A kegyelmi élet növekedése az érdem, az ima és a szentségek által

Nem beszélhetünk a belső élet alapjairól, forrásairól anélkül, hogy ne beszélnénk a megszentelő kegyelem és a szeretet növekedéséről. Senki sem üdvözülhet e természetfeletti erény nélkül, amely a legmagasabb mind közül, és amelynek inspirálnia és ösztönöznie kell a többit. Sőt, nem szabad, hogy helyhez kötött maradjon, hanem növekednie kell bennünk akár a halálunkig is. Ez a tanítás nagy fényt vethet és kell, hogy vessen a lelki életre, hiszen ez az alapja minden olyan buzdításnak ami arra ösztönöz minket, hogy egyre fokozottabb alázattal és nagylelkűséggel haladjunk előre a szeretet teljes tökéletességére való vágyakozásban.

Az alázatosság és a nagylelkűség erényeinek mindig egyesülniük kell. Először is látni fogjuk, hogy miért kell a szeretetnek halálunkig mindig növekednie bennünk; azután, hogyan kell háromféleképpen növekednie: az érdem, az imádság és a szentségek által.

MIÉRT KELL A KEGYELEM ÉS A SZERETET ÉLETÉNEK NÖVEKEDNIE BENNÜNK HALÁLUNKIG?

Először is rá kell mutatnunk, hogy bármilyen alacsony fokú is legyen az igazi szeretet, amelyet a keresztségben kaptunk vagy a feloldozással helyreállítottunk, már önmagánál jobban és mindenek felett szereti Istent, az üdvösség szerzőjét, és felebarátját, mint önmagát, Isten szeretetéből. Az átitatott szeretet legkisebb foka is mérhetetlenül felülmúlja a természetes szeretetet, amelyet Isten, a természet Szerzője és az ember iránt érezhetünk. A szeretet, bármilyen alacsony fokú is legyen, senkit sem zár ki, mert ez a kizárás súlyos bűn lenne, amely megsemmisítené azt. Mindazonáltal a kezdőknek ez a szeretete nem győzedelmeskedik minden egoizmus felett; távolról sem. Mellette lelkünkben megtaláljuk a mértéktelen önszeretetet, amely, anélkül, hogy súlyosan vétkes lenne, olyan akadály, amely elveszi a szeretettől a cselekvés szabadságát vagy a kisugárzását. A szürke a fekete és a fehér között áll. A halálos bűn és a tökéletes és sugárzó szeretet állapota között az igen alacsony fokú szeretet áll, amelynek gyakorlását gyakran akadályozza a szokásos bocsánatos bűnök, a mértéktelen önszeretet, a hiúság, a lustaság, az igazságtalanság és hasonlók serege.

Kétségtelen, hogy ennek az alacsony fokú jótékonyságnak növekednie kellene. Szent Pál azt mondja az efézusiaknak (4:15): “Az igazságot szeretetben cselekedve pedig mindenben növekedjünk Őbenne”. A filippieknek írt levélben pedig (I: 9) “Imádkozom, hogy a ti szeretetetek egyre jobban gyarapodjék”; és a thesszalonikaiakhoz írt első levél szerint (3: 12 f.): “Szaporítson meg benneteket az Úr, és tegyen benneteket bőségessé a szeretetben egymás iránt és minden ember iránt, ahogy mi is tesszük irántatok, hogy megerősítsük szíveteket feddhetetlenül, szentségben, Isten előtt”. Az Apokalipszisben (22: 11) ezt olvassuk: “Aki igaz, az legyen még megigazulva, és aki szent, az legyen még megszentelve”.

Az Ószövetségben a Példabeszédek könyve (4: 18) azt mondja nekünk: “Az igazak útja, mint a ragyogó fény, halad előre és növekszik a tökéletes napig”. Miért kellene így növekednie bennünk a szeretetnek? Azért kell növekednie, mert a keresztény ember a földön egy utazó, egy viator, aki lelkileg halad Isten felé. Lelki előrehaladása a szeretet egyre tökéletesebb cselekedeteivel, “a szeretet lépéseivel” történik, ahogy Szent Gergely mondja. Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy itt a földön a szeretet mindig növekedhet és növekednie kell, különben a keresztény bizonyos értelemben megszűnne viator lenni; megállna, mielőtt elérné útja végét. Az út az utazóknak van szánva, nem pedig azoknak, akik útközben megállnak és alszanak. Sőt, Szent Lukácsnál (6, 25) azt olvassuk: “Jaj nektek, akik jóllaktok, mert éhezni fogtok”, másrészt viszont Szent Máténál (5: 6) azt olvassuk: “Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazság után, mert jóllaknak”. Krisztus is kijelentette: “Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék”.

Mivel az örökkévalóság felé tartó minden utazónak, amíg a földön van, növekednie kell a szeretetben, nemcsak a kezdőknek és a haladóknak, hanem a tökéleteseknek is mindig közelebb kell kerülniük Istenhez. Sőt mi több, ez utóbbiaknak annál gyorsabban kellene Őhozzá közeledniük, minél közelebb vannak hozzá, és minél erősebben vonzza őket. Szent Tamás megerősíti ezt, amikor Szent Pálnak a zsidókhoz írt szavait kommentálja (10:25): “Vigasztaljátok egymást, és annál inkább, minél inkább látjátok közeledni a napot”.

Szent Tamás írja a levél e verséhez fűzött kommentárjában: “Valaki megkérdezheti, hogy miért kell így haladnunk a hitben és a szeretetben. A válasz az, hogy a természetes (vagy természetközeli) mozgás annál gyorsabbá válik, minél inkább közeledik a végéhez, míg az erőszakos mozgás fordítottja.” (Ami azt illeti, ma azt mondjuk, hogy a testek zuhanása egyenletesen gyorsul, míg a levegőbe dobott kő fordított mozgása egyenletesen lassul). “A kegyelem pedig – folytatja Szent Tamás – a természet módja szerint tökéletesít és a jóra hajlik. Ebből következik, hogy akik a kegyelem állapotában vannak, azoknak annál inkább növekedniük kell a szeretetben, minél inkább közelednek a véghez (és annál inkább vonzódnak hozzá). Ezért mondja itt Szent Pál: … ; hanem vigasztaljátok egymást, és annál inkább, minél inkább látjátok közeledni a napot”, vagyis az út végét. ‘Az éjszaka elmúlt, a nap pedig közel van’ (Róm 13 : 12). ‘Az igazak útja pedig, mint a fénylő világosság, halad előre és növekszik a tökéletes nappalig’”. (Péld 4 : 18).

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2022. február 27.