Az alázat segít felismerni az áldást, míg a büszkeség gyakran átokként tekint az áldásra

Egyszer abban a megtiszteltetésben és örömben volt részem, bár csak egy rövid időre, hogy találkozhattam Yehuda Levin rabbival, egy ortodox zsidóval, aki az abortusz rettenthetetlen ellenzője. A 25. Élet Menetén (1998. január 22.) ez a bölcs „tanító” (ezt jelenti angolul a „rabbi”) ószövetségi dühvel intézett erős üzenetet Bill Clinton amerikai elnökhöz:

„Clinton elnök úr! Clinton elnök úr, vezesse egyszer az országot az élet, az Isten által elrendelt élet és az erkölcs tiszteletének irányába. Clinton elnök úr! Mózes azt mondta a fáraónak: ’Engedd el népemet’! És ma azt mondjuk nektek: Engedjétek felnőni a gyermekeinket! Hadd éljenek a gyermekeink!’

Tudatában annak, hogy ortodox és hűséges az Ószövetséghez, reméltem, hogy nem voltam szemtelen, amikor felvetettem neki, hogy a rabbi egyik igazán fontos feladata, hogy segítsen népének különbséget tenni áldás és átok között. Nem ellenkezett velem. Az új élet áldás, míg a bűn átok. Sőt, az ember átokká válik, ha nem ismeri fel és nem értékeli saját áldásait.

Kim Davis Kentucky megyei jegyző 2015-ös szabadulása előtt, akit azért börtönöztek be, mert megtagadta az azonos neműek „házassági” engedélyének kiadását, Levin rabbi kijelentette: „Teológiai alapon abszolút féltékeny vagyok erre a nőre – minden perc után, amit a börtönben tölt, hogy tisztelje Isten nevét, hatalmas mennyei jutalmat kap.”

Ebben az esetben Levin rabbi arra utalt, hogy Davis börtönbüntetése áldásnak tekinthető. Valóban, Isten arra buzdított bennünket, hogy – bármennyire is nehéz – ismerjük fel a különbséget áldás és átok között, és válasszuk az előbbit: „életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok” (MTörv 30,19). Az áldások hosszú életűek, egyik nemzedékről a másikra.

Levin rabbi egy olyan világhoz szól, amelyben az új életet és az erkölcsi felelősséget gyakran tévesen átoknak, míg a gazdagságot, hírnevet és státuszt áldásnak tekintik. Az élet könnyebb lenne, ha az áldások és átkok nem álruhában érkeznének. Istenbe vetett hitre van szükség ahhoz, hogy az áldásokat olyannak értékeljük, amilyenek. Az egónk útjában állhat annak, hogy felismerjük az Isten által számunkra elérhetővé tett áldásokat.

Sir Alec Guinness, aki katolikus hitre tért, Blessings in Disguise [Álruhás áldások] című könyvében elmesél egy egészen rendkívüli eseményt, amelyben valami, ami egyértelműen áldásnak tűnt, valójában átok volt. 1955 őszén történt, amikor Los Angelesbe ment, hogy elkészítse első hollywoodi filmjét. Miközben ő és egy társa egy étterem előtt álltak, „egy szőke fiatalember melegítőben és kék farmerben odaszaladt hozzájuk, és James Deanként mutatkozott be.”

„Szeretnék mutatni maguknak valamit” – mondta büszkeségtől duzzadóan. „Épp most kaptam meg. Még nem is vezettem.” Egy sportautó volt, melynek motorháztetején egy nagy csokor vörös szegfű pihent. Sir Alec azonban nem osztotta Dean lelkesedését a csillogó új jármű iránt. Olyan hangon mondta, „amit alig ismertem fel, hogy a sajátom: ‘Kérem, soha ne üljön bele. … Ha beül abba a kocsiba, jövő héten ilyenkor már holtan találják benne.” Dean nevetett ezen a felháborító jóslaton. Pontosan egy héttel később James Dean meghalt, miközben éppen ezt az autót vezette.

Az autó, mint kiderült, nem áldás volt, hanem átok. Guinness maga is megdöbbent a tragikus eseményt előre látva. Nem mindig könnyű megkülönböztetni az áldást az átoktól. Vajon Beethoven süketsége álruhában áldás volt-e, mert lehetővé tette számára, hogy zavartalanabbul komponálhasson, és így elkészíthesse monumentális Kilencedik szimfóniáját? Vajon Marilyn Monroe hírneve és szerencséje álcázott átok volt-e, mert 36 évesen korai halálához vezetett?

Szükségünk van a Gondviselésbe vetett hitre ahhoz, hogy az áldást áldásnak, az átkot pedig annak ismerjük fel, ami. „Kudarcot vallottunk” – mondta Robert E. Lee tábornok – „de Isten jó gondviselésében a látszólagos kudarc gyakran áldásnak bizonyul.” Az alázat segít felismerni az áldást, míg a büszkeség gyakran átokként tekint az áldásra. Azt választjuk, amiről azt hisszük, hogy tehermentes életünk lesz. Ennek eredményeképpen megvédjük magunkat a hívatlan áldásoktól, miközben hagyjuk, hogy a magunk alkotta átkok átvegyék az irányítást az életünk felett.

Bing Crosby 1954-ben a Fehér karácsony című sikerfilmben időszerű üzenetet dúdolt nekünk: „Amikor gondok gyötörnek és nem tudok aludni, a bárányok helyett az áldásaimat számolom, és az áldásaimat számolva alszom el.” Problémáink nyomasztják elménket és megnehezíthetik, hogy nyugodtak legyünk. A negatív élmények felülírhatják a pozitív élményeket. Nem szabad azonban megfeledkeznünk az áldásainkról, és meg kell adnunk nekik az őket megillető elsőbbséget.

A halhatatlan bárd [Shakespeare] a 60. szonettben mindannyiunkat a halandóságunkra emlékeztet:

„Ahogy a hullám a partot ostromolja, Úgy ostromolják a halált perceink.”
Az idő mindannyiunk számára fogytán van. Ezért olyan fontos, hogy felismerjük és a gyakorlatba ültessük áldásainkat, miközben felismerjük, de elkerüljük az átkokat, amelyek tönkretehetik az életünket.

Levin rabbi, Mózes, Sir Alec Guinness, Robert E. Lee és igen, még Bing Crosby is olyan tanácsokat ad nekünk, amelyeket megszívlelhetünk: legyünk alázatosak, ismerjük fel és éljünk az áldásaink szerint, és tartsuk távol az átkokat az életünktől. Áldd meg azt, aki áldott (Benedicat qui est benedictus).

A cikk forrása angol nyelven

További cikkeink áldás és átok témakörben

Létrehozva 2022. május 24.