Maria Simma: Élményeim a szenvedő lelkekkel (4)

alt

Mi segít a szenvedő lelkeken?

A legértékesebb segítség kétségkívül a szentmiseáldozat, de csak annyiban, amilyen mértékben az elhunytak életük során hittek ebben. Itt is érvényes az a mondás, hogy ki mint vet, úgy arat. Egyébként a hétköznapi szentmisék is beszámítanak, nemcsak a kötelezőek, amelyeket vasárnap és ünnepnapokon tartanak. Természetesen nem mindenki tud hétköznap misére járni; az embernek van munkája, egyéb feladatai is, és első a kötelesség. De van, aki el tudna menni, anélkül hogy emiatt elmulasztaná egy másik kötelességét: pl. egy nyugdíjas, aki egészséges, időben fel tud kelni, közel lakik a templomhoz, de azt mondja: „Vasárnap kötelességem templomba menni, hétközben nem, tehát nem megyek”. Aki így gondolkodik, és ennek megfelelően cselekszik, annak a halála után sokáig kell várnia, amíg egy érte mondott szentmise a hasznára válik – hiszen életében sem tartotta sokra az istentiszteletet.

            Ha viszont magunk valamiért nem tudunk menni, küldjük az iskolás gyerekeket, amilyen gyakran csak lehet! A hétközi szentmiséken sok helyütt már egyáltalán nem látni gyereket. Ha mindenki tudná, milyen értékes lehet egyetlen szentmise az örökkévalóság szempontjából, akkor a templomok munkanapokon is tele lennének. Halálunk órájában azok a szentmisék, amelyeken szívbéli áhítattal vettünk részt, a legnagyobb kincsünkké válhatnak. Nagyobb kincsek ezek, mint a halálunk után értünk mondottak.

            Szülők és nevelők állandóan panaszkodnak, hogy a fiatalok manapság milyen pimaszok és engedetlenek. Ez nem véletlen: azelőtt a gyerekek minden nap jártak az iskolai szentmisére, az ima és az áldozás erőt adott nekik, hogy szófogadók és kötelességtudók legyenek. Nincs az a szülő vagy hittantanár, aki ugyanazt tudná véghezvinni a gyermek szívében, mint az Üdvözítő által a szentmisén és az áldozás alkalmával ajándékozott kegyelem.

            Azt is gyakran kérdezték már tőlem, hogy a gyertyák vagy mécsesek gyújtásának van-e értelme. Persze hogy van – főleg, ha szentelt gyertyákról van szó. De még ha nincsenek is megszentelve, gondoljunk arra, hogy gyertyát és a mécsesbe az olajat a halottunk kedvéért vettük. A szeretet minden egyes megnyilvánulása értékes.

            A szenteltvíz is fontos, ha hittel és bizalommal élünk vele. Az viszont mindegy, hogy egy teljes marékkal vagy csak egy cseppet hintünk belőle a földre. Inkább gyakrabban egy cseppet – de a szenvedő lelkekért mondott rövid fohász kíséretében! Sajnálatos, hogy már nagyon kevés háznál van szenteltvíztartó edény, és így nincs is lehetőség otthon szenteltvizet ajándékozni a szenvedő lelkeknek.

Mely bűnöknek a legsúlyosabb a büntetése a tisztítótűzben?

A szeretetlenséget, a becsületsértést, a rágalmazást, az engesztelhetetlenséget, a kapzsiság és irigység szülte háborúskodást az örökkévalóságban súlyosan felróják az embernek. Gondoljunk például valakire, akit mihasznának, naplopónak tartunk: ő rendes ember is lehetne, ha jól bánnánk vele, szeretettel fordulnánk felé. Óvakodjunk attól, hogy az ilyen embereknek nekitámadjunk vagy nevessünk rajtuk: ez nagyon sokat árt a lelkünknek. Milyen gyakran hallani egyedülállóktól a panaszt, hogy alig segít nekik valaki! Pedig a szomszédban, alig tíz méterre tőle esetleg erős fiatal emberek laknak, akiknek eszükbe sem jut, hogy az idős, gyenge szomszéd háza előtt ellapátolják a havat. Pedig a szeretetből fakadó jócselekedeteknek a legnagyobb az értékük az örökkévalóságban.

            És milyen gyakran vétkezünk szeretetlen beszéddel és ítélkezéssel! Erről külön könyvet lehetne írni. Ha követnénk a Szűzanya intését, hogy „Legyetek jók mindenkihez!”, akkor sokakat meg tudnánk téríteni, és nem kellene félnünk a kommunizmustól. ???[1] A szó ölni is tud, de gyógyítani is. A szeretet elfedi a bűnök sokaságát. Különösen az ellenségeinkhez közeledjünk szeretettel! Hogy jót cselekedjünk azokkal, akik velünk is jót cselekedtek: erre a pogányok is képesek, mondja Krisztus. De hogy azokhoz legyünk jók, akik ellenségesek velünk, ez az igazi keresztény magatartás, ezt kívánja tőlünk az Üdvözítő. Ezáltal néha még az ellenségből is barát lehet, és hosszan tartó tisztítótűztől menekülhetünk meg.

Hogyan szenvednek a szenvedő lelkek a tisztítótűzben?

Ezerféle módon: annyiféle tisztítótűz van, ahány lélek. Mindegyikük vágyakozik Istenre: és talán ez a legégetőbb fájdalmuk. Egyébként pedig minden lélek annak megfelelő büntetést kap, amiben és ahogyan vétkezett. Egy kicsit hasonló ez ahhoz, ahogy már itt a földön is megvannak a következményei bizonyos tetteknek. Aki például mértéktelenül eszik, fájni fog a hasa és/vagy elhízik; aki sokat dohányzik, nikotinmérgezést kap, vagy tüdőrákot stb. Egyetlen lélek sem térne vissza a tisztítótűzből, hogy úgy éljen tovább, ahogy addig tette, amíg a sötétségben járt, ahol most mi is vagyunk; ugyanis olyan felismerésre tesz szert, amilyenről nekünk itt fogalmunk sincs. Akarják a tisztítótüzet, a megtisztulást, ahogy az arany is megszabadul a tűzben a salakanyagoktól.

            El tudnánk képzelni, hogy egy fiatal lány piszkos ruhában, kócosan szeretne elmenni az első báljára? A megtisztulás helyén a lelkek is hasonló várakozással készülnek Isten ragyogó színe elé. Isten olyan leírhatatlan szépségű, vakító fényben jelenik meg, hogy nem lenne az az erő sem égen, sem földön, amely rábírhatná arra a lelkeket, hogy akárcsak a legparányibb folttal beszennyezve lépjenek a színe elé. Csak egy kristályosan áttetsző, makulátlan lélek veszi magának a bátorságot, hogy színről színre nézzen szembe az Úrral.

Miért tartok előadásokat?

„Menj el mindenhová, ahová hívnak – mondják a szenvedő lelkek – ez a te küldetésed”. A zsinat is azt kéri, hogy a világiak több apostoli küldetést teljesítsenek. Minden katolikus megkapta a bérmáláskor azt a feladatot, hogy a hitért és az igazságért munkálkodjon a kegyelmi ajándékok mértéke szerint. Ezért nekem is kötelességem, hogy előadásokat tartsak, még ha néhány pap sem akarja ezt elfogadni, és akkor sem engedik, hogy beszéljek, ha a hívek kívánják. Imádkozzunk az ilyen papokért. Az előadásokért és a beszélgetésekért nem kérek fizetséget, csak az útiköltséget és az ellátást szeretném, ha megtérítenék.

            Már azt is a szememre vetették, hogy biztos elfogadok önkéntes adományokat, amelyek nagyobb értékűek, mint az útiköltség és az ellátás. Ez így is van, de nem tartom meg magamnak, hanem ezek az adományok a „szenvedő lelkek kasszájába” kerülnek, minden egyes fillér oda kerül. Ez azoké a szenvedő lelkeké lesz, akik szentmisét kérnek vagy jótékony célú adományt a szenvedéseik enyhítésére.

            Megszoktam már, hogy egyszerűen élek. Gyerekkoromban, a szülői házban ebédre és vacsorára soha nem volt más, mint leves és egy szelet kenyér, mégis felnőtt ott nyolc egészséges gyerek. Talán egészségesebbek lennénk, ha szerényebben élnénk.

            Azt is kérdezik tőlem, milyen iskolákat végeztem, hogy ilyen előadásokat van bátorságom tartani. Csak elemi iskolába jártam nyolc évig. A szenvedő lelkekkel való találkozásaimból azonban sokat tanultam: egyszerűen más ember lettem általuk. És bízom a Szentlélekben. Ha bizalommal hívjuk a Szentlelket, meg fogjuk tapasztalni, milyen hatalmas segítséget kaphatunk tőle. Különösen becses a gyereknevelés terén nyújtott támogatása. Szülőknek és nevelőknek nem tudom elég nyomatékosan tanácsolni, hogy a Szentlélektől kérjenek megvilágosodást.

A síron túl is meg kell bocsátani?

Egyszer egy paraszt jött hozzám, és így panaszkodott: „Éppen egy istállót építek. Amikor a fal elér egy bizonyos magasságot, a másik oldalon beomlik. Már mindent tüzetesen megvizsgáltunk, de semmi hibát nem találtunk – itt valami természetfeletti van a dologban. Mit tegyünk?”

Megkérdeztem tőle: – Van talán valami halott hozzátartozód, akinek baja volt veled, vagy ellenséges volt veled szemben? Azt mondta: – Igen, van ilyen, és rögtön gondoltam, ez csak ő lehet. Még a föld alól sem hagy nekem nyugtot. – Hiszen csak azt kívánja, hogy bocsáss meg neki, semmi egyebet! – mondtam erre. – Micsoda, még én bocsássak meg, mikor annyit ártott nekem?! Aztán még ő megy majd a mennyekbe, na nem, bűnhődjön csak meg azért, amit tett!

Nyugtatgattam, hogy ettől még nem fog a mennyekbe menni a haragosa, le fogja tölteni a büntetését, csak könnyebben viseli majd. „Addig pedig úgysem hagy békén, míg tiszta szívből meg nem bocsátasz neki” – mondtam neki.

Ezt egyszerűen nem értette; erre megkérdeztem: – Mit mondasz a Miatyánkban: bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek – ezzel gyakorlatilag azt mondod a jó Istennek, hogy nem szabad neked megbocsátania, hiszen te sem bocsátasz meg a felebarátodnak.

            Hát igen, ezt csak most értettem meg igazán – vallotta be. Rávettem, hogy erőt vegyen magán, és kimondja: „Igen, Isten nevében megbocsátok, hogy Isten is megbocsássa az én bűneimet!”

Hogyan kapok választ

Csak a hónap első szombatján vagy egy Mária-ünnepen kérdezhetem meg, hogy egy lélek még a tisztítótűzben van-e vagy sem. Megjelenik egy lélek, elmondja, hogy mi szükséges a megszabadításához – és ha ezek után még mindig ott marad, akkor tudom, hogy most kérdezhetek. A választ aztán nem tőle kapom meg, akinek a kérdést feltettem, egyszerűen azért, mert ő már akkor elnyerte a megváltást, ha teljesítették a kérését. A választ egy másik lélek hozza, akinek szabad volt eljönnie szabadítást kérni. Előadja a saját ügyét, aztán elmondja, hogy X lélek a tisztítótűzben van-e még, vagy már megszabadult. Így megnézhetem a füzetemben, hogy ki adta meg nekem ezt a nevet, és közölhetem a hírt az illetővel.

            Néha azonban akár két-három évig is eltart, míg választ kapok, máskor meg hamarabb bekövetkezik ez – Isten akarata szerint. Hogy a szenvedő lelkek arról is adhatnak-e tájékoztatást, hogy valaki a pokolban van-e, nem hiszem; de ebből persze nem szabad arra következtetni, hogy pokol nem létezik.

            Dehogynem létezik – és már nagyon sokan vannak ott.

Ha valaki azt kérdezi tőlem, mi a legbiztosabb módja annak, hogy ne kerüljön a pokolba, akkor azt mondom: legyen alázatos. Az alázatos ember nem jut a pokolra; a gőgös embert azonban az örök kárhozat veszélye fenyegeti.

Használ a teljes búcsu a halál órájában?

Egyszer egy férfi az elhunyt felesége felől érdeklődött. Az volt a válasz, hogy az asszony még a tisztítótűzben van. A különös az volt ebben, hogy ez a nő már több vallási közösségben egyesület, szerzet, rendnél bruderschaftnál járt, ahol teljes búcsut lehet nyerni a halál órájára; így aztán azt feltételeztük volna, hogy már nincs a purgatóriumban. Megkérdeztem erről egy szenvedő lelket, aki ezt a választ adta: Hogy teljes feloldozást kapjon, a léleknek meg kell szabadulnia minden evilági kötődésétől. Csak ekkor nyeri el a bűnbocsánatot. Például egy halálos beteg ötgyermekes anyának ki kell tudni mondania: „Azt akarom, amit Te, Uram. Élet vagy halál: legyen meg a Te akaratod!” Ehhez nagy lelkierő kell, ehhez már előzőleg is eszerint kellett élni és gondolkodni – különben nem képes erre az ember.

Ha cselszövés van a háttérben

Egyszer valaki rákérdezett egy személyre, megadta a nevét, a születése és a halála évét, és azt a választ kapta, hogy az illető a tisztítótűzben van. Erre ez az érdeklődő gúnyosan megjegyezte: most aztán kiderült, hogy az egész dolog egy nagy csalás, hiszen a nő, aki után érdeklődött, még él.

            Hogy mondhat ilyet egy szenvedő lélek, hogy valaki, aki még él, a tisztítótűzben van, – gondoltam, és a lelki gondozómhoz fordultam: „Nem fogadok el több megbízást, itt valami nincs rendjén!” Az atya higgadtan válaszolt: „Ha újra találkozol egy szenvedő lélekkel, vond kérdőre: »Jézus nevében parancsolom, hogy válaszolj: miért mondtatok olyat, ami nem igaz?« Úgy tettem, ahogy mondta, és ezt tudtam meg: „Azt a választ nem egy szenvedő lélek adta”. – Hanem ki? – kérdeztem. „A Gonosz volt az, egy szenvedő lélek képében!” – És ilyen már többször előfordult? – „Ha a kérdés helyes volt és hátsó szándék nélküli, akkor tőlünk is mindig helyes választ kaptál. Ha azonban valami cselszövés van a háttérben, ott az ördögnek szabad tere nyílik, hogy közbelépjen. De csakis abban az esetben”.

            Amikor ezt elmondtam a plébánosnak, így válaszolt: Gondoltam, hogy ez a Gonosz műve lehet. Ezekkel a dolgokkal nem jó tréfálni; szigorúan a tényeknél kell maradni. Az ördög a hazugság atyja: ahol hazugság van, ott szabad az út a Gonosz számára.

Egy falu felzúdul

1954-ben két elhunyt személy után érdeklődött nálam egy férfi. – Kíváncsi vagyok, milyen válasz jön! – mondta. – Miért? – kérdeztem. Többet most nem mond, felelte, majd jelentkezik a válaszért. A válasz pedig hamar megjött, hiszen akkor volt a Mária-év. Már egy hónap múlva közölni tudtam vele, hogy S-né elnyerte a megváltást, H. úr viszont hosszú időre ítéltetett a tisztítótűzben. „Ez nem létezik – rázta meg a fejét. – S-né magzatelhajtás közben halt meg a kórházban, ő ne került volna a purgatóriumba? H. úr pedig mindig elsőnek érkezett és utolsóként távozott a templomból – ő pedig ott lenne, ráadásul hosszú időre ítélve?” – Elgondolkodtam. A Mária-év miatt most olyan sok választ kapok, talán összekevertem a jegyzeteimet. Rá fogok kérdezni még egyszer – mondtam.

            Újra feltettem a kérdést, de ugyanazt a választ kaptam. Továbbítottam a férfinak; erre aztán tovább nem akart hinni az egész dologban. Abban a faluban élt, ahol S-né és H. úr, és amely falu most felzúdult az üzenet hallatán – de én nem tudtam megváltoztatni a választ.

            Hamarosan azonban ebből a faluból felkeresett egy asszony, aki mind S-nét, mind H. urat jól ismerte. Neki teljesen más volt a véleménye. „Nagy a felzúdulás a faluban a maga által közvetített válasz miatt. Látja, engem azonban éppen ez erősített meg a hitemben” – mondta, és így folytatta: „Ismertem S-nét, mondhatni, mint a saját testvéremet. Igaz, hogy elég könnyűvérű volt szegény, de nagyon szenvedett ettől, mert ezt jórészt örökölte. Tény, hogy magzatelhajtás közben halt meg, de a pap, aki mellette volt a halála óráján, megrendülten ismerte be: »Azt kívánom, hogy én is ilyen tiszta bűnbánattal a szívemben tudjak majd meghalni, mint ez az asszony«. S-né az Úrnak halt meg, és egyházi temetést is kapott. H. viszont lehetett az első érkező és az utolsó távozó a templomból, de folyton megszólt másokat. És ide hallgasson: S-né temetésén ő volt a legjobban felháborodva, és nem átallotta azt mondani, hogy az ilyen szajha nem érdemli meg, hogy temetőbe temessék”.

            Hálás voltam az asszonynak mindezért, amit elmondott. „Most már minden világos – mondtam neki. – Az Úr nem akarja, hogy mások felett ítélkezzünk. H. úr kárhoztatta ezt az asszonyt, tehát Isten még irgalmas is volt hozzá, hogy egyáltalán oda került, ahol most van. Nagyon veszélyes dolog kárhoztatni egy embert”.

            Senki fölött nem törhetünk pálcát. Lehet, hogy mondjuk húsz ember ugyanazt a dolgot cselekszi, maga a vétek azonban különböző súlyú, akár húszféle is lehet. Annyiféle oka, magyarázata lehet egy bűnnek, pl. a neveltetés, az öröklés, a tudatlanság, az egészségi állapot, a környezet és így tovább. Képtelenek vagyunk mindezek mögé látni.

Gyerekek is kerülnek a tisztítótűzbe?

Igen, gyerekek is kerülhetnek a tisztítótűzbe, még egészen kicsi, nem iskolás gyerekek is. Amint egy gyerek tudja valamiről, hogy nem helyes, és mégis megteszi, vétkezik. Persze a gyerekeknek nem kell hosszú és súlyos szenvedést elviselniük – hiszen nem fejlődött még ki teljesen az értelmük. De soha ne mondjátok, hogy á, ezt egy gyerek még úgysem érti. A gyerekek többet megértenek, mint gondolnánk, és sokkal kifinomultabb a lelkiismeretük, mint a felnőtteknek.

            Mi történik a megkereszteletlen gyerekekkel, ha még a keresztelő előtt meghalnak? Ezeknek a gyerekeknek is van egy „mennyországuk”[2]; boldogok, de nem látják Istent. Ám Róla olyan keveset tudnak, hogy azt gondolják: a jelenlegi állapotuk a legjobb, ami csak történhet velük.

            És mi lesz az öngyilkosokkal, elkárhoznak? – Nem, a legtöbb esetben nincsenek beszámítható állapotban, amikor ezt teszik. Sokkal nagyobb a felelőssége azoknak, akik hibásak abban, hogy az illető ilyen kétségbeesett helyzetbe került.

            És a máshitűek? Ők a purgatóriumba kerülnek? – Igen, és azok is, akik életükben nem hittek a tisztítótűzben. De nem szenvednek annyit, mint egy katolikus, éppen azért, mert nincsenek meg ezek a kegyelmi adományaik; viszont azután nem is részesülnek ugyanolyan mértékű üdvösségben.

            Saját magukon nem tudnak segíteni a szenvedő lelkek?  – Nem, erre egyáltalán nem képesek; nekünk viszont tudnak segíteni, ha kérjük őket.

Közlekedési baleset Bécsben

Egy szenvedő lélektől hallottam: „Motorbalesetben haltam meg Bécsben, mert nem az előírásoknak megfelelően vezettem, és ez lett a végzetem”. „Fel voltál készülve az örökkévalóságra?” – kérdeztem. „Nem voltam felkészülve – vallotta be – de Isten mindenkinek, aki nem kihívóan és megátalkodottan vétkezik ellene, ad 2-3 percet arra, hogy felébredjen benne a bűnbánat. És csak az vész el, aki azt mondja: »Nem akarom! «”  

            Érdekes és tanulságos volt, amit hozzáfűzött:

„Az ilyen esetben általában azt mondják az emberek: »Így volt megírva, ebben az órában kellett meghalnia« – Nem így van. Ez csak akkor igaz, ha valaki teljesen ártatlanul hal meg: olyankor mondhatjuk, hogy ütött az órája. Isten rendelése szerint még 30 évig élhettem volna, csak akkor telt volna le az időm. Ezért nem szabad szükségtelenül életveszélyes helyzetbe sodorni magunkat”.

Százéves asszony az utcán

1954-ben történt, egy délután, fél három körül. Marulba tartottam. Ez a falunkkal szomszédos község, és mielőtt odaér az ember, egy erdőn kell átmennie. Itt találkoztam egy idős asszonnyal. Gondoltam, biztos már száz éves is elmúlt, olyan öregnek nézett ki. Barátságosan üdvözöltem, mire így szólt: „Miért köszönsz? Nekem már nem köszön senki”. Megpróbáltam vigasztalni: „Magának éppen úgy kijár a köszönés, mint bárki másnak!” Panaszosan felelte: „Nem, rám ez nem vonatkozik. Senki nem ad ennem, és az utcán kell aludnom”. – Ez nem létezik – gondoltam – ez az öregasszony nem teljesen normális. Megpróbáltam meggyőzni arról, hogy nem úgy van, ahogy mondja. „Dehogyisnem” – válaszolta.

Arra gondoltam, hogy ha a terhemre lenne, úgysem kell sokáig elviselnem, hiszen olyan öreg már – így hát meghívtam magamhoz, hogy nálam kaphat szállást és ennivalót is. „Hát jó, de fizetni nem tudok semmiért” – mondta. „Az nem számít, viszont meg kell elégednie azzal, amim van; én nem vagyok felkészülve az ilyesmire. De gondolom, még mindig jobb lesz, mint az utcán aludni”. Megköszönte: „Isten fizesse meg. Elnyertem a megváltást!” – mondta, és eltűnt.

Eddig a pillanatig észre sem vettem, hogy egy szenvedő lélek volt. Nyilvánvalóan életében megtagadta valakitől a segítséget, akin pedig kötelessége lett volna segíteni; és várnia kellett, amíg ezt valaki önként felajánlja neki.

[1] A fordító/kiadó lábjegyzete: Maria Simma feljegyzései jórészt a hidegháború éveiben íródtak

[2] Az egyházi tanítóhivatal mindezidáig azon a véleményen volt, hogy a megkereszteletlenül elhunyt gyerekek csak egyfajta természetes üdvösségben részesülnek, Isten közvetlen megpillantása nélkül.

(folyt.)

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.