Az evangélium tanítását az önmegtagadás szükségességéről Szent Pál hosszasan fejti ki leveleiben. Gyakran idézzük az ő szavait: “sanyargatom a testemet és szolgaságba vetem, nehogy, míg másokat tanítok, magam elvetésre méltó legyek.” (I Kor 9,27). Hasonlóképpen mondja a galatáknak: “Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt.” (Gal 5,24).

Szent Pál nem pusztán megerősíti az önmegtagadás szükségességét, hanem olyan indokait is adja, amelyek négy alapvető okra vezethetők vissza; ezek pontosan azok, amelyeket a gyakorlati naturalizmus figyelmen kívül hagy. Mindannak megtagadása szükséges, ami mértéktelen bennünk: (1) az eredendő bűn következményei miatt; (2) személyes bűneink következményei miatt; (3) természetfeletti végcélunk végtelen emelkedettsége miatt; (4) mert keresztre feszített Urunkat kell utánoznunk.

Ezeket a különböző indítékokat megvizsgálva látni fogjuk, mit jelent Szent Pál számára a belső és a külső önmegtagadás. Számos erényhez kapcsolódik, mivel ezek közül mindegyik kizárja a vele ellentétes bűnöket, és különösen a bűnbánat erényéhez, amelyet Isten szeretetének kell ihletnie, és amelynek célja, hogy megsemmisítse bennünk a bűnnek, mint Isten elleni sértésnek a következményeit [1].

Az eredendő bűn következményei

Szent Pál először is párhuzamot von Krisztus, üdvösségünk szerzője és Ádám, romlásunk szerzője között, és megállapítja az eredendő bűn következményeit. A rómaiaknak ezt mondja: “Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett.” (Róm 5,12). Aztán: “Ahogyan ugyanis a sok ember bűnössé vált egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is válik egynek az engedelmessége által… amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem… a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Róm 19-21). A gyengeségekkel és betegségekkel együtt a halál is az eredendő bűn egyik következménye, de ott van a bűnrehajlás is, amelyről Szent Pál így beszél: “Lélek szerint járjatok, és ne teljesítsétek a test kívánságait! Mert a test a Lélek ellen vágyakozik, a Lélek pedig a test ellen” (Gal 5,16).

Az apostol szerint ez az “régi ember” állapota, vagyis az olyan emberé, amely Ádámtól született, bukott és megsebzett természettel. Az efezusiakhoz írt levélben olvassuk: “ha valóban őt hallottátok és róla kaptatok oktatást, annak az igazságnak megfelelően, amely Jézusban van: vessétek le a korábbi életmód szerint való régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztő kívánságok miatt; újuljatok meg gondolkodástok szellemében, és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten képére teremtetett, valóban igaz és szent emberként.” (Ef 4:21-24). Szent Pál ugyanígy ír a kolosszeieknek: “Ne hazudjatok egymásnak, ti, akik levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig.” (Kol 3,9-10).

Ismét a rómaiakhoz írja: “mert belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van. Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? (Róm 7:22-24) [2].

Az Ádámtól született régi embernek sérült természetében bizonyos egyensúlytalanság van. Ez nyilvánvalóvá válik, ha felidézzük az eredeti igazság természetét. Abban tökéletes harmónia volt Isten és a lélek között, amely arra teremtetett, hogy megismerje, szeresse és szolgálja Őt; valamint a lélek és a test között is. Valójában, amíg a lélek Istennek volt alárendelve, a szenvedélyek vagy az érzelmek engedelmeskedtek a hit által megvilágosított helyes értelemnek és a szeretet által megelevenített akaratnak. Maga a test kiváltságos módon osztozott ebben a harmóniában, abban az értelemben, hogy nem volt kitéve a betegségnek vagy a halálnak.

Az eredendő bűn ezt a harmóniát megbontotta. Az első ember a bűne által, ahogy a tridenti zsinat mondja, “elvesztette a maga és a mi számunkra a szentséget és az eredeti igazságosságát“, és egy bukott, kegyelemtől megfosztott és megsebzett természetet adott át nekünk.[3] Anélkül, hogy a janzenisták túlzásaiba esnénk, el kell ismernünk Szent Tamással együtt, hogy Istentől elfordult akarattal születünk, a rosszra hajlamosak, a jó tekintetében gyengék vagyunk, [4] tévedésre hajlamos értelemmel, [5] érzéki vágyaink erősen hajlamosak a mértéktelen élvezetekre és a haragra, az igazságtalanság minden fajtájának forrására. [6] Innen ered a gőg, az Istenről való megfeledkezés, az önzés minden formája, gyakran egy durva, szinte öntudatlan önzés, amely mindenáron a földi boldogságot akarja megtalálni, anélkül, hogy magasabbra törekedne. Ebben az értelemben valóban a Krisztus követése szerzőjével együtt mondhatjuk: “A természet önmagát javasolja célként, de a kegyelem mindent tisztán Isten iránti szeretetből tesz.“[7] Szent Tamás ugyanígy beszél: “A mértéktelen önszeretet az oka minden bűnnek.”[8]

Az atyák, különösen Beda Venerabilis, az irgalmas szamaritánus példázatának magyarázatában kijelentik, hogy a bukott ember nemcsak a kegyelemtől és az eredeti igazságosság állapotának kiváltságaitól van megfosztva, hanem még természetében is megsérült. “Az első szülő bűne által az ember megfosztatott a kegyelemtől és megsérült a természetben.” Ezt különösen az mutatja, hogy Istentől elfordult akarattal születünk, közvetlenül elfordulva természetfeletti végcélunktól, közvetve pedig természetes végcélunktól; mert minden, a természetfeletti törvény ellen elkövetett bűn közvetve ellentétes a természeti törvénnyel, amely arra kötelez, hogy engedelmeskedjünk mindannak, amit Isten parancsol [9].

A bukott emberben az akaratnak ezt a rendetlenségét és gyengeségét mutatja az a tény, hogy gyógyító kegyelem nélkül nem tudjuk Istent, természetünk szerzőjét, hathatósan és önmagunknál jobban szeretni.[10] Ott van még a bűnrehajlás rendetlensége, amely eléggé látható ahhoz, hogy Szent Tamás “az eredendő bűn elég valószínű jelét” lássa benne, egy olyan jelet, amely megerősítést ad annak, amit a kinyilatkoztatás az első ember bűnéről mond. [11] Az eredeti hármas harmónia (Isten és a lélek között, a lélek és a test között, a test és a külső dolgok között) helyett megjelenik az a hármas rendetlenség, amelyről Szent János beszél, amikor ezt írja: “mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van.” (1 Jn 2,16).

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2022. március 10.