Igazi engedelmesség – a legfontosabb megfontolás korunk számára

alt

A modern emberek, egy koherencia nélküli totalitárius liberalizmus örökösei, jellemzően aközött ingadoznak, hogy megvetnek minden tekintélyt, vagy vakon alávetik magukat annak a tekintélynek, amelyet még mindig elismernek. Már nem létezik a különböző szintű tekintélyek gazdag hálózata, amely olyan vonatkoztatási pontok konstellációját alkotja, amelyen belül az egyes keresztény engedelmeskedik Istennek és az Istentől hatalommal bíró hierarchiának. A tekintély túl gyakran önmaga voluntarista, önkényes karikatúrájává torzul, és az ilyen helyettesítő felé tanúsított engedelmesség maga is karikatúra. Nem erény alávetni magunkat az ismert hazugságoknak; nem érdem egy tévedésekre és hazugságokra épített rendszernek engedelmeskedni.

Amit meg kell értenünk, az az, hogy az engedelmesség erénye, helyesen értelmezve, azért szép, mert mindig ISTEN iránti engedelmesség, akár közvetlenül, akár közvetve. Amikor például az Úr napján Istent imádom, akkor ezt közvetlenül Neki való engedelmességből teszem, mert Ő az, aki azt az isteni törvényt adta, hogy a hét egy napját az Ő imádatára kell szánnunk. Amikor az egyház pásztorainak engedelmeskedem azzal, hogy vasárnap a szentmisén veszek részt, szintén Istennek engedelmeskedem, de közvetve, mert az Ő nevében kormányzó pásztorok azok, akik az isteni parancsnak ezt a konkrét megvalósítását előírták. Hasonlóképpen, amikor engedelmeskedem a törvényesen felállított polgári hatóságnak, azt azért teszem, mert Istentől kapja a hatalmát – nem pedig a néptől. XIII. Leó pápa szerint az, akinek mindig engedelmeskednünk kell – az egyetlen, akinek végső soron engedelmeskedünk – maga Isten. Az emberi méltósághoz méltatlan lenne – mondja -, ha egy embernek alá kellene vetnie magát egy másik, vele természetben egyenlő embernek, kivéve, ha az uralkodó Isten nevében és hatalmával uralkodik, mert akkor beleegyezésünket adjuk ahhoz, amit Isten az ő szolgája által akar [2].

Ennek a pontnak a következményei megdöbbentőek. Azonnal megértjük, hogy miért kell bármely embernek, függetlenül attól, hogy milyen pozícióban van az egyházban vagy az államban, akkor és csak akkor engedelmeskedni, ha és amennyiben az, amit parancsol, összhangban van Isten törvényével, vagy legalábbis nem nyilvánvalóan ellentétes azzal. Ha egy polgári vagy egyházi törvény ellentétben áll az isteni törvénnyel vagy a természettörvénnyel (amely az értelmes teremtmény részvétele az Isten gondolata szerinti örök törvényben), akkor az Apostolok Cselekedeteiben emlékezetesen megfogalmazott elv lép érvénybe: “Inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint embernek“. Ha valakinek komoly és megalapozott kétségei vannak afelől, hogy az emberi parancs összeegyeztethető-e az isteni vagy a természeti törvénnyel, akkor nem szabad engedelmeskednie neki. Ha mást mondanánk, az azt jelentené, hogy egy olyan esetben, amikor attól tartunk, hogy halálos bűnt vagy akár bocsánatos bűnt követünk el, akkor is megtennénk, nehogy megbántsuk felettesünket.

Az engedelmesség tehát Istenen kívül senki más felé nem abszolút kötelesség, és nem létezik légüres térben. Létezésének vannak feltételei, szintjei, amelyeken működik, és vannak határai. A kérdés józan és tiszta elemzését Aquinói Szent Tamás adja Summa Theologiae című művében [3]. Aquinói szerint az isteni rendhez tartozik, hogy az uralmat nem egyedül Isten gyakorolja, akinek akarata mindig összhangban van a bölcsességgel, hanem az ő képviselői is, akiknek akarata nem mindig helyes: “Meg van írva (Csel 5,29): Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embernek. Márpedig néha az, amit egy elöljáró parancsol, Isten ellen való. Ezért az elöljáróknak nem kell mindenben engedelmeskedni.” [4] Szent Tamás így magyarázza:

„Két olyan ok lehet arra, hogy egy alattvaló ne legyen köteles mindenben engedelmeskedni elöljárójának. Először is, egy felsőbb hatalom parancsa miatt. Mert ahogy egy glossza mondja a Róm 13,2-ről: “Akik a hatalomnak ellenállnak, Isten rendelésének is ellenállnak”: “Ha egy megbízott kiad egy parancsot, köteles vagy-e azt teljesíteni, ha az ellentétes a prokonzul parancsával? Ha pedig a prokonzul egy dolgot parancsol, a császár pedig mást, habozol-e, hogy az előbbit semmibe vedd, és az utóbbinak szolgálj? Ha tehát a császár egy dolgot parancsol, Isten pedig mást, akkor az előbbit semmibe kell venned, és Istennek kell engedelmeskedned” (vö. Szent Ágoston, De Verb. Dom. VIII). Másodszor, az alattvaló nem köteles engedelmeskedni feljebbvalójának, ha az utóbbi olyasmit parancsol neki, amiben nem tartozik fennhatósága alá” [5].

További tisztázásra az angyali doktor azt írja:

Az ember egyszerűen Istennek van alávetve minden dolog tekintetében, mind belső, mind külső dolgok tekintetében, ezért köteles neki mindenben engedelmeskedni. Másrészt az alsóbbrendűek nem mindenben vannak alávetve feljebbvalóiknak, hanem csak bizonyos dolgokban és bizonyos módon, amelyek tekintetében a feljebbvaló Isten és az alattvaló között áll, míg más dolgok tekintetében az alattvaló közvetlenül Isten alatt áll, aki által taníttatik akár a természetes, akár az írott törvény által” [6].

Fontos megjegyezni, hogy a katolikus teológusok egyöntetűen azt állítják, hogy egy hatóság valóban cselekedhet a közjó ellen, amelynek követése és védelme minden legitim hatalom alapja – és ami még fontosabb, hogy az egyszerű katolikusok képesek felismerni, ha ez történik. Ha erre nem lennénk képesek, akkor képtelenek lennénk reagálni lelkipásztoraink és tanáraink erkölcsi vagy intellektuális eltévelyedéseire. Ami azt illeti, ha a hívek nem rendelkeznének ezzel a megkülönböztető képességgel, az egyháztörténelem nagy része értelmezhetetlen lenne.

Vegyük például azt, hogy Angliában sok katolikus határozottan és nyilvánosan elutasította Cranmer érsek új, protestantizált miserítusát, még akkor is, amikor erre bátorították őket a papok, akik a XVI. században hatalomra kerülő eretnek erőkkel való kompromisszum stratégiáját részesítették előnyben. [7] A hívő angol katolikusok még a kellemetlenségek, zaklatások, pénzbírságok és a még ennél is rosszabb büntetések ellenére is megtagadták, hogy részt vegyenek azon, amit csak később neveztek el anglikán rítusnak – és mindezt jóval azelőtt, hogy Rómából bármilyen irányelv azt mondta volna, hogy az új szertartás “a skizma ivadéka, az egyház iránti gyűlölet jelvénye“, és “súlyosan bűnös” a részvétel [8].

Ha tehát megértjük, hogyan működik a lelkiismeret és az erény, akkor látni fogjuk, hogy a keresztény életben nem létezhet “vak engedelmesség”. Ahhoz, hogy bármi jót tegyünk és a rosszat elkerüljük, ítéletet kell hoznunk a jóról, amit tenni kell, vagy a rosszról, amit el kell kerülni; gyakorlatias érvelést kell folytatnunk minden javasolt cselekvésről; belsőleg akarnunk kell az igazságnak való megfelelést, és el kell utasítanunk a hamisságot. Noha léteznek általános cselekvési szabályok és kivétel nélküli normák, csak az egyén képes a cselekvés pillanatában tudni és eldönteni, hogy mit helyes tenni vagy nem tenni; ezt az önmagunk feletti felelősséget nem lehet “kiszervezni” valaki másnak, aki majd gondolkodik és választ helyettünk[9]. Ez, helyesen értelmezve, a lelkiismeret elsőbbsége, amelyről a katolikus hagyomány tanúskodik [10].

A teljes cikk elolvasható itt.

Share

Együttműködő partnerünk

Időjárás

Hőtérkép

alt

Támogatjuk a törvényes rítusváltozatokat.