j) Kezdeményezni

Nem vesszük észre, hogy a többiek (a hitvestársunk, barátaink, kollegáink…) már elég döntést hoztak helyettünk? A békülékenység lelke nem jelent el nem köteleződést. Hagyjunk fel a vagon léttel, és időről-időre legyünk mozdonyok. Azt se hagyjuk többé, hogy az események döntsenek helyettünk, és ne engedjük, hogy a helyzetek megromoljanak. Ne igazoljuk magunkat: „a titkárnőmmel való félig baráti, félig szerelmi viszony nem túl egészséges, de végül is három hónap múlva úgyis elköltözik. Ha erőltetnénk a dolgokat az csak mindkettőnknek fájdalmas lenne.” Vagy: „Bízom a Gondviselésben, nem akarok mindent kontrol alatt tartani.” Közben persze, mi magunk már teljesen elveszítettük a kontrolt!

k) Legyőzni a semmittevést

A tétlenség minden bűn édesanyja. A sivatagi atyák hangsúlyozták a kétkezi munka fontosságát a szerzetesek száméra, és megtiltották a novíciusoknak a semmittevést: „A szerzetest, aki dolgozik, csak egy démon kísérti meg, az azonban, aki tétlenkedik, számtalan gonosz lélek prédája lesz”, mondja J. Cassianus.

XXIII. János pápa tanácsa: „Minden dolgot úgy kell megtennem, minden imát úgy kell elmondanom, minden szabályt úgy kell betartanom, mintha semmi más feladatom nem lenne, mintha az Úr egyedül csak azért helyezett volna a világba, hogy jól véghez vigyem ezt a cselekedetet és mintha ennek jó elvégzésétől függne a megszentelődésem, nem nézve azt, hogy mi volt előtte és mi lesz utána.”

l) Ne kérdőjelezzük meg az elköteleződéseinket

Az acédikus ember megbánja az elköteleződéseit. A végérvényes döntéseit is megtámadja: a házasságát, a papságát, a szerzetesi fogadalmát. Ezért ez az érett kor démonja. Mégis, az életünk az eredeti hivatásunkhoz való hűségben játszódik és nem ezekben az egymást követő, vélt hűségekben.

„Tíz év házasság után, meséli egy 42 éves asszony, pszichoterápián vettem részt. Rájöttem, hogy mennyire éretlen voltam, mikor megházasodtam. Valójában sokkal jobban kerestem az édesanyám befolyása alóli menekülést, mint, hogy igazából a férjemet választottam volna. Ha ma újra kellene kezdenem, nem mennék hozzá feleségül. Annyira megváltoztam! Annyival tudatosabbnak érzem magam. Nem képmutatás, ha ezzel a férfival maradok, akit valójában nem választottam, úgy, hogy ráadásul gyermekünk sincs?”

Mit lehet az ilyenekre felelni? Lehet hangsúlyozni aláthatatlan de valóságos hatékonyságát a házasság szentségének vagy az egyházi rend szentségének, vagy az örökfogadalomhoz kapcsolódó kegyelmet, és hogy mindebben a három esetben mennyire jelen van az Egyház elköteleződése. Ráadásul egészen normális dolog, hogy a motivációink, de a korábbi korlátaink is egyre világosabbá válnak számunkra az évek folyamán: utólag mindig tisztábban látunk. Ha minden döntésünket tökéletes evidenciában kellene meghoznunk, akkor sohasem köteleződnénk el. (Sajnos manapság sok hajadon vagy nőtlen ember ezt várja reménytelenül: a teljes fényt, az életre szóló garanciát!) Végül pedig, ki biztosít arról, hogy tíz év múlva a múltunk nem fog még egészen másnak tűnni: akkor majd újra hitvestársat, kolostort, vagy közösséget kellene váltanunk?

m) Egy lelkiatya vezetése

A bizonytalanságban, bölcs dolog rábízni magunkat egy helyes ítélőképességű, megbízható személyre. „Az érzékenységünk konkrét irányítása a maga krisztusi gyökerében, evangéliumi rendszerezésében és emberi valóságában, nem lehet igazán kiegyensúlyozott és valóban növekedő anélkül az alapvető intézmény nélkül, ami a ’lelkiatyaság’”, hangsúlyozza Ghislain Laffont atya a Dictionnaire de Spiritualité-ban. Az ember elég lehet önmagának és hozhat egészen egyedül döntést valamiről „nagyjából”, ha a törekvése csak annyi, hogy ne mulassza el a szembeszökő jócselekedeteket, és elkerülje az óriási bűnöket. Ha azonban előbbre akar haladni, és azt szeretné, hogy a Szentlélek kegyelme átjárja lénye belsőjét, ott, ahol a legfinomabb lelki vágyak és az érzékenységünk legelevenebb játékai találkoznak, akkor semmi sem helyettesítheti egy másik valakinek a szavát, aki nálunk jobban tud olvasni a szívünkbe, feltéve ha őszintén feltártuk neki, hogy hogyan dobog.”

n) Elmélkedni a kereszt titkán

Az acédia a Getszemáni kertben jelentkezik. Az Olajfák hegyén, mikor a tanítványok alszanak, Jézust szomorúság fogja el, letörtség és félelem: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet!” Jézus azzal győzi le a kísértést, hogy egészen elfogadja az Atya akaratát. Úgy, hogy azt váIasztja, nem úgy, hogy csak elszenvedi. Nem tagadja a megpróbáltatást, hanem beleegyezik úgy, hogy hősiesen egész valóját Isten felé irányítja: „…De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem úgy, ahogy Te.” (Lk 22,42) Értünk élte át ezt a megpróbáltatást Jézus és értünk győzte le.

Amit Szent Ágoston a pusztában való megkísértésről mond, az a Getszemáni kertre is igaz: „Ha benne vagyunk megkísértve, akkor benne győzünk is az ördög felett […]. Ismerd fel, hogy te vagy az, aki benne megkísértetsz; és ismerd el, hogy te vagy, aki benne győzöl.” A mi lustaságunk, a mi cselekvéstől való undorunk miatt fogadja el Jézus a haláItusáját. Hogy meggyógyítson bennünket belőle, azért mondja utolsó szavait „Beteljesedett”. (Jn 19,30) Így biztosít bennünket arról, hogy beteljesítette mindazt, amit az Atya kért tőle.

Ha egyszer földre teperjük, az acédia démonja elvonul és békén hagyja a lelket. Evagrios Ponticos ezzel az ígérettel fejezi be ennek a bűnnek a bemutatását: „Ezt a démont közvetlenül semmilyen másik nem követi: a küzdelem után békés állapot és kimondhatatlan öröm költözik a lélekbe.”

(folyt.)

Létrehozva 2023. május 19.