Álérvek a homoszexuális „házasság” mellett

Röpködnek az érvek és ellenérvek a homoszexuálisok „házassága” mellett és ellen. Csokorba gyűjtöttem néhány  támogató érvet,  majd bemutattam, hogy keresztény és konzervatív nézőpontból miért tarthatatlanok.

1. A homoszexualitás (és minden más, a többségétől eltérő nemi irányultság) természetesen előforduló és normális jelenség. Nem betegség, hanem alternatív szexuális irányultság.

A valóság az, hogy ami a természetben előfordul, nem biztos, hogy normális és egészséges. Az értelmileg akadályozottak vagy a pszichés betegséggel született emberek is természetes módon (külső, mesterséges beavatkozás nélkül) válnak azzá, mégsem tekintjük őket egészségesnek. Jogaikat korlátozza a többségi társadalom az ő képességeiknek megfelelően, és nem utolsó sorban saját önvédelme érdekében. A gyermeket akaró, de meddő házasfeleket sem nevezzük egészségesnek, sőt, a társadalom próbál segíteni nekik, hogy betegségüket leküzdhessék.

1973-ban az Amerikai Pszichiáterek Társulata (APA) aránylag kis többséggel úgy döntött, hogy a homoszexualitás nem betegség, hanem a szexuális orientáció egy változata csupán. Ez a felfogás általánossá vált az élet- és magatartástudományok képviselői között, noha1988-ban a pszichoterapeuták 57%-a még azt vallotta, hogy a „heteroszexuális kapcsolat előnyben részesítése” a pszichológiai egészség egyik fontos kritériuma. A mai napig sem hagyhatók figyelmen kívül különösen a pszichoanalitikus iskola követőinek tudományosan megalapozott nyomós ellenérvei.

A homoszexualitást a civilizációs kezdetektől az 1970-es évekig betegségként, pontosabban a normálistól eltérő szexuális viselkedészavarként értékelte az európai társadalom és kultúrkör, és nem ruházta fel az ilyen kapcsolatokat a férfi-nő házasságát megillető jogokkal. Az utóbbi évtizedekben a szexuális forradalom és az egyéni szabadságjogok kiterjesztése hatására, politikai törekvések nyomására az orvosi társaságok egy része törölte a betegségek listájából. Nemrégiben tárgyalta az Európai Parlament a (nők és férfiak egyenlőségével kapcsolatos) uniós stratégiát, az ún. Noichl-jelentést, amelyben nyomást gyakorol az Egészségügyi Világszervezetre, hogy a nemi identitással kapcsolatos rendellenességeket töröljék a mentális és viselkedési rendellenességek listájáról. A politikai befolyásolás tehát egészen nyilvánvaló, ami nem teszi lehetővé az orvosi szervezetek számára, hogy szakmai alapon hozzanak döntést a nemi identitászavarok megítélésében.

2. A többségtől eltérő nemi identitásúak nem tehetnek arról, hogy milyen vonzalmakkal születnek. A homoszexualitás nem divat, hanem egy kényszerű másság. Nem lehet ezért őket azzal büntetni, hogy kevesebb jog illeti meg őket.

A jelenlegi tudományos vélemény az, hogy a homoszexuális identitás kialakulásában szerepet játszhatnak (recesszív) genetikai tényezők, amelyek többnyire külső provokáló tényezők hatására válnak egyértelmű nemi identitássá, és ehhez jön még a személyes (kényszerű vagy szabadon vállalt) döntés, amivel az illető saját állapotát kimondja, felvállalja, tettekben éli ki.

A homoszexualitás egyértelmű genetikai eredetét nem találták meg az orvosok, azonban az ikerkísérletek bizonyítják a genetikai tényezők fontosságát. Homoszexuális ember egypetéjű ikertestvérére 52 százalék eséllyel szintén homoszexuális, még akkor is, ha nem együtt nőttek fel. Ugyanez az arányszám kétpetéjű ikrek között 30%, testvérek között pedig csupán 10%. Az 52%-os arányszám arra is utal, hogy a homoszexuális orientáció kialakulásában külső tényezőknek is van kb. 50%-os szerepe.

Az elmúlt évtizedekben már nagyon sok tudományos vizsgálat és tapasztalat erősítette meg azt, hogy a hajlam megváltoztatására irányuló igyekezet siker helyett sok esetben okoz kárt, még akkor is, ha a terápiát a kliens kezdeményezi. Még azok a szakemberek is, akik a családi kapcsolatok kiegyensúlyozatlanságára vezetik vissza az orientáció kialakulását, elismerik, hogy a sikeres „gyógyításhoz” ugyanannyi időre van szükség, mint a hajlam kialakulásához. Ez is megerősíteni látszik a homoszexuálisok kiszolgáltatottságát.

Ugyanakkor tény, hogy homoszexuális testi kapcsolatot létesíteni, abban élni úgy is lehet, ha valaki nem érez homoszexuális vágyat, sőt, heterónak vallja magát. A nemi kapcsolatok – bárkit céloznak is: kiskorút, állatot, egyidejűleg több, ellenkező vagy hasonnemű partnert – az örömszerzés mindenkori útjai, és a társadalmi megítéléstől függ, hogy mennyire nyerhetnek teret, mennyire válik szabaddá a megélésük. Ha egy bizonytalankodó, még kiforratlan nemi identitású fiatal azt látja szinte valamennyi divatos amerikai tini-sorozatban, „szitkomban”, hogy mindenütt vannak homoszexuális párok, többnyire örökbe fogadott gyerekkel (magasan felülreprezentáltan ahhoz képest, amennyi előfordulásuk a lakosság körében), könnyen elhiszi, hogy ez a természetes, sőt divatos viselkedésmód. Jól érzékelhető a nyugati film- és médiabirodalmak, nemzetközi kereskedelmi cégek trend-építése ezen a téren, amelyet az egyéni szabadságjogok kiszélesítése, vagyis társadalmi „érzékenyítés” címén tesznek.

Néhány évtizeddel ezelőtt a homoszexualitás és minden egyéb szexuális zavar még nemkívánatos állapot volt, mint a meddőség, a cukorbetegség vagy az autizmus. Mára egyes társadalmi csoportokban nemcsak egyformán normálisnak, természetesnek és egészségesnek tartják a homoszexuális párkapcsolatot a heteróval, hanem egyenesen kívánatosabb lett a homoszexuális viszony (pl. egyes művészkörökben, tizenévesek elitiskoláiban), mert jelkép: a progresszió, a szabadság, a kozmopolitizmus, a felvilágosult gondolkodás, a kirekesztésmentes tolerancia szimbóluma. A művészi érzékenység forrása, amely egyben a haladó gondolat diadala a retrográd vallásos konzervativizmus felett. Tehát  felvállalható és “trendi” lett, akár valódi testi vonzalom nélkül is.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2015. július 2.