Az első olvasmányunk egy nagyszerű jelenet Ábrahám életéből, de gyakran rosszul képzeljük el. Isten megígéri neki, hogy számtalan nemzet és nép atyja lesz, és kiviszi őt a szabadba, hogy ezt az ígéretet bebizonyítsa. Azt mondja neki, hogy nézzen fel az égre, és számolja meg a csillagokat – mi pedig úgy képzeljük el Ábrahámot, amint egy tiszta éjszakán kijön, és a Tejutat bámulja.

De ha tovább olvasunk, azt találjuk, hogy a Szentírás azt mondja, hogy „Mikor a nap lenyugodott és beállt a sűrű sötétség”. Tehát… Isten kivitte Ábrahámot a nappal közepén! Hány csillagot látsz a nappal közepén? Csak egyet: a Napot. De hány csillag van odakint, elrejtve és láthatatlanul? Milliárdok és milliárdok. Ugyanígy hány leszármazottat élt meg Ábrahám? Csak egyet: a fiát, Izsákot. Ma körülbelül ötmilliárd ember él a Földön, akik Ábrahámot szellemi atyjuknak tekintik: ő a keresztények, zsidók és muszlimok szellemi atyja. Ő nem élte meg, hogy lássa – de bízott Isten láthatatlan ígéretében.

Nehéz lehet bízni a láthatatlan dolgokban. De nem ez a hitünk lényege? Isten örök életet ígért nekünk a halál után azoknak, akik szeretik Őt – de a világ itt és most kínál nekünk örömöket. Szent Pál erről a feszültségről beszél a második olvasmányban – szembe állítja azokat, akiknek „istenük a hasuk, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, s eszüket földi dolgokon járatják”, míg a Krisztusban hívők számára „a mi hazánk a mennyben van”. De nem könnyebb-e a közvetlenül előttünk lévő örömöket hajszolni, a kitartással szemben, hogy várjuk a láthatatlan jutalmat a mennyben?

1972-ben a Stanford Egyetem kutatói kreatív vizsgálatot végeztek gyerekeken, hogy kiderítsék, meddig lennének hajlandók várni valami láthatatlanra. Mutattak nekik egy mályvacukrot, és azt mondták, hogy ha tizenöt percig tudnak várni anélkül, hogy megennék, akkor két mályvacukrot kapnak türelmükért. Ezután követték ezeket a gyerekeket egészen serdülőkorukig és fiatal felnőttkorukig, és úgy találták, hogy azok, akik késlekedtek a mályvacukor elfogyasztásával, valóban jobban teljesítettek a felvételin, kevesebb viselkedési problémájuk és függőségük volt, és sikeresebbek voltak az életben.

Ez elég jó analógia a lelki élethez is. Választhatjuk a gyors élvezetet: az öt percet, amikor imádkozás helyett az Instagramot görgetjük, a csokoládétortát, amikor böjtölnünk kellene, a szükségtelen vásárlást az Amazonon annak ellenére, hogy elhatároztuk, hogy adakozunk a szegényeknek. De nem lenne jobb, ha várnánk a láthatatlan jutalomra? A menny sokkal jobb, mint a csokitorta, az Instagram vagy az online megvásárolható dolgok!

Ezért ez az egész böjt célja. Megtagadjuk magunktól a földi javakat, hogy elkezdhessünk vágyakozni és éhezni a mennyei javakra. Szent Ágoston fogalmazta meg a legjobban, amikor azt mondta: „A keresztény ember egész élete a szent vágyakozás gyakorlása.” Amikor érezzük az éhség csípését az édességről való lemondás miatt, rájövünk, hogy valóban éhesek vagyunk az örök élet örömei után. Amikor üres a pénztárcánk, mert adakoztunk az egyháznak vagy a szegényeknek, rájövünk, hogy az igazi gazdagságot egyedül Istenben kell keresnünk. Amikor imádsággal töltjük az időnket, rájövünk, hogy azt reméljük, hogy az egész örökkévalóságot Isten jelenlétében tölthetjük. Az ima, a böjt és az alamizsnálkodás – nagyböjt fegyelem – elszakítanak minket ettől a világtól, hogy szomjazzunk egy jobb világra, az eljövendő világra.

Egy közelmúltbeli olasz szent, Szent Gemma Galgani gyönyörű példája jut eszembe, aki az 1800-as évek végén élt. Jámbor, de hétköznapi lány volt, amíg egy nap az egyik apáca az iskolájában arról tartott előadást, hogy milyen szép dolog szentté válni. A gyerekek szíve megmozdult, és mindannyian azt mondták, hogy ők is szentek szeretnének lenni. Az apáca mosolygott az ártatlanságukon, és úgy döntött, hogy sorsot húznak, hogy ki lesz először szent. Gemma meglepődött, amikor ő húzta a leghosszabb szalmaszálat – és megjegyezte: „Igen! Igyekszem szentté válni!”

Ettől kezdve tekintetét Jézusra szegezte. Fiatal lányként egyszer azt mondta: „Milyen sivár a földön, milyen kellemes a mennyben!” Nagy örömét lelte az imádságban – fiatal kamaszként minden este térden állva imádkozta a teljes rózsafüzért, és minden nap gyakorolt valamilyen önmegtagadást: lemondott az édességről, türelmesen elviselt valamilyen szenvedést, vagy visszatartott egy rossz szót. Ahogy egyre jobban haladt előre a szentségben, azt kérte Jézustól: „Segíts megértenem, mit tettél értünk a kereszten!”

Isten meglepő módon válaszolt erre az imára – azáltal, hogy adott neki egy részt a keresztből. Először is, szülei meghaltak, amikor még csak tizenéves volt; a család szegénységbe került. Olyan testi betegségektől kezdett szenvedni, mint fájdalmas gerincferdülés, hallásának elvesztése és migrénes fejfájás. Mindezt úgy vette, hogy kiüresíti magát a világból, és úgy döntött, hogy Krisztus szenvedésével egységben él. A testi szenvedés e hosszú időszaka alatt egy nap egy hangot hallott, amely azt mondta, „Ennek az egésznek vége lehet… ha csak rám hallgatsz, megszabadítalak minden fájdalmadtól, meggyógyítalak és boldoggá teszlek.” A lány felismerte, hogy ez az ördög hangja, és megdorgálta: „A lelkem fontosabb, mint a testem!” Lelkivezetője azt ajánlotta neki, hogy imádkozzon bizonyos imákat a gyógyulásért, de ő azt válaszolta: „Jobban akarok egyesülni Istennel, mint ezt a földi életet.”

Mivel szíve szilárdan az Istennel való mennyei egyesülésre készült, az Úr még egy fájdalmas ajándékot adott neki: stigmákat, vagyis Jézus Krisztus sebeit a kezén, a lábán és az oldalán. Sok más szenthez hasonlóan ő is megkapta a misztikus ajándékot, hogy Jézus sebeitől szenvedjen a saját testén. Ez gyötrelmesen fájdalmas – de ő annyira Krisztushoz akart hasonulni, hogy készségesen (sőt örömmel!) szenvedett Vele együtt. Fiatalon, 25 évesen halt meg, de ekkor már nem ennek a múló világnak, hanem a mennyei örömöknek élt.

Mi egy láthatatlan ígéretért élünk: az Istennel való örök életért. Mi még nem látjuk – de Ábrahám sem látta. Ő bízott Isten ígéretében. És mi is bízunk, ha a mennyországért élünk.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. április 2.