyebb emberi szükséglet, hogy legyen értelme a létezésünknek. A legfontosabb kérdés az Istenre irányuló. A válasz pedig Jézus Krisztus. Keresztényként ez a hitünk.

Manapság több muszlim jut el a Jézus Krisztusba vetett hitre, mint korábban valaha is.

Sok a kereső ember a muszlimok között, sokan rendkívül elbizonytalanodtak a vallásukban, de éppannyira taszítja őket a nyugati szekularizmus. Meggyőződésem: bárhol kínálnak Németországban ALPHA-kurzusokat, istentiszteleteket vagy biblia-szemináriumokat a megfelelő nyelveken, azokat a muszlimok szívesen látogatnák. Nekünk, keresztényeknek le kell tennünk minden hamis félénkséget, szemérmességet, és merészen hirdetni Jézus Krisztus üzenetét. Kedvesen és nyíltan, de határozott üzenettel!

Különös jelentőséget kapnak most a személyes találkozások. Ellentétben a mi teljesítményre és projektekre összpontosító társadalmunkkal Afrika és a Közel-kelet legtöbb társadalmában sokkal fontosabbak a kapcsolatok. Minden csak személyes ismeretségek által működik.
A muszlimokat nagyon is érdekli a hit, szívesen beszélnek róla. Ha tisztelettel viszonyulnak az ő hitükhöz, akkor általában nagyon nyitottak arra, hogy ők is megismerjék a beszélgetőtársuk hitét.

Arra bátorítok mindenkit, hogy ne féljünk: a mi országunk keresztény jellegű és hosszú keresztény történelmet van. Senki nem tilthatja meg egy kereszténynek, hogy Németországban a hitéről beszéljen. Ez érvényes a menekültszállók vagy szociális intézmények segítőire is. Természetesen ezeken a helyeken nem lehet szó célzott misszióról. De hogy a saját személyes hitünkről beszéljünk, az hozzá tartozik szabad véleménynyilvánítás jogához.

A mi országunk kulturális alapjaihoz tartozik a keresztény üzenet ismerete és hozzá kell tartoznia a sikeres integrációhoz is, bár nyilván mindenki szabadon dönthet mellette vagy ellene.

Ami a helyzet politikai megítélését illeti, úgy gondolom, hogy a politikusa ócsárolása és az általános félelem destruktív. Aggasztó az idegenellenesség növekedése és nekünk, keresztényeknek a reménység és a szívélyes vendégszeretet szellemét kell szembeállítanunk ezzel. Mert aki előttünk áll, az mindig az egyes ember, akinek története van, nem pedig egyszerűen egy a jövevények névtelen tömegéből.
A hangulat mostani átfordulása azonban jelzi, hogy valóságosak a problémák, amelyeket figyelmen kívül hagynak sokan mind a felelős vezetők, mind a média körében.

Amit most átélünk, az a politikai tehetetlenség

(Johannes szebben fogalmaz: a politika cselekvési képességének kiesése – a ford.). Egyfelől kitárják a kapukat, másfelől nem tudják megmagyarázni, mi a terv a valamikor elvégzendő integrációra – ez nem felebaráti szeretet, hanem veszedelmes rövidlátás.
Alapvetően a nyíltság és az optimizmus jelzése nagyszerű. Teljesen világos, hogy a menekülteket segíteni kell, igen, Németország legyen vendégszerető és a világra nyitott ország. De nem kell különösebben nagy intelligencia ahhoz, hogy felismerjük: a kínálat keresletet hoz létre.

Milliónyi (talán milliárdnyi?) ember van, aki szívesen élne olyan országban, mint Németország. Nekem magamnak már a 90-es évek vége felé eljött az igazság órája. Akkoriban nem volt nagyobb háború a Közel-Keleten. De ott is, ahogy Afrikában is, számtalan ember mesélte, hogy legnagyobb álmuk lenne egyszer bevándorolni Németországba. Sokan címeket is kértek tőlem. Úgy hallották, hogy nagyon jó az élet mifelénk.

Még csak rosszindulatot sem feltételezek ezekről az emberekről: látnivaló volt, hogy valóban azt hallották, nálunk viszonylag egyszerű minden, ha már egyszer itt van az ember. Valaki még azt is mondta nekem, hogy a németországi szociális segély több pénz, mint amit ő ott munkával megkeres. Sajnos igaza van: ez sok országra áll, ez is egyik jele az ordító globális igazságtalanságnak.

És hát Afrika nyugati partján már akkoriban is nagyon magas volt és biztos, hogy Ugandában sokkal kevésbé volt kellemes az élet, mint Németországban. Mégiscsak naiv dolog lenne azt gondolni, hogy kizárólag olyanok indulnak útnak Németország felé, akik súlyos bombázások elől menekülnek.

Csakhogy az a gond, hogy vannak pontosan ilyen emberek is. Vannak Németországban olyan menekültek, akik a legborzalmasabb háborúk elől épp csak az életüket tudták megmenteni. Talán százezrek is! De messze nem mindenki ilyen.

Az én véleményem az, hogy ha segíteni akarunk azoknak, akik valóban szükséget szenvednek, akkor nem kell segítenünk a kevésbé rászorulóknak.

Azaz abból kell kiindulnunk, hogy alighanem lényegesen többen vannak a Németországba érkezők között olyanok, akik nem jogosultak menekültstátuszra, mint olyanok, akik jogosultak.

Aki egy forgalmas kereszteződésben ingyen sört kínál, az ne panaszkodjon a nagy tolongás miatt. Azonban azt állítani, hogy ezeket az embertömegeket úgyis lehetetlen megállítani, csak annyit tehetünk, hogy kihozzuk ebből a helyzetből a legjobbat („Megoldjuk!”), ezt állítani rövidlátó és gyáva dolog.

Megnyitni a határokat és gyakorlatilag ellenőrizetlen beáramlást engedélyezni aztán utólag, elég hosszadalmas eljárásban tisztázni, hogy ki maradhat, ez is rettentően embertelen.

Arra ösztönzi az embereket, akik hallomásból úgy tudják, hogy Németország mindenki számára nyitva áll, hogy költséges, rendkívül veszedelmes, útra induljanak, nagyon messzire távolodjanak a hazájuktól. Teljességgel téves elképzeléseket kelt, amelyek szükségszerűen csapnak át hatalmas csalódottságba, amikor valaki egy szót sem beszél az új ország nyelvén, egy túlzsúfolt, koszos tornateremben találja magát, csak azért, hogy esetleg még évekig bizonytalan legyen, vajon maradhat-e hosszabb távon.

Lényegesen humánusabb lenne sokkal világosabban tájékoztatni az embereket a németországi menekültstátusz feltételeiről és gyorsított eljárásban elbírálni a kérelmeket külföldön működő állomásokon (mondjuk Észak-Afrikában vagy Törökországban stb.). És aztán következetesen kitoloncolni, a határokat pedig ellenőrizni, hogy pontosan azok kapjanak menedéket Németországban, akiknek erre valóban leginkább szükségük van.

Itt azonban elérkezünk a jelenlegi vita egyik legnagyobb vakfoltjához. Az a kérdés: pontosan ki is jut el Németországig? Aki Szíriából vagy Afrikából jön Németországba, annak minden valószínűség szerint nagyon sokat kellett fizetnie ezért. Ez a pénz pedig nem ritkán veszedelmes csempészbandákhoz került.

Ezzel szemben ki az, aki nem jön? A legszegényebbek. Az öregek. A nők. A sebesültek. És Szíria esetében: sok keresztény, akik számára már az is túl bizonytalan, hogy a határig eljussanak.

Azt állítom, hogy a leginkább segítségre szorulók azok, akik magában Szíriában vannak vagy tömeg-táborokban Libanonban és Törökországban.

Ott van a valóságos menekültváltság. Ott a legégetőbb a szükség.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. június 15.